Löwinger György Bernát néven született budapesti bankárcsaládban. 1902-től Budapesten tanult jogot, de Kolozsvárott doktorált. 1906-tól nagyrészt Berlinben, 1912-től Heidelbergben élt, ahol a híres társadalomtudós, Max Weber legszűkebb tanítványi köréhez tartozott, 1909-ben szerzett bölcsészdoktorátust. Az első világháborút megelőző években publikált a Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratban, tagja volt a Vasárnapi Körnek és a Galilei Körnek. Első korszakában olyan nagy hatású művei születtek, mint A lélek és a formák, valamint a szellemtörténeti alapvetésű A regény elmélete.
Az első világháború kitörése után, 1916 nyaráig a budapesti levélcenzúrán töltötte le katonai szolgálatát. 1918 végén belépett az akkor megalakult Kommunista Pártba, 1919 februárjától az illegális Központi Bizottság tagja, a Vörös Újság szerkesztője lett. A Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltása után helyettes közoktatási népbiztos, április elejétől népbiztos volt. A Népszavában így foglalta össze álláspontját a forradalom ellenségeiről: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” Ezt az elvet a valóságban is érvényesítette:
A kommün bukása után Bécsbe menekült, és 1920-ban beválasztották a kommunista párt itt működő Ideiglenes Központi Bizottságába (KB), ahonnan 1921-ben kilépett. 1923-ban megjelent Történelem és osztálytudat című tanulmánykötetének egyik írásában úgy vélekedett, hogy „Belzebubbal űzve ki a Sátánt – ez az utolsó és természeténél fogva legkíméletesebb, legleplezetlenebb osztályuralom fogja önmagát és vele minden osztályuralmat megsemmisíteni”. A kötetet a moszkvai Pravda és a Komintern elnöke, Zinovjev antimarxistának bélyegezte (jóllehet a frankfurti iskola gondolkodói később a marxizmus reneszánszát látták benne), Lukácsot „jobboldali revizionistának” minősítették. 1926-ban ismét a KB tagja lett, de amikor 1929-ben a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) II. kongresszusára készített Blum-tézisek című programtervét elutasították, önkritikára kényszerült.
A sztálini tisztogatásokat a politikától távolságot tartva úszta meg, bár 1941 őszén, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, két hónapra őt is letartóztatták, majd kitelepítették Taskentbe.
Magyarországra a második világháború után, 1945. augusztus 1-jén tért haza, de még ezelőtt delegálták képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, 1949 és 1951 között, majd 1953-tól ismét parlamenti képviselő volt. A budapesti tudományegyetem esztétikaprofesszora, 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, később rendes tagja lett, 1948-ban az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat. A koalíciós időszak után, az 1949-es „Lukács-vitában” a proletárdiktatúra szükségességét hirdető pártálláspontnak ellentmondó demokráciaelméletét és realizmusfelfogását „jobboldali elhajlásnak” minősítették, ismét önkritikára kényszerült, s bár háttérbe szorult, 1955-ben másodszor is megkapta a Kossuth-díjat.
A forradalom első napjaiban az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségébe választották, október 26-án népművelési miniszterré nevezték ki. Részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Szervezőbizottságában, a november 4-i szovjet invázió után ő is a jugoszláv nagykövetségre menekült. November 18-án, amikor elhagyta az épületet, a szovjet hatóságok letartóztatták és Romániába vitték, csak 1957-ben engedték haza.
Az MSZMP-nek – jóllehet kérte felvételét – nem lehetett tagja, 1958-ban nyugdíjazták, a következő években belső emigrációban élt. Csak 1967-ben ismerték el visszamenőlegesen párttagságát, szavai szerint „visszazárta a párt”. Még ekkor is hitt a marxista reneszánszban,
Utolsó éveiben A társadalmi lét ontológiájához című összefoglaló művén dolgozott.
Lukács György, akiről a legenda szerint Thomas Mann A varázshegy Naphtáját mintázta, 1971. június 4-én halt meg. Végrendeletében könyvtárát az MTA Filozófiai Intézetére, kéziratait az Akadémiára hagyta, 2016-ban a Lukács Archívum könyvtára a humán tudásközpontba, a kéziratok az MTA kézirattárába kerültek. A filozófus különböző irányba fejlődő tanítványaiból jött létre a Lukács-iskola vagy más néven Budapesti Iskola.
Hatalmas életművét ma már kevesen olvassák, a filozófia és az esztétika történetéből mégsem hagyható ki. Elméleti és gyakorlati részvételéért a Tanácsköztársaság kommunista terrorjában kétségtelen felelőssége van. A második világháború után a szellemi élet „homogenizálásáért”,
Lukács élete végéig ragaszkodott az „eszméhez”, sohasem vonta vissza többször is hangoztatott, híres-hírhedt kijelentését: „A legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.” A budapesti Szent István parkban álló, Varga Imre által készített szobrát 2017-ben elvitték helyéről.
