Tíz kedvencünk a pécsi Lokart 3.0-ról
Hatvan művész, hat helyszín, fókuszban a test. Ez az idei Lokart, a harmadik alkalommal megrendezett biennálé. Az eseménysorozat célja, hogy Pécset ismét a kortárs képzőművészet regionális és nemzetközi térképére helyezze. Szubjektív kedvcsináló válogatás.
Piróth Tímea: Flesh, 2018
E műben olyan rajzok véletlenszerűen elrendezett sorozatát látjuk, amelyeket az alkotó sertésbőrre emlékeztető szilikonalapra tetovált fel. Az alkotó Michel Foucault A szexualitás története című művének olvasása közben, asszociatív módon, minden racionalitást hátrahagyva rajzolta fel e jeleneteket, így a groteszk arcábrázolásoktól a keresztény szimbólumokon át a boszorkányperek motívumain át sokféle látvánnyal találkozhatunk, amelyek végül sűrű szövetet alkotnak, a test feletti erőszakos uralomról tanúskodva. A mű az abject fogalmát is játékba hozza: a felület egyszerre vonzó és undorkeltő, bőrre emlékeztető anyag, a függő installációs elrendezés pedig még inkább kiemeli a női test birtoklásának és tárgyiasításának kérdését.
Schell Réka: A mélypont csöndessége, 2024
A kimondhatatlansággal és a láthatatlansággal foglalkozik a művész sűrűn rétegzett, komplex alkotása, amelyen az eltakart test és a hozzáférhetetlen szöveg a szenvedés és az elrejtettség párhuzamait is megvilágítja. Az egyik oldalon plexikarc mögött jelennek meg a betakart, elrejtett testek, a másikon pedig kendő fedi sejtelmesen a testábrázolásokat, amelyeken fordítva szerepelnek a szövegek. A bibliai utalásokkal gazdagon átszőtt, vallomásos textusok egyéni, mégis univerzális örömöket és fájdalmakat közvetítenek, amelyek zsigerileg, testileg hatnak.
Simon Zsuzsi: És mi mégis tovább élünk, 2024
Az alkotó ebben a fotóperformatív sorozatában azt vizsgálja, nőként miként tudunk megküzdeni a ránk nehezedő, generációsan öröklődő traumákkal és terhekkel, valamint hogyan tudunk felszabadulni alóluk. A háromrészes sorozaton Simon Zsuzsi a nagymamájával és édesanyjával együtt dolgozott. Mindhárman különböző rituálékat végeznek egy seprűvel: a nagymama monoton módon söpröget, a megfáradt női sorsot jelképezve, az anya táncol, az alkotó pedig az eksztázis eszközeként használja a tárgyat.
Udvari Boglárka: on/off, 2024
A művész különféle testrészek „összeollózásából” nagyrészt intuitív módon létrejött formái női testrészeket, hajlatokat, nyílásokat idéznek, amelyek ismerősek, mégis idegenszerűek. Az alkotó szobrászati praxisát is megidéző, erősen plasztikus formák a színes festményen az árnyalatok közötti kapcsolatot, valamint a színérzeteket hangsúlyozzák, a fekete-fehér mű esetében pedig a plasztikusság és a puhaság erősödik fel. A nyitott formák folytonos áramlásban, alakulásban, metamorfózisban levő alakokként hatnak, kvázi élő szervezetek, érzékeny vagy lecsupaszított, zsigeri szövetek, így a sérülékenység felől is olvashatók.
A művésszel készült interjúnk itt olvasható.
Kis Róka Csaba hipórajzai és tetkómintái
Izgalmas installáció született az alkotó korai hipórajzaiból, valamint tetkómintáiból, amelyek nagyon groteszkek, mégis líraiak, és jól kifejezik az egyén egzisztenciális szorongását, világba vetettségét, valamint rámutatnak, hogy a kívülről érkező hatások miként torzítják el a testet. Az élet hatalmas szívás, folyamatosan küzdünk az elemekkel, próbálunk túlélni és fennmaradni, közben folytonosan megszégyenülünk, kiszolgáltatottá válunk, vagy éppen darabjainkra hullunk. Ezt állítja mindkét sorozat, amelyet most azért is izgalmas egymás mellett látni, mert míg a hipóval készült rajzok az alkotó egyetemistaévei alatt születtek, addig a tetkóminták új korszakot jelölnek az életműben. Bár időben távol vannak egymástól, gondolatiságuk összefűzi őket.
