Feleséget rabolt magának és elfoglalta a haragosa kastélyát a féktelen természetű „zsibói bölény”

A református Wesselényi család erdélyi ágában, az apja által a Közép-Szolnok vármegyei Zsibón építtetett kastélyban született. A tizenkét gyermekből egyedüli fiúként élte meg a felnőttkort, apját nyolcévesen vesztette el. A kalandvágyó fiú tizenkilenc évesen a kolozsvári református kollégiumot otthagyva katonának állt, 1772-ben részt vett Lengyelország első felosztásában. Huszonöt éves korára a kapitányi rangig vitte, de féktelen természete, túlkapásai miatt ott kellett hagynia a szolgálatot. Kolozsváron ismerkedett meg, majd szeretett bele a székely nemes Cserey Ilonába, Cserey Farkas udvari kancellári tanácsos lányába, akit a szebeni zárdából elrabolva vett feleségül. A házasság megkötéséhez a katolikus lánynak át kellett térnie a református vallásra, vérig sértve a Cserey családot. Ilona a leírások szerint rendkívül okos és nemes jellemű asszony volt, a kortársak a római Corneliához hasonlították.

Wesselényi, akiben az óriási testi erő ugyanekkora lelkierővel, a lovagkori jellem zabolátlan indulatoskodással párosult, zsibói birtokára vonult vissza, 1791-től 1809-ig tagja volt az erdélyi diétának, 1801-től ő volt az ellenzék vezére, 1804-től Közép-Szolnok vármegye főispánhelyettese is volt. A liberális nézeteket valló, a reformtörekvéseket pártoló báró az országgyűlésben gyújtó hangú beszédekben sürgette a magyar és az erdélyi kultúra és tudomány, mindenekelőtt a színjátszás fejlődését. Anyagilag is támogatta a kolozsvári és a pesti színház felépítését, igazgatta az erdélyi magyar színtársulatot, melynek turnékat szervezett, sőt

Wesselényi 1781-ben összekülönbözött szomszédjával, a császárhű és katolikus Haller János gróffal, és a vitát a maga sajátos módján zárta le: felfegyverezte háza népét és elfoglalta Haller kastélyát, haragosa embereit saját birtokára vitette. E hatalmaskodása miatt a tábla pénzbüntetésre ítélte, de Haller komolyabb elégtételt akart és II. Józsefhez fordult. Wesselényi Miklóst 1785-ben letartóztatták, perbe fogták és két év fogságra ítélték a kufsteini várbörtönben, amit meghosszabbítottak, és csak 1789 végén szabadult.

A „zsibói bölénynek”, ahogy Nyírő József regénye nyomán ismertté vált, tizenegy gyermeke közül egyedül az ifjabb Miklós, „az árvízi hajós” maradt életben. Apja nagy elvárásokat táplált vele szemben, hatévesen szilaj lóra ültette, kilencévesen már vadászott, és amikor apja a megyegyűlésen összeszólalkozott a küldöttekkel, kivont karddal kelt védelmére, emellett elméjét is palléroztatta.

Az 1809-es utolsó nemesi felkelés idején Wesselényi is harcba akart szállni, de júliusban megbetegedett, helyét 13 éves fia foglalta el a 600 fős csapat élén. Nem sokkal később, 1809. október 25-én halt meg Zsibón, az ottani kastély kriptájában nyugszik fiával együtt.

Zsibói birtokán országszerte híres ménest tartott, híres, sőt hírhedt, a testet és a lelket is próbára tevő vadászatokat, ezek után bőséges lakomákat rendezett. Gyakran szervezett „sétakocsikázást”, amikor jól idomított fogatával úttalan utakon száguldott,

Indulatossága is legendás volt, egyszer, amikor a diétán megvonták tőle a szót, vérben forgó szemmel, kezével kardján indult az elnök felé, de végül lecsillapodva csak azt vágta oda: „Értettem, mire célzott kegyelmességed. Azonban jegyezze meg, engem József császár szenvedni megtanított, de félni nem.”

Címlapfotó: Id. Wesselényi Miklós portréja. Korabeli festmény alapján készült meszet. Fotó: Wikipedia/MTKCs 4576.