Agárdy Gábor nemcsak sokarcú karakterszínész volt, de ikonfestőként és ötvösként is jeleskedett
Húsz éve, 2006. január 19-én halt meg Agárdy Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a nemzet színésze, aki egyformán otthonosan mozgott minden műfajban, a prózától a zenés darabokig, a drámától a komédiáig és a kabaréig.
1922. augusztus 2-án született Szegeden. Apját, egy örmény származású szabómestert, aki gyermekként menekült szüleivel Törökországból Erdélybe, még gyerekkorában elveszítette. Nyolcévesen már játszott a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán, és 15 éves korában szerződtette a szegedi Városi Színház mint „táncos boyt és kardalost”. Az Országos Színészegyesület színésziskolájában 1938-ban végzett, ezután három évig szülővárosában játszott, majd egy vándortársulattal járta az országot. 1942-ben katonai behívóval tábori színházba és az orosz frontra, végül Kisinyovban hadifogságba került. Itt nem vallotta be, hogy színész, hanem festőnek mondta magát, és – mivel jó érzéke volt hozzá – portrékat készített fogvatartóiról.
Kilenc hónap után hazakerült, ezután kisebb vidéki társulatoknál játszott, 1949-től a Miskolci Nemzeti Színház tagja lett.
emiatt nehezen fogadta el őt a közönség. Három év után át is szerződött az akkor Ifjúsági, később Petőfi Színházba, ahol – saját bevallása szerint – pályafutása legszebb tizenkét esztendejét töltötte. A Svejk színpadi változatában 298-szor alakította a részeges Katz tábori lelkészt, és több mint kétszáz alkalommal Bicska Maxit a Koldusoperában.
Amikor a Petőfi Színház 1964-ben megszűnt, a belgiumi Gent színháza kétéves szerződést ajánlott neki Bicska Maxi szerepére, de az illetékesek nem engedélyezték kiutazását. A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Both Béla rábeszélésére – bár nem vágyott oda – az ország első színházához szerződött, ahol sok szép, drámai feladatot kapott. 1985 után nyugdíjasként játszott, 1989-ben örökös tag lett a Nemzetiben, amely 2000-ben a Pesti Magyar Színház nevet kapta. A színházban Sinkovits Imrével 38 évig öltöztek egymás mellett, aki egyik legjobb barátja volt.
(Égimadár, Csempészek, Akiket a pacsirta elkísér, Délibáb minden mennyiségben, Egy magyar nábob, Egri csillagok, Retúr). Utolsó filmszerepét 2005 nyarán a Márai Sándor azonos című regényéből készült A gyertyák csonkig égnek című filmben, testi fájdalmait legyőzve alakította Iglódi István rendezésében. (A szerepet korábban a színpadon is nagy sikerrel formálta meg.) Alakításáért 2006-ban megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, amelyet személyesen már nem tudott átvenni. Sokoldalú karakterszínész volt, komikus szerepeit éppolyan pontosan fogalmazta meg, mint a drámai jellemeket. Egyformán otthonosan mozgott minden műfajban, prózában és zenés darabokban, drámában és komédiában, számos veretes kabarétréfában (legendás kabarészerepe volt a „Nyomják Krahácsot!”), a rádióban, filmek és tévéjátékok sokaságában. A közönség kedvence volt, még 83 évesen is játszott, majdnem hetven évet töltött színpadon. Nem volt kedvenc műfaja. Egy nyilatkozatában azt mondta: „Színész: benne van a nevében is, hogy különböző színekkel dolgozik. Ez a feladatuk!”. Hangját szinkronszerepekben is lehetett hallani.
Művészetét 1958-ban és 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 1968-ban érdemes művész, 1980-ban kiváló művész lett. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át. 1998-ban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választották. 2000-ben az elsők között kapta meg a nemzet színésze címet. 2002-ben Budapest, 2004-ben Fót díszpolgárává választották. Utóbbi évben szülővárosa, Szeged Pro Urbe díjjal tüntette ki.
A festészettel gyermekként, hatéves korában került kapcsolatba, ekkor ismerte meg Erdélyi Mihály festőművészt, aki szárnyai alá vette, tanította, így vált élete elmaradhatatlan részévé a festés. 1968-ban az Egri csillagok bulgáriai forgatása idején egy szófiai templomban szeretett bele az ikonfestésbe, amelynek egyik magyarországi specialistája lett, munkáit több önálló kiállításon is bemutatták. Fóton volt nyaralója, ahol a színházi évadok után kipihente a munka fáradalmait, kertészkedett, és ott készítette képeit. Ikonfestménye megtalálható a pannonhalmi apátságban, az oroszországi Danyilov-kolostorban és a Vatikánban;
A kiváló színész ötvösmunkákat is készített.
Agárdy Gábor hosszan tartó betegség után, 2006. január 19-én halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, síremlékére egy Márai-idézetet véstek: „Amíg az embernek dolga van a földön, él.” Emléktábláját 2010-ben avatták fel egykori, Budapest VI. kerületében található lakóháza falán. 2022-ben Szegeden, 2023-ban tiszteletére Fóton is emléktáblát avattak. Utóbbi városban utcát is elneveztek róla. Emlékére 2006 óta évente adományozza özvegye, Rácz Boriska az Agárdy-emlékláncot a Magyar Színház (volt Pesti Magyar Színház) egy arra érdemes színészének.
