Akad itt minden, ami kell és ami nem kell. Benedek Mari által indián amcsinak öltöztetett "karvalyzsidók", akik a négyfős, csőd előtt álló magyar "telepítő cég" tagjai közül csak hármat visznek ki az állítólag nagyon jól fizetett fatalisztáni petrolmunkára. Kiadós kefélések, kabarétréfaként szcenírozva, a megszokottan mocsok jó (dráma)beszéd kifigurázásával. Hajnali misére járó, Lenin-sapkát viselő apuka-Lenin (mint a fatalisztáni útról történt lemaradása és egyéb okok miatt öngyilkos cégtag papája), kábszer (push, flash), papírmasé kecske (fatál nyelven: cseke) elgázolása papírmasé autóorral, meg ez, meg az. Mindennek, becsszóra, még az értelme sem kérdőjelezhető meg. Pintér Béláék, mint megszokhattuk, a történetet illetően kicsire nem néznek - a szakmához saját bevallása szerint is sík hülye Nikolett végzi a legfontosabb munkafázisok egyikét, a túlvilágról ő súgja meg, mit is kellett volna tenni "A soha vissza nem térő" program sugárzásmérőjével stb. -, de a tempós játékban sok kicsi sokra megy: a szerepeket ezúttal is igen pontosan rakják össze az esetleg több bőrbe, jelmezbe is belebújó színészek. Előfordul, hogy iram, hangerő, ismétlés, vicc nyomul tényleges alakítás helyett, azonban a balfék magyarisztáni vállalkozók szomorúan röhejes, beszarian tisztességtelen hungarian dreamjéről erős egyéni és együttes munka rántja le a leplet. Thuróczy Szabolcs (Bodolay Kálmán) ízes-plebejus, fineszes sunyiságából sül ki a tudatosan minimalizált játékformán belüli legplasztikusabb jellem, és Friedenthal Zoltán (Hoffman Tibor) sem rosszabb, csupán - Pintér Béla kanavászától terelgetve - málébb. Szamosi Zsófia (Hoffmanné Törő Klaudia) egy bizonyos vezetői és asszonyi mentalitás eltyúkosodását, Roszik Hella (Kuncz Nikolett) a kiscsirke-csőrözés stupiditását adja a közösbe. A neve alapján kétszeresen is férfi, mégis félig nőnek öltözött Mr. Freeman szerepében az író-rendező Pintér Béla - ahogy megszokhattuk - a színpadról vezényel, Quitt László (Mr. Goodman) kivárásra bazírozva húzódik vissza a (leg)mellékesebb feladat(ok)ba.
Nagy kár volt alaposabb elgondolás nélkül erre a műre pazarolni a zenei matériát, mely főleg a munkásmozgalmi dalok áthang-szerelésén és perszifláló újraírásán alapszik (zene, zongorajáték: Kéménczy Antal), s időnként az elrajzolt énekbeszéd, a mozaikos operakarikatúra hatásait fordítja a maga javára. Pintér kivárhatta volna, amíg alkalmasabb hordozóanyagot talál régi ötlete megvalósításához. Hiába ébredezik fülünkben - például -, hogy lent, hol a tölgyek és ilyesmi, ha e történelmi és zenei emlékek tartalmával, az esetlegesen csatlakozó tulajdonnevekkel, a közös éneklés egykori szokásrendjével és máig ható részleges nosztalgiájával nem lehet mit kezdeni olyan figurák körében, akik 1989-ben ötödik-nyolcadik életévük körül jártak, tehát már alig-alig, véletlenszerűen futottak bele e hangjegyekbe, a kották puszta külalakjába, mit sem tanultak Leninről, és se szatirikus, se ironikus, se népmesei, se egyéb szinten nincs megindokolva, hogy az úttörőcsapatok pajtás és a munkahelyek, egypárt-fórumok elvtárs megszólítás-hagyományát elevenen tartva bajtársként aposztrofálják egymást. A jelmezekbe visszamaradt szocreál, az öngyilkosság hírül vételekor alázuhanó óriási vörös lepedő és sok egyéb: szervetlen külsőség, mely a legfontosabb motívumokhoz nem lel utat. Különösen azokhoz a motívumokhoz nem (Csernobil rém-emléke, iszlám agresszió), amelyeket Pintér csak használ, kidolgozás nélkül.
