A megtapasztalt titok - A bárány mint ártatlan áldozat
Szabó Lőrinc versében és Fekete István egyik rövidprózájában is a bárány a gyermeki tekintet irányából jelenik meg – naivnak tűnő, de inkább természetes, romlatlan perspektívából. Mindkét szövegben ott az idill: a békés táj, a gyermeki ártatlanság. De egyik sem áll meg itt. A húsvét – és vele együtt a bárány alakja – élet és halál feszültségét is hordozza. Ez az ellentmondás mindkét műben jelen van, finoman, de kikerülhetetlenül.
Lóci verset „ír” húsvétkor – pontosabban kigondol egyet és Szabó Lőrinc, ahelyett hogy a saját versét írná tovább, átadja a helyet ennek az Istenről szóló gyermeki kétsorosnak:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Ez a rövid vers egyszerre viccesen egyszerű és meglepően kíméletlen. Gyermeki nyelven mondja ki a legsúlyosabb tapasztalatot: az élet ajándék, de nem örök. Van ritmusa, rímel is, de a mélyén ott van a felismerés: minden, amit kapunk, egyszer csak véget ér. Mintha egy buddhista igazság lenne – vagy egy keresztény tanítás gyermeki parafrázisa.
Lóci istenképe nem elvont, hanem magától értetődő. Nincs benne misztikus túlzás, csak egyszerű szembenézés azzal, hogy az élet elmúlik. Ez az egyszerűség – akárcsak a legjobb műalkotásokban – megrendítő. A gyermek és az apa beszélgetése alatt pedig végig ott hallatszik egy másik hang is: a húsvéti bárány bégetése. Az áldozati állat hangja – válaszként keveredik a gyermeki szavakhoz. A bárány hangja felerősíti, megsokszorozza a gyermeki ártatlanság és az elmúlás szelíd, de kijózanító összefonódását.
Fekete István rövidprózájában ugyancsak a gyermeki tekintet vizsgálja a létezés titkait, a halál jelenlétét és a húsvéti ünnep misztériumát. Tódor, a „megkeresztelt” bárány, túléli saját sorsát. A megnevezés, a személlyé válás megmenti őt. Az áldozati bárány ugyanakkor ebben a szövegben is megjelenik. Bárányt áldoznak egy másik bárányért, de Tódor és a gyermeki idill megmenekül. A kis Szent Antal-szobor a nagymama stelázsiján tette a dolgát és megvédte kis állatot és a gyermeket.
A feláldozott bárány, a levágott állatok valósága mintegy előkészíti azt a képet, amelyet a szöveg lezárásában mutat meg Fekete István.
„Fogtam, egyre erősebben fogtam nagyanyám kezét, mert öspörös bácsi felemelte az Oltáriszentséget, és letérdeltünk mi is, mert körülöttünk elhallgatott az ének, és mintha elkaszálták volna – porba hulltak mind az emberek.”
A titok, amit már csak sejtünk - az áldozat mint megismerés
Ebben a három versben a bárány már nem testközeli, simogatható élőlény, hanem maga a misztérium: a liturgiában formát öltő jelenlét, aki emlékeztet, megvált és átformál.
A verscímek – Rorate, Introitusz, Eucharistia – is beszédesek: a hajnali mise derengéséből indulunk, hogy elérjünk a szentség csendjéig, ahol a bárány nemcsak jelen van, hanem maga a jelenlét.
Juhász Gyula Rorate című verse egy templomot idéz meg a hajnali mise idején. Szinte puritán, mégis magasztos: felsejlik az örökmécs fénye, mosolyogva álmodoznak a barokk angyalok, a „minisztráns gyerek, mint bárány a mezőben” csenget.
A bárány itt nem szereplő, sokkal inkább hasonlat és mozdulat, hang és hangulat – az elveszett ártatlanságot, derűs hitet idézi. A misztikum nem harsány, nem retorikus – sokkal inkább nosztalgikus és halk. Fájdalmas nosztalgia ez. A racionális felnőtt keresi elveszett hitét a gyermekkor nosztalgiájában, a bárány lépéseinek hangjában.
Pilinszky János Introitusza nemcsak a hitet keresi, hanem a titok valódi megismerésének lehetőségét. A „félelem” itt egyetemes és kozmikus: az ember rettegése az isteni jelenlét (vagy épp a hallgatás) színe előtt, amikor „szemét az Isten is lehúnyja”. A végítélet jelenik meg, mint a végső igazság megismerésének lehetősége, de nincs senki, aki erre a megismerésre alkalmas volna – csak a bárány. A már megölt és visszatérő áldozat.
„A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”
Babits Mihály az Eucharistiában az ősi áldozatok rítusát állítja párhuzamba az úrvacsora mozdulataival. A bárány – Krisztus – itt nem halott, nem totem, hanem élő és eleven jelenlét, aki szellemében is eggyé válik az emberrel. Babits kérdése egyszerű, de súlyos: mit ér nekünk a Test, a Vér, ha szellemében szellemünk nem részes?
A bárány ilyen módon már nem külső jelenlét, hanem – potenciálisan – bennünk él tovább: a szeretet és az igazság bennünk élő folytatása. Nem a múlt, hanem jelen idő – nem esemény, hanem létállapot. Babits versében az áldozat rítusa visszanyeri misztikumát és megismeréssé, a transzcendenciát megnyitó úttá válik.
E három vers bárányképe már nem a gyermeki szem derűs, bár megrázó hasonlata, hanem a modern ember egzisztenciális keresésének képe: a hit emléke, a titok egyetlen megismerője, és végül: a misztikumhoz vezető kapu.
