Sztálin zenei arcképét festette meg a tisztelt és gyűlölt zeneszerző
Ötven éve, 1975. augusztus 9-én halt meg Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics, az egyik legnagyobb szovjet-orosz zeneszerző, akinek hazájában nemcsak a magasztalásból, hanem a szidalmazásból és kirekesztettségből is kijutott.
Szentpétervári értelmiségi családban született 1906. szeptember 25-én, apai ágon lengyel felmenői voltak. Még kisgyermekként, Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című operájának megtekintése után döntötte el, hogy életét a zenének szenteli. Édesapja halála után, tizenhat éves korától mozikban zongorázva keresett pénzt, közben a konzervatóriumban zeneszerzést, zeneelméletet, karvezetést, zongorát tanult. Diplomamunkájaként komponálta első szimfóniáját, a Hindemith, Mahler és Berg hatását tükröző mű, amelyet 1926-ban Berlinben Bruno Walter, 1928-ban Amerikában Leopold Stokowski vezényletével mutattak be, világszerte ismertté tette nevét.
Sosztakovics, aki zongoristának is kiváló volt, 1927-ben díjat nyert a varsói Chopin-versenyen. Az 1917-es októberi forradalom tiszteletére írta meg 2. szimfóniáját, 3. szimfóniája a Május 1. alcímet viseli, Gogol novellája nyomán pedig megalkotta Az orr című szatirikus operát. 1932-ben fejezte be a Nyikolaj Leszkov elbeszéléséből készült, Muszorgszkij hatását tükröző Kisvárosi Lady Macbeth című operáját, amellyel megkezdődtek politikai hányattatásai.
A pártlap, a Pravda azonnal kampányt indított a „zene helyett káoszt alkotó, burzsoá-dekadens, absztrakt formalistának” bélyegzett zeneszerző ellen. Az operát azonnal levették a műsorról (az átdolgozott változat 1963-ban került színre Katyerina Izmajlova címmel), 4. szimfóniáját, amelynek már főpróbái zajlottak, nem mutatták be, csak 1961-ben csendülhetett fel.
Sikert aratott viszont az 1937-ben komponált, Beethoven és Csajkovszkij nyomdokain járó, lírai-patetikus 5. szimfóniája, ekkortól számítják érett korszakát. Sosztakovics a harmincas évek végétől a leningrádi, majd a moszkvai konzervatóriumban tanított zeneszerzést.
A műről sokáig úgy vélték, hogy 1942-ben, a németek által körülzárt városban született, de a kutatások szerint a blokád kezdetekor már készen állt, ősbemutatóját 1942. március 5-én tartották Kujbisevben. A darabot szinte azonnal – Arturo Toscanini vezényletével – bemutatták Amerikában is, a hatalmas sajtóérdeklődés következtében Wagner Parsifalja óta ez lett a legjobban várt zenei premier a tengeren túl. Sosztakovics még a Time magazin címlapján is szerepelt, mégpedig tűzoltósisakban, mert kimenekítése előtt Leningrádban a tűzoltóknál szolgált. Több szimfóniájának amerikai bemutatóját Ormándy Jenő dirigálta.
A komponistának nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia, és megírta a hivatalos, zeneileg nehezen értelmezhető „szocialista realizmus” irányzatba illeszkedő Dal az erdőkről című kantátát, amelyért 1949-ben Sztálin-díjjal tüntették ki. Saját stílusát csak Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után követhette újra, ezután mutathatták be asztalfiókban lapuló műveit is. 1960-ban belépett a kommunista pártba, és a szovjet parlament képviselője lett.
Az 1957-ben bemutatott 11. szimfónia az 1905-ös orosz – más feltételezések szerint az 1956-os magyar – forradalomnak állított emléket, a műért Lenin-rendet kapott. 1960 után komponált alkotásaiban újra meglelte ifjúkori szellemi függetlenségét. 8. vonósnégyesében monogramját (D-Esz-C-H) örökítette meg, 13. szimfóniája, amely Jevgenyij Jevtusenko öt költeményét, köztük a Babij Jart tartalmazza, a szovjetunióbeli antiszemitizmust ítélte el.
Számos színházi kísérőmuzsikát és filmzenét is írt, a többi közt Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg 1929-es Új Babilon című némafilmjéhez, Kozincev 1964-es Hamlet és 1970-es Lear király-feldolgozásához, valamint a Mihail Csiaureli rendezte Berlin eleste című kétrészes háborús filmdrámához. Élete végén Solohov Csendes Don című monumentális regényéből akart operát írni, de tervét már nem tudta valóra váltani.
A zeneszerző nehezen viselte az életében egymást követő fordulatokat. A sztálini diktatúra hol megalázta, hol magasztalta, megkapta a legmagasabb állami kitüntetéseket, de szinte ezzel egy időben méltatlan támadások özöne zúdult rá. Szervezete felőrlődött, állandóan szorongott, folyamatosan foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, egyre több betegség kínozta.
Sosztakovics 1975. augusztus 9-én halt meg Moszkvában, hamvai a Novogyevicsi temetőben nyugszanak. Emlékiratai 1979-ben Szolomon Volkov szerkesztésében, Testamentum címmel jelentek meg, Volkov később Sosztakovics és Sztálin címmel is publikált egy kötetet a művész és a hatalom kapcsolatáról. Az 1950-es évek elején játszódik David Pownall angol szerző Mesterkurzus című színdarabja, melynek főszereplői Prokofjev és Sosztakovics, illetve Sztálin és Zsdanov, a művet Magyarországon is nagy sikerrel játsszák.
Sosztakovics nevével díjat alapítottak, Szentpéterváron múzeuma működik, és róla nevezték el az állami filharmóniát, első emlékművét 2015-ben avatták fel Moszkvában. Halálának 50. évfordulójáról Magyarországon is több koncerttel emlékeznek meg.
