Nemes Nagy Ágnes páratlanul pontosan foglalta össze, miért szereti Babits Mihályt: nyújtózni kell a verseiért, mert a líra magasabb tartományát képviselik. Én eddig nem ugyanezért szerettem Závada Pál epikáját, hanem sok minden másért: az emberi szenvedélyek plasztikus ábrázolásáért, a cselekmény izgalmával felérő, komplex elbeszéléstechnikákért, történelem és fikció remek összefonásáért. Legújabb kötetének hatásmechanizmusa azonban – habár a felsoroltak sem hiányoznak belőle – kibővül a Nemes Nagy-i állítással: a Pernye és fű olyan szöveg, amely nem adja könnyen magát. De ha figyelemmel és alázattal olvassuk, feltárja magát, és ezt nem bánjuk meg.
A korábbiakkal rokon műről van szó. Ott van benne a pályát elindító szociográfia, a Kulákprés, nemcsak a szöveg egészét átható szociológiai érdeklődés által, de a hevenyészett dokumentumfilmes stáb egyik „koronatanúja”, Kicsi Lehoczky Pali bácsi asztalán is feltűnik, az Ellenforradalom tollal és fegyverrel, valamint a Rákosi garázsmestere voltam című kötetek között. Nem meglepő, hogy valóban létező könyvekkel találkozunk a vénember asztalán, hiszen a cselekményvilágot csupa valós referencia népesíti be: a szereplők Ember Judit-filmeket és Tarr Béla Kárhozatát nézik, Esterházy Péter Tizenhét hattyúkjából idéznek, Tamás Gáspár Miklósra hivatkoznak, és arról vitatkoznak, antiszemita volt-e Németh László, vagy sem.
Nem beszélve arról, hogy a történet jelen ideje 1988. Egy évvel a rendszerváltás előtt járunk, a változás ott van a levegőben, politikai gyűléseket és a művészet szabadságát hirdető lakáskiállításokat tartanak, habár még messze vagyunk attól, hogy október 23-a nemzeti ünnep legyen (valójában persze nem, de a könyvben megjelenő emberek ezt hiszik, egy ilyen nemzeti mítosz tematizálásakor pedig fontos hatáselem az a többlettudás, amellyel mi, 21. századi olvasók rendelkezünk).
Tehát két világrend határáról tekintenek vissza az ötvenes évekre szereplőink, amikor Pfeifer Miklós rendező ösztönzésére dokumentumfilmet kezdenek forgatni egy Békés megyei kulákperről: 1950-ben egy parasztot statáriális eljárás útján halálra ítéltek és kivégeztek gyújtogatás gyanújával. A forgatás nyomozás is: minden megválaszolt kérdés újabb kérdést szül, és minden tanú újabb tanúhoz vezet. Rövidesen kiderül, hogy a koholtnak látszó per nem volt egyedi eset – a tűz visszatérő motívumát jelentette a múlt század közepének, még Lehoczky Pali bácsira is ráfogtak egyet.
A fokozatosan kibomló mellékszálak és a mozgó célpontú nyomozás egy jó krimire emlékeztet, annyi különbséggel, hogy ez esetben nem egyértelmű, ki a rabló és ki a pandúr, s a végjátéknak – már ha van ilyen – nem sok köze van a rejtély megfejtéséhez. De hogy is lehetne, amikor a tanúk több évtized távlatából csak homályosan emlékeznek, vagy ha véletlenül pontosan él is bennük a múlt, nem akarnak beszélni róla? Mindenki védi a pozícióját és az igazát – nem is lehet csodálkozni ezen: aki olvasott már Závada-regényt, tudja, hogy nála minden szereplőnek van saját igazsága, legyen szó kulákról, főügyészről vagy besúgóról.
A legújabb könyvben az egyéni igazságok kérdése szorosan összefügg a történelem utólagos megértésével. Az egyik figura többször felhívja rá a figyelmet, hogy problematikus a mindenkori „most” játékszabályai alapján megítélni a múltat: „máma máma van – akkor meg akkor volt” (98). Különösen erősen jelentkezik ez a probléma a szereplők jelenében, egy dinamikusan változó, szintén nehezen megérthető korszakban. Akit ’88-ban megbélyegeznek, mert bizonyítékok nélkül halálra ítélt egy parasztot, ’50-ben a szokásjogot vagy egy felsőbb parancsot követett, az ellenszegüléssel pedig a saját életét kockáztatta volna.
Az igazság mellett valóság és fikció is relativizálódik a szövegben. Könnyű lenne a névtelen főhőst az életrajzi szerzővel azonosítani, mégsem érdemes megállni az értelmezésnek ezen a szintjén. Le sem tagadhatná Závada, hogy magáról mintázta a központi karaktert (nem is teszi, sőt a lapunknak adott interjúban elmondja, valóban kölcsönadta saját szociológiai jellemzőit a figurának). A szociológusi pálya és a békési származás önmagukban leleplező erejűek, hát még a fiúgyermeknek tulajdonított jövendőbeli versike – amely hogy, hogy nem, Závada Péter Szinopszisának néhány sora.
Ugyanakkor minden leírt dolog, amely „igaznak” tűnik, fiktív is – mesét, konstruált történetet, egyszóval szépirodalmat olvasunk, nem biográfiát. Innen nézve érthetővé válik az az elbeszéléstechnikai eljárás, amely hol első, hol harmadik személyben szólaltatja meg a főszereplő narrátort, olykor egy mondaton belül is váltogatva a mesélői pozíciót. A valóságos író egyszerre közelíti és távolítja szereplőjét, ezzel olyan termékeny bizonytalanságot teremtve, amely a regényvilág egészét átjárja.
