Schöpflin Aladárnak az élete volt a magyar irodalom
Hetvenöt éve, 1950. augusztus 8-án hunyt el Schöpflin Aladár Kossuth-díjas író, kritikus, irodalomtörténész, a Nyugat állandó szerzője, a Magyar PEN Club egyik szervezője, számos irodalmi tárgyú esszé és tanulmány, valamint A pirosruhás nő, a Balatoni tragédia és a Vihar az akváriumban című regények írója.
A Nyitra vármegyei Manigán látta meg a napvilágot. Pozsonyban evangélikus teológiai, majd a budapesti egyetemen irodalmi tanulmányokat folytatott. 1898-tól a Vasárnapi Újság segédszerkesztője, 1902-től irodalmi rovatának szerkesztője és vezető irodalomkritikusa, 1909-től a Franklin Társulat lektora és irodalmi titkára volt.
Az 1908-ban megjelent Nyugat – a 20. századi magyar irodalom meghatározó, korszakos jelentőségű folyóirata –
1918-ban a forradalmi írókat összefogó Vörösmarty Akadémia főtitkárává választották. Később vezette a Szózat című napilap irodalmi rovatát, s egyik szervezője volt az 1926-ban létrehozott Magyar PEN Clubnak. Babits halála után, 1941-től az ő irányításával folytatta működését az – általa kétszer is elnyert – Baumgarten-díj kuratóriuma. Ugyanebben az évben Illyés Gyula mellett társszerkesztője lett a megszűnt Nyugat utódjának, a Magyar Csillag folyóiratnak.
A Nyugat kritikusaként elemezte és értékelte a folyóirat első nemzedékének képviselőit, színvonalas tanulmányokat jelentetett meg Petőfi, Arany és Babits költészetéről, 1941-ben közreadta kiváló Mikszáth-monográfiáját. Komoly szerepe volt Ady Endre, Móricz Zsigmond és mások elismertetésében. Igényes arcképvázlatot készített a világirodalom klasszikusairól, Friedrich Schillerről, Victor Hugóról, Émile Zoláról.
A Nyugatban az 1910-es években megjelent esszéit és tanulmányait a Magyar írók, valamint az Irodalmi arcképek és tollrajzok (1917) című kötetekben adta közre. Írók, könyvek, emlékek (1925) című tanulmánygyűjteményében személyes és olvasmányélményeit foglalta össze. A magyar irodalom története a XX. században című munkája a kor irodalmának első és szinte egyetlen tudományos igényű összefoglalása volt. E kötetben átfogó képet adott a 19. század vége és a 20. század elejének magyar irodalmáról, elsősorban a Nyugat szerepéről, a folyóirat mellett kibontakozó irodalmi mozgalom jelentőségéről. Szépirodalmi műveivel (A pirosruhás nő – 1921; Balatoni tragédia – 1927; Vihar az akváriumban – 1939) is sikert aratott. Sokat fordított angolból, franciából és németből. 1929-ben az ő szerkesztésében jelent meg a négykötetes Magyar Színművészeti Lexikon.
1929-ben és 1936-ban Baumgarten-díjjal ismerték el, 1948-ban az MTA tiszteleti tagjává választották. 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Budapesten halt meg 1950. augusztus 8-án, a Kerepesi temetőben nyugszik. Életrajzához és a kortörténetéhez új adalékokkal járul hozzá a 2004-ben kiadott, ötszáz – általa írt vagy kapott – magánlevelet tartalmazó levelezésgyűjtemény, amelyben egysoros és hat-hét könyvoldalnyi terjedelmű levelek is helyet kaptak, de megtalálható benne a Kossuth-díjáról szóló, 1949-es keltezésű távirat is.
Schöpflin, a magánember arca a nyilvánosság előtt ezt megelőzően rejtve maradt.
Hitvallását A magyar irodalom története a XX. században című munkájában fogalmazta meg: „Egyben bizonyos vagyok: amit írok, azt a magyar irodalommal való közösségérzet sugallja. Életem legmélyebb élménye a magyar irodalom, magánéletemet is ez alakította olyanná, amilyen. Nem követelem magamnak a tudós rangját, mindig írónak éreztem magam. Nem éltem az irodalom fölött, hanem az irodalomban, becsvágyam volt: hatni az irodalomra.”