A bárány, ami nincs – a hiány allegóriái
Nem minden bárány él. Van, amelyik már csak emlékezetben őrizhető tovább – elveszett társként, bűntudatként, elhallgatott fájdalomként. Van, hogy a bárány hiánya beszédesebb, mint a jelenléte.
Szabó Magda Bárány című verse a tudat határvidékén játszódik: testélmények, gyógyszerek, emlékképek és szürreális víziók keverednek benne. A kiszolgáltatottság, a testtől való idegenség és az elhagyatottság érzése szövi át ezt a lebegő állapotot, ahol a belső képek egyszerre vigasztalnak és kísértenek.
Ebben a széteső, kábult világban bukkan fel újra és újra egy bárány – egy bárány, aki béget, aki szomjas, akit a lírai én mezítelenül és énekelve próbál az itató felé terelni. Aki végül eltűnik a köddel, nyomtalanul.
„Csak sejtettem, hogy megraboltak,
elloptak valami nagyot,
s a bárányt lestem néha éjjel,
a bárányt, aki itthagyott…”
A vers végére a testi fájdalmak háttérbe szorulnak. Huszonnyolcszor huszonnégy óra alatt a test meggyógyul – de az elvesztés kimondhatatlan hiánya kérlelhetetlenül megmarad. Elveszett a bárány, a bizalom és a remény is – olyannyira távolra került, hogy az elbeszélő számára már nem is hallható.
Mikszáth Kálmán A néhai bárány című elbeszélése első pillantásra meseszerű történetként bontakozik ki: árvíz sodor egy tulipános ládát a patakban, rajta egy piros pántlikás bárány ül. A kép egyszerre tűnik idillinek és bizarrnak – de mire a láda eltűnik a falu szeme elől, a történet is átvált egy másik regiszterre: elvesztésről, gyanúról és elhallgatásról mesél.
A bárány egy kislány kedvence volt – amellyel együtt aludt, s amely a gyermeki világ közepét jelentette számára. A láda, amely a kelengyét és a bárányt is vitte, elvész, és a közösség tagjai csak találgatnak: ki lehetett az, aki eltulajdonította? A faluban terjed a szóbeszéd, majd a gyanú. Az apa a hatalomhoz fordul, a nagyobbik leány fondorlattal próbálja visszaszerezni a kelengyés ládát – sikertelenül. A történet fordulópontja egy gyermeki felismerés – és talán egy isteni közbelépés – révén következik be. Amikor a kislány a gyanúsítottól kéri vissza a bárányát, az az istenre esküdve tagad. Ebben a pillanatban a ködmön pántjai kiengednek, és a kislány felismeri a bárány foltjait, ráborul, és szólongatni kezdi Cukri, kis báránykáját.
A jelenet nemcsak leleplezés, hanem ítélet is. A leggyengébb és legártatlanabb mondja ki, amit a felnőtt világ takargat, relativizál, elhazudik. A történet vége nem a rend helyreállása. A bárány halála természetesen már nem fordítható vissza, az erkölcsi sebek nem gyógyulnak be. De abban a pillanatban, amikor a kislány kimondja az igazságot, valami mégis helyre mozdul: a világ visszakapja a tengelyét – ha csak egyetlen pillanatra is.
Mindkét szövegben a bárány valami, ami nincs. Olyan hiánnyá változik, ami kíméletlenül és pontosan mutat rá a fájdalom okára – az ártatlanság, az esély és a bizalom elvesztésére.
A hang, ami túlél – az áldozat emlékezete
Mészöly Miklós egy tanmese formájában bontja ki a Csengős bárány történetét, akit a farkas elrabol, megpróbál elnémítani, szétszaggat, sőt: el is ás – de hiába. A csengő hangja, amely odanőtt a nyakához, nem hallgat el. Akkor sem, amikor már a föld alatt van, akkor sem, amikor már a test elporladt.
A bárány ebben a történetben nem az ártatlanság elvesztésének, hanem az emlékezet túlélésének az alakja. A csengettyűszó először zavaró, aztán idegesítő, végül elviselhetetlenné válik a pusztító számára – és nem tűnik el. A hang, amelyet a farkas megpróbált elnémítani, tovább él, és tavaszra egy csengettyűvirág formájában bukkan újra elő. Kibontakozik a lírai fordulat: a virágot a nyáj felismeri, és egy másik, fiatal bárány nyakába akasztja a csengettyűt. A hang nemcsak fennmarad, hanem új életre kel.
A Csengős bárány egyszerre mese, emlékezeti parabola és morális allegória. A történet utolsó soraiban a farkas egyedül bolyong, miközben a kölykeit már csak az a hang tudná elaltatni, amit egykor meg akart semmisíteni.
Mészöly itt nem a megbocsátásról ír, és nem is a rend visszaállásáról – hanem a tanúságtételről. A bárány csendje nem csend: emlékezet, amely formát vált, és túléli azt is, aki ártott neki. És ha az emléke túlél, akkor az áldozat sem hiábavaló.
A húsvéti bárány, mint motívum, folyamatosan átformálódik. A bárány nemcsak áldozat, hanem a halál és élet határán egyensúlyozó figura, aki az emberi lét törékenységére és a végességre figyelmeztet. Ezekben a napokban újra lehetőség nyílik arra, hogy elmélyedjünk közösségünk rituáléiban: akár a hitben, akár az ünnepben, akár az irodalomban, mindegyikben ott rejlik a húsvét titka.