Ahogy a könyvben megjelenő emberek képtelenek kinyomozni a tűzesetek és a statáriális eljárások pontos körülményeit, úgy az olvasó a szöveg bizonyos pontjain képtelen rájönni, ki beszél éppen. A kortárs irodalomban nem ritka a párbeszédek tipográfiai jelöletlensége, ám a Pernye és fű – vélhetően szándékosan – a végletekig fokozza a megszólaló személyek összezavarását. Az olvasó kénytelen a karakterek már megismert véleményére és nyelvezetére hagyatkozni, hogy rendet teremtsen a káoszban, amit nem könnyít meg a többszörös áttétel eszköze. A forgatás során készült vallomásokat sok esetben felvett vagy legépelt interjúkon keresztül ismerjük meg, amelyeket a stáb tagjai hallgatnak vagy olvasnak – a primer tapasztalat helyébe ily módon a szereplők szubjektív szűrőjén keresztül zajló befogadás lép. Azt halljuk és olvassuk, amit ők.
Apropó, interjúk: megkapóan hitelesek a megkérdezettekkel folytatott beszélgetések, amelyek érzékletesen utánozzák a tanulatlan vidéki asszony és a naiv, együgyű parasztember roncsolt nyelvét is. Ennek oka, hogy az idézett szövegek valóságosak, Závada Pál és Sipos András rendező készítette őket a Statárium című, 1989-ben bemutatott dokumentumfilmhez – újabb bizonyítéka ez a kilógó életrajzi lólábnak, melyet azonban a szerző ügyesen csak a regény utolsó lapja után tár fel. Tendenciát vehetnek észre az író állandó olvasói: nem ez az első műve, amelynek hátterét a szó szoros értelmében szociográfiai részletességgel rajzolta meg: A fényképész utókora, a Milota és a Jadviga párnája fikciós magánéleti drámái mögött mind hiteles helytörténeti információk és gazdasági számadatok vannak.
Az utolsóként említett, ám legkorábban keletkezett Jadviga inspirációjául szolgáló napló egészen konkrétan jelenik meg a Pernye és fűben, hiszen Pali bácsi édesapjának jegyzetkönyve szinte pontosan ugyanazon sorokkal kezdődik, mint a Závadának országos sikert hozó naplóregény: „Zacsínam túto knyizsecsku. Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon” (180). Az új kötet tehát több szinten is metareflexív: amellett, hogy témája, a teljességében feltárhatatlan múlt utáni nyomozás leképezi a bennfoglaló regény elsődleges élményét, az író korábbi munkáit is felvillantja apró utalásokon keresztül.
Sok szó esett a készülő dokumentumfilm történetéről, de kevés a filmet készítőkről. Ott a különböző módszerekkel megszólaltatott főhős: sodródó és bizonytalan figura, akinek nemcsak neve, de igazán véleménye sincs. Fél politikailag elköteleződni, nőügyeiben igen szerencsétlen. Úgy érzi, senki nem kíváncsi rá, pedig valójában ő nem kíváncsi magára. Sok mindent szeretne mondani, de többnyire hallgat. A szeretett nőnek, Flórának csak fejben fogalmaz leveleket, ahogy alkotótársának, Pfeifernek sem meri feltenni az igazán fontos kérdéseket. Jeligéje lehetne e gondolatfoszlánya: „jut eszembe, de nem mondom.” (72)
Izgalmas Pfeifer is, az ötvenes éveiben járó rendező, akinek még nem készült el az első filmje. (Érdekes, e kritika keretein túlmutató kérdés vetődik itt fel: mikortól nevezhetünk valakit művésznek?) Annyira izgalmas a karakter, hogy a kedvéért a regény olykor elszakad anonim főszereplőjétől, és egy az egyben a kollégáját veszi fókuszba. Különösen hangsúlyosak gyermekkori élményei, például az a rövid idő, amelyet a balassagyarmati gettóban töltött anyjával és nagyanyjával. Enyhe hiányérzetet hagy maga után történetkezdeménye, amely akár párhuzamos szálként is működhetett volna az egyébként is több síkon futó regényben – habár akkor valószínűleg nem 560, hanem 660 oldalas lett volna a végeredmény.
Végezetül utalnunk kell még egy fontos előzményre a magyar irodalomból: a Pernye és fű furcsa, kettős elbeszélői technikája akaratlanul is felidézi a Puszták népét, melyben a narrátor egyszerre külső nézőpontú rögzítője-leírója a dunántúli uradalmi cselédek világának, valamint egykori tagja az ábrázolt rétegnek. E párhuzamos szöveg sokkal egyértelműbben azonosítja az életrajzi szerzőt a szereplő-elbeszélővel, szemben a Závada-szöveg írójának és főhősének kérdéses viszonyával. Emellett Illyés Gyula műve a műfaji besorolás kérdését is felveti: ahogy a harmincas években megjelent szöveget nevezték már irodalmi szociográfiának, önéletrajznak és vallomásnak, úgy – habár korábban több ízben regényként utaltam rá – a Pernye és fű esetében sem egyértelmű, mit olvasunk. Szociográfiához túl sok benne a fikció, fikcióhoz túl sok benne a szociográfia. Talán nem is érdemes kategorizálni, ugyanis tematikus és stiláris sokszínűségével mintha szétírná önnön kereteit, és új műfajt teremtene valóság és fikció határán, hiszen – ahogy azt a kötet már-már ars poeticai igénnyel megfogalmazza – a kettő jól megfér egymás mellett.
