Amikor 2005-ben elindult a vinyllemezekre szakosodott kiadód, már voltak jelek, hogy lesz vinyles áttörés? Nyugati lapokban erről már lehetett olvasni, és talán érkeztek hírek a használt lemezeket forgalmazó kis lemezboltok irányából, hogy megnőtt a kereslet a használt vinylek iránt. Vagy ezt sem érzékelted, de belevágtál?
A Moiras Records megalapításának ötlete legalább tíz éve érlelődött bennem, mire 2005-ben eljött a megvalósítás ideje. Lemezgyűjtő voltam, igazából abból indultam ki, hogy szerettem volna a polcomon látni a meg nem jelent hazai zenéket is. Az én gyűjtői szenvedélyemben nem történt meg a vinylről a CD-re való átállás, a kilencvenes években és az új évezredben is főleg LP-ket vettem a gyűjteményembe. Tehát elmondhatom, hogy nálam nem volt és nincs is retrókorszak, mivel folyamatosan vinyllemezekkel foglalkoztam. Az eladási adatok szerint a nagyvilágban 2009-től kezdett emelkedni a vinyllemezek értékesítése, példányszámban és értékben is.
Másképp fogalmazva, egy néhány százaléknyi felfutás volt a később nagyra nőtt vinylreneszánsz első jele. A felfutás első pár évében természetesen még nem lehetett számítani a későbbi nagy hullámra. 2010-11-től a sajtóban is többször lehetett a jelenség hírével találkozni. Szóval a Moiras Records ezt a hullámot megelőzően indult el. Emlékszem, itthon egy bő évtizednyi időben, mondjuk 1994-2005 között, összesen két-három rockzenei vinyl LP jelent csak meg.
Nem piaci alapon működik a kiadó, mégis a portfólió abszolút vegyes. A korai beatanyagoktól a népzenén és a hard rockon és Szikora Robin át a CPg-kislemezig: a kiadott lemezek mindegyikéhez fűz érzelmi – vagy ízléssel összefüggő – viszony?
Az első pár kiadvány elkészítésének ösztönös lendületét követően egy már tudatosabb hozzáállással tisztázódott bennem, hogy milyen viszonyom is áll fenn a labelen megjelenő zenékkel. Vagy személyesen szeretem és hallgatom ezeket, vagy valamilyen okból tisztelem és fontosnak tartom a megjelentetésüket. Vagyis valamennyi kiadványhoz érzelmi viszony fűz!
Voltak olyan értékes hanganyagok, amelyeknek kiadását elengedted, mert nem hozták azt a minimumot hangban, hogy kiadható legyen…?
Sajnos, az elfelejtett, mellőzött értékek „műfajában” igen gyakori eset, hogy a kiadvány a zenei anyag hozzáférhetősége esetén sem tud megjelenni. Ennek egyik oka, ha a hanganyag a hasonló kiadványok technikai szintjének minimumát sem ugorja meg. A saját mércém szerint járok el ez ügyben.
Szembesülsz azzal a vásárlói konfliktussal, hogy sokan a vinylhangzástól csodát várnak, ugyanakkor pont a fellelt archívok nem az Abbey Roadon készültek a Pink Floyd hangmérnökeivel…
Az archív felvételek hangminőségének ügyében egy kiadó sem elég okos, sem elég szép nem lehet. Ha alapos restaurációt kap egy felvétel, akkor jó eséllyel elvész az eredeti hangképe, ami pedig elég fontos jellemzője a régi felvételeknek, ha viszont a mai átlagnál gyengébb hangminőségben jelenik meg, akkor pedig azért kritizálható. Egy hangfelvétel ráadásul többféle okból lehet rossz minőségű. Okozhatják ezt a korabeli technika – sokféleképpen megnyilvánuló – hiányosságai, de a felvétel óta eltelt időben a felvétel hordozójával történt viszontagságok is. Mindenesetre több, hangminőségben nem a legjobb kiadványunk is részesült kedvező fogadtatásban. Az elfogadásnak minden bizonnyal az volt a fő indoka, hogy olyan rejtett kincseket sikerült nyilvánosság elé tárni, amelyek egyáltalán nem maradtak fenn jobb minőségben.
Van, amikor egy lemez újrakiadására nagy igény lenne (Mini: FruitPebbles vagy a CPg), amelyeket nem adtál ki újra, míg mondjuk a Taurust újranyomtad. Mi dönti el, hogy megtartod-e az eredeti, mondjuk 400-ban limitált kiadványszámot, vagy éppen engedsz a nyomásnak, és újból nyomsz belőle valamennyit?
Egyrészt valóban jó lenne minden érdeklődőnek juttatni a lemezekből, ugyanakkor ez egy hobbikiadó, és a pénzügyi meg a saját – munkát jelentő – erőforrásokkal is igencsak figyelmesen kell gazdálkodnom. Így csak néhány kiadvány esetében került sor újabb adag kiadására, mindig több körülményt mérlegelve. Szóval a Moiras Records keretei között nehéz ügyként jelentkezik az utánnyomások kérdése.
Jellemző, hogy bizonyos lemezek előbb-utóbb sokszoros áron kerülnek fel a discogsra. Meg lehet valahogy állítani a „hiénákat” a tisztességtelen kereskedésben?
A piac törvénye elég szikár, ha több a vevő, mint az eladó, akkor felmegy az ár. (Ha meg eladókból van több, akkor nem megy