Toulouse-Lautrec a bordélyok, kabarék és szalonok botrányhőse volt

„Nem irgalmazok a szemölcsöknek” – írta Henri de Toulouse-Lautrec francia képzőművész, és valóban: a valóságot, a kabarék és mulatók fülledt világát örökítette meg, de valósága mégis maga volt a varázslat. A posztimpresszionizmus mestere 125 éve, 1901 szeptemberében hunyt el.

Henri de Toulouse Lautrec: Reine de joie. Fotó: Collection privee Photo Josse / Bridgeman Images via AFP
Henri de Toulouse Lautrec: Reine de joie. Fotó: Collection privee Photo Josse/Bridgeman Images via AFP

Nemcsak a szemölcsök iránt nem érzett irgalmat, de a képmutatás és a prüdéria iránt sem, és következetesen lépett fel az akadémizmussal szemben is. Plakátjai nemcsak kabarékat, zenés-táncos eseményeket hirdettek, hanem magát az 1890-es évek Párizsát, az abszint méregzöld színében csillogó Belle Époque korszakát. Azt az évtizedet, amikor a plakátjai olyan népszerűek voltak, hogy a párizsiak elkérték azokat a plakátragasztóktól.

Párizsnak ekkorra már volt egy másik alapszíne is, a színpadok elektromos lámpáinak sárgás árnyalata, ami megjelent aztán Lautrec sejtelmes képein is.

Ebben az időben Lautrec már egész Európában, sőt az Egyesült Államokban is ismert volt, és nemcsak plakátokat, de színházi díszletet is rendeltek tőle. A Moulin Rouge fekete harisnyás táncosnői, az éjszaka bohócai és prostituáltjai a 20. századi populáris kultúra ikonikus motívumai lettek. Az akadémizmust maga mögött hagyó Lautrecet magával ragadta a montmartre-i művészvilág. Megismerkedett Degas-val, Pissarróval, Manet-val és Cézanne-nal, és egyre nagyobb hatást tett rá az impresszionizmus.

De nemcsak a mámort, a csillogást rajzolta meg, hanem az éjszaka árnyoldalait is, a bordélyok, a kitaszítottak világát. Éppoly bejáratos volt a nyilvánosházakba, mint a művészszalonokba, így szociografikus pontossággal tudta megmutatni a testüket áruló nők világát, de őt nemcsak az érzékiség érdekelte, hanem az arcokból kiolvasható sorsmintázatok is.

Henri de Toulouse-Lautrec 1894-ben. Fotó: Roger-Viollet via AFP
Henri de Toulouse-Lautrec 1894-ben. Fotó: Roger-Viollet via AFP

Az arisztokrata családból származó Lautrec életmódja felháborította a rokonságát, az apja kitagadta, egyik nagybátyja pedig elégette a festményeit. A hagyománytisztelő családja azon is meghökkent, hogy Lautrec a tradíciót tagadó anarchista lapokhoz is készített illusztrációkat, sőt baráti viszonyt ápolt Félix Fénéon anarchista íróval is, aki bombát robbantott egy párizsi kávéházban. Viszont azt nem tartotta problematikusnak a belterjesen házasodó rokonsága, hogy szülei első fokú unokatestvérek voltak, ahogyan nagynénje és nagybátyja is. És erre még az sem lehet magyarázat, hogy az arisztokraták így tudták megtartani a földjeiket.

Történt ugyanis, hogy még Napóleon eltörölte az elsőszülöttségi öröklést, ami miatt az francia arisztokrácia – hogy megmaradt vagyonát a családban tartsa – közeli rokonokkal házasodott. Toulouse-Lautrec a genetikai rendellenessége miatt mindössze 152 cm volt, és teste erősen aránytalan, úgynevezett püknodüszosztózisban szenvedett, édesanyja Lourdes-ba, a Mária-jelenés helyszínére vitte, ahol végtagproblémákra reméltek gyógyulást, de fia állapota tovább romlott, ami alapvetően határozta meg a világhoz való viszonyát. És a perspektíváját is.

