Április végén, a tánc világnapján ismét átvehette Az évad legjobb alkotója díjat. Ilyen kiemelkedő évadot zárt a Magyar Állami Népi Együttes?
Kiváló évad volt, amely jól illeszkedik a Magyar Állami Népi Együttes fejlődéséhez, alakulásához. Külön öröm a számomra, hogy már negyedszer kaptam meg ezt az elismerést az elmúlt bő tíz évben. Fontos hangsúlyoznom, hogy bár én vagyok az első számú felelős, ez a siker a táncosok, zenészek, alkotótársak közös munkáját dicséri, amellyel mindannyian a korszerű színpadi néptáncot szolgáljuk.
Ez a helyes műfaji meghatározás? Ha táncszínháznak nevezem, az pongyola?
Korántsem, bár én azért szoktam a néptáncot hangsúlyozni, mert ez egy igen sajátos, a folklórból, a tradícióból építkező nyelvezet, amely nem csak a táncra és a zenére van hatással, hanem a témaválasztásra is. Ez egy kicsit szűkebb, pontosabban definiálható értelmezése a táncszínházi kereteknek.
Amikor tizenhét éve átvette az együttes irányítását, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár Tímár Sándor növendékeként a hagyományos alapokat, a „tiszta forrás” fontosságát tanulta, Ön mégis újító szándékkal dolgozott. Miként találta meg ebben a saját útját?
Számomra meghatározóak voltak a kezdetek. Már Jászberényben, amatőr táncosként is Tímár Sándor volt a mesterem, és amikor hívott ide, az Állami Népi Együttesbe, akkor nem véletlen mondtam igent. Úgy éreztem, hogy az a folklór szemlélet, a tiszta forráshoz való visszatérés fontos számomra.
Aztán egy-két év után rájöttem, hogy ezek a színpadi formák kicsit kanonizálódtak, állandósultak; a művészet lényege viszont a folyamatos változás. Ez a törekvés pontosan látszik a különféle irányzatok, „izmusok” időleges térnyerésében – a művészet történetében – ahogyan megkérdőjelezik az elődöket, majd a radikális formák után letisztultabb utakat találnak. A néptánc esetében sincs másként; elengedhetetlen, hogy a jelenre reflektáljunk.
Tehát miközben a hagyomány tiszteletét Tímár Sándortól kaptam, addig a Novák Tata, Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin által képviselt színházcentrikusabb tánc is hatott rám. Ez a kettősség jól megfért bennem.
Egy tanítványnak az a feladata, hogy meghaladja a mesterét, lépjen túl rajta, akár tagadja meg, ezt az utat én is bejártam.
Igen korán rájöttem, hogy a hagyományos formák már nem működnek, és ha azt szeretnénk, hogy az üzenetünk jusson el a közönséghez, érintse meg őket, akkor új közlések kellenek, új formák, még ha lényegében ugyanazt mondjuk is.
Én úgy látom, hogy ez igen sikeresen zajlik a Magyar Állami Népi Együttesben, legyen az látványosabb, populárisabb előadás, vagy mélyebb, szofisztikáltabb gondolatok kifejezésére szolgáló produkció.
Valóban többféle utat járnak: egyfelől a hagyományos, autentikus táncelőadásokkal, másfelől elvontabb gondolatvilágú, különleges kivitelezésű produkciókkal.
Azért hangsúlyozom, hogy a tradicionálisabb alapon nyugvó előadásaink sem külföldi turistákra szabott, gulyásszórakoztató műsorok. Ezekre is igyekszem mai színházként tekinteni, így erős a szcenírozás, korántsem hagyományos a dramaturgia.
Más a közönsége a különböző típusú előadásaiknak?
Természetesen, bár van átfedés. Az elsősorban a zene felől közelítő, világzenei hangzású produkciók inkább a fiatal közönséget szólítják meg. A Liszt-mozaikok, vagy a korábbi Hommage á Kodály Zoltán című előadások pedig a komolyzene iránt fogékony, a kortárs néptáncra is nyitott közönséget. És vannak, akiket a hagyományt egyértelműbben bemutató műsorok iránt vonzódnak. Tehát korántsem homogén csoportról beszélünk, éppen ezért vannak gyermekeknek vagy kimondottan időseknek szóló sorozataink is.
Lassan ötven éve dolgozik a szakmában. Miből merít inspirációt, hogy ne mindig a megszokott, bevált utat járja?
Bennem nagyon erős a belső késztetés erre. Utálom még egyszer ugyanazt csinálni, a kíváncsiság mindig új utakra visz, miként az újabb és újabb alkotótársak, akik új inspirációkkal, gondolatokkal ösztönöznek engem is. Azonkívül bárhogy rajongunk Petőfi Sándorért, ma már nem lehet úgy verset írni.
Nem gondolkozhatom úgy holnap, mint ahogy tegnap gondolkoztam.
Most egy teljesen új világ felé nyitok ismét, 2020 tavaszán bemutatjuk Tamási Áron Énekes madarának táncszínházi adaptációját.
Amiért a táncosai már javában színjátszás órákra járnak.