Nadežda Kirćanski: semmi különös 1.0, 2018
Ez az installáció a test hiányáról szól, illetve maga a látogató viszi be a testet a térbe. A fényképvetítésekből, egy kör alakú padból és egy növényből álló mű várótermet szimbolizál, amelynek nyomasztó jellegét mindannyian pontosan ismerjük. Ahogy a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot is, amelyet az ilyen helyeken életünk során többször is megtapasztalhattunk már. Az ülések egymás mellett helyezkednek el, de nem egymással szemben, ami megakadályozza a látogatók közötti vizuális kontaktust. A mű címe pedig a „mi újság?” kérdésre gyakran adott kitérő választ idézi, amely a kortárs társadalom sebeit is felmutatja: az empátia hiányát, a nehézségek tagadását és a megoldás hiú elvárását.
Göbölyös Luca: Nude beyond Modernity, cím nélkül, 2000
Mostanában a képzőművészetben is egyre hangsúlyosabban kerül elő az ageing fogalma, az öregedő – főleg női – testről azonban még mindig nem túl sok ábrázolás látható, ezért is izgalmas Göbölyös fotója, amelyen egymást átfedve egy fiatal, feszes női test és egy megereszkedett idős test látható, amelyek folytonosan kitakarják egymást, egyik sem észlelhető a maga teljességében, mindkét testkép elhalványuló emlékként vagy fenyegető jövőképként van jelen. A művész az öregedés folyamatával szembesíti a nézőt, megszüntetve az időt, hiszen úgy tűnik, mintha az átalakulás ugyanazon a személyen menne végbe. Külön érdekesség, hogy a folyamat iránya nem látszik a képen, így a fiatalodás dimenziója is jelen van a műben.
Januško Klaudia: Too Hot to Handle I-II, 2025
Az alkotó túlszexualizált hősnőit a fantasyjátékok karakterei inspirálták: két démonikus, erőtől duzzadó karaktert látunk, akik az ember nélküli, utópisztikus tájon mintegy utolsó túlélőként harcolnak. A kiborgszerű figurák igyekeznek egyben tartani az égő vagy elfagyott tájakat, és bár világmegváltásra nem képesek, megszelídíthetetlen erejükhöz ragaszkodnak. Januško olyan nőképet mutat fel, amely reflektál a videójátékok és az amerikai szuperhősfilmek világára, ugyanakkor jól passzol a feminizmus azon áramlatához, amely kritikus megvilágításba helyezi a male gaze (férfitekintet) által uralt ábrázolások sajátosságait, és a poszthumanizmus felől is olvasható.
Varga Rita: Lélekkabátok, 2015
A művész saját daganatos betegségét dolgozta fel azokon a fotóin, amelyek meztelen, valamint csador alá rejtett testét mutatják fel. Az aktokon a gyógyító mantrái szerepelnek: „Áldott legyen, ami engem táplál, áldott, amivel én táplálok.” Ezek a képek szerepelnek a lélekkabátokban, amelyek így mintegy védelmező pajzsként működnek, megóvva viselőjüket a külső hatásokkal szemben, valamint abban segítve, hogy traumái alól feloldozódjék. A betegség nyílt felvállalásáról, a test gyógyításáról, valamint a kitárulkozásról és a túlélési képességekről szól ez a mű.
Varga Ritáról szóló cikkünk itt olvasható.
Szöllősi Géza: Kitinprojekt, 2021
A pécsi Szerecsen Patikamúzeumban látható anyag kihívó és meghökkentő: Szöllősi kitinpáncélból hozta létre emberalakjait, amelyek egyszerre idézik meg az anatómiai ábrázolásokat, valamint a kiborgok világát. Poétikus provokáció és magánmitológia, a tudomány és a művészet, a múlt és a jövő, a banalitás és a transzcendencia között billegve.
Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