A portréi egy részén ugyanis feltűnően nagy hangsúlyt kapnak az orrlyukak, ami nyilvánvalóan Lautrec alacsony testalkatával magyarázható, ő így látott mindenkit, lentről, fölfelé, karakteres orrlyukkal. A testalkatából fakadt a kirekesztettségérzése, így aztán inni kezdett, alkoholista lett, a bordélyok látogatása miatt pedig szifiliszes, aminek olyan járulékos következményei lettek, mint az idegbántalmak és dühkitörések.

Henri de Toulouse Lautrec: La toilette. Fotó: Luisa ricciarini / leemage / Bridgeman Images via AFP
Henri de Toulouse Lautrec: La toilette. Fotó: Luisa ricciarini/leemage/Bridgeman Images via AFP

Egyszer viccesen megjegyezte, hogy bármikor leihatja magát, mert olyan közel van a padlóhoz, hogy nem eshet nagyot. Volt, amikor a szobájában pisztollyal lövöldözött a rá „támadó” pókokra, nem sokkal ezután elmegyógyintézetbe zárták. 1901-ben, harminchét évesen, édesanyja karjai között halt meg.

Lautrec ma is modernnek hat, a hírességekről készült portréi bizonyos szempontból előzményei lehetettek Andy Warhol sztárokat bemutató szitanyomatainak.

Alakját számtalanszor idézték meg filmekben. Készült egy kimondottan róla szóló 1952-es John Huston-mozi, a Moulin Rouge, 1998-ban a Roger Planchon-féle Lautrec című francia–spanyol életrajzi film, de komoly „epizódszerep” jutott neki Baz Luhrmann látványorgiájában, a 2001-es Moulin Rouge!-ban, illetve Woody Allen Éjfélkor Párizsban című 2011-es időutazós vígjátékában. 1881-ben írta gyerekkori barátjának, Etienne Devismesnek: megpróbáltam valóságosan, nem pedig eszményítve rajzolni… Végül Lautrec valósága lett az eszményi ábrázolás azok számára, akik a nagybetűs látvány színházi függönye mögé akartak nézni.

Ez is érdekelheti

Alkotóházak festői környezetben – helyek feltöltődéshez és alkotáshoz

A Kecskeméti, a Hódmezővásárhelyi, a Mártélyi, a Galyatetői és a Szigligeti Alkotóház számos neves festőnk, szobrászunk, írónk és költőnk számára biztosított helyet, lehetőséget feltöltődésre és inspirálódásra. Ez a lehetőség ma is adott, a Petőfi Alkotóházak jelenleg is várják mindazokat, akik nyugalomra, elmélyült alkotómunkára vágynak. Ismerjük meg közelebbről is ezeket a festői helyeket!

A Sundance kölyöktől a Sundance Filmfesztiválig – 90 lenne Robert Redford

Kilencven éve, 1936. augusztus 18-án született Robert Redford Oscar-díjas amerikai színész, rendező, producer, a Sundance Filmfesztivál alapítója, a Mezítláb a parkban, Az elnök emberei, A Keselyű három napja, Tisztességtelen ajánlat, a Távol Afrikától, A suttogó, illetve a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmek főszereplője.

Falak, romok, labirintusok, szorongás és szürrealizmus – 100 éve született Ország Lili

Száz éve, 1926. augusztus 8-án született Ország Lili festő, grafikus, a negyvennyolc táblából álló Labirintus-sorozat alkotója, akit a művészettörténet szinte az egyetlen magyarországi klasszikus szürrealista festőként tart számon.

Simon Debóra: Nem szeretném, hogy a képek teljesen elnehezüljenek

Simon Debóra Eszter festményein puha, lazúros felületek találkoznak tűkkel, ollókkal, szemekkel és vörös cseppekkel. A képek első pillantásra meditatív, szinte súlytalan világokat nyitnak meg, közelebbről nézve azonban rendre felbukkan bennük valamilyen behatolás vagy fenyegetés. A művésszel gyerekkori rajzairól, az édesapja elvesztése után megjelenő felhőkről, az irányított véletlenekről, és a tanításról beszélgettünk.