Valóban, mert hosszú szöveges részeket kell elmondaniuk a színpadon, én pedig szeretném, hogy ebben az új szerepben is ugyanolyan hitelesek legyenek, mint a táncban, vagy – hosszas szisztematikus képzés után – a többszólamú kóruséneklésben. Most nyitunk a prózai színház világa felé, hiszen a hagyományaink meghatározó része a verbális örökség.
Kútszegi Csaba barátom írt a darabból egy kiváló, friss szövegkönyvet, amelyhez izgalmas látványt álmodtunk. Persze lesz benne sok tánc is. Hagyományos „mihályis-államis,” komplex színházi előadás lesz, amelyben első alkalommal áll középpontban a verbalitás.
Miért? Hiszen azt szoktuk mondani, hogy táncban mindent el lehet mesélni, a szöveg, a magyarázat mindig csak mankó.
Bizonyos értelemben igaza van, egy szándékosan táncelőadásként színpadra állított produkció esetében még egy szinopszis is magyarázkodás lehet. Viszont látni kell, hogy mindent a tánc sem tud. Két ember párbeszédének szóvarázsát soha nem fogom tudni egészen hűen, pontosan ábrázolni pusztán mozgással. A tánc elemelt, szimbolikus nyelv, ám olyasmit soha nem tudunk mozdulattal elmesélni, mint például Shakespeare Rómeó és Júliájában, amikor a fiatal szerelmesek szűkre szabott ideje függ attól, hogy csalogány vagy pacsirta éneke szól. Azt remélem, hogy az Énekes madárral olyan sajátos műfajt teremtünk, amelyben a szó mágiája önállóan is megállja helyét, nem a táncot magyarázza, hanem kiegészíti annak szimbolikáját.
Most felújítják a Szarvaséneket. Ilyenkor újra is gondolja az előadást?
Úgy akartam, de végül nem volt szívem hozzá, jó így. Apróbb hangsúlyeltolódások akadnak, az új táncosokra kell adaptálni a produkciót.
Sok most a fiatal az együttesben.
Igen, és rendkívül inspiratívak, szemtelenül tehetségesek, szinte felfrissítik a koreográfus gondolkodását is. Visszatérve a Szarvasénekhez, az eredeti koncepciót tükröző, ám egyszerűbb díszletet készítettünk, így utaztatható lesz az előadás. Októberben Szerbiába visszük.
A pápalátogatás idején Csíksomlyón jártak, majd egy izraeli fesztiválon léptek fel. Hová utaznak ősszel?
Szerbiába megyünk a Szarvasénekkel. Közben szervezzük a májusban bemutatott Ezerarcú Délvidék Kárpát-medencei turnéját, amely a következő évadban lesz esedékes. Megemlékezünk a Trianon-évfordulóról is: az elszakított országrészek táncait-zenéit visszük külhoni magyar településekre.
A délvidéki produkciónkat Kárpátaljára, a felvidéki táncokat a Vajdaságba, hogy megmutassuk ezt a fajta egységet, amely – bármennyit ármánykodott is a politika, hogy a megosztottságot erősítse – mégis megmaradt.
Ezek az előadások olyan antológiák, ahol a magyar hagyományos kultúra mellett teljes természetességgel jelenik meg az adott régió nemzetiségi kultúrája is. Szerbiába nemcsak előadást viszünk, hanem részt veszünk egy nemzetközi konferencián, amelyen szerb és horvát tánc és zenetudósok értekeznek arról, hogy miként őrizhetik meg a tradicionális kultúrájukat a 21. században, amihez az egyik lehetséges példát a Magyar Állami Népi Együttes művészete szolgáltatja majd.
Mi Magyarországon ebben jól állunk?
Remekül! A legfrissebb példa az említett szerbiai konferencia, ahol előadást tartok a Magyar Állami Népi Együttes, művészetéről, annak újító törekvéseiről.
Arról a kiterjesztett bartóki világról, melyet hitem szerint a társulatom művel,
és melynek kiváló reprezentánsa Szarvasének című műsorunk. Ez nem a ’20-as években Oroszországban kitalált Mojszejev-féle stílus, amelynek nyomai a kelet-európai népművészeti alkotásokban még fellelhetőek. Gondolom, ők is látják ennek az álságosságát, és arra törekszenek, hogy meghaladják.
A magyar néptáncművészet rég lerúgta magáról ezt a kimódolt, művi vonalat, és évtizedek óta a hagyomány kortárs újraértelmezése felől közelít.
Az Ezerarcú Délvidékkel körbeértek a Kárpát-medencében. Ezzel a környező régiók táncát feldolgozó sorozat a végéhez ért?
Egyelőre igen. Most kicsit a színház világa felé kalandozunk, viszont időről időre jó megmerítkezni a hagyományban, hiszen az a mi anyanyelvünk. Úgy történik ez már évek óta, hogy egy autentikus műsort egy egészen más típusú előadás követ, kialakult egy ciklikusság. Tamási Áron után tehát újabb antológiaszerű történet következik majd 2020 második felében.
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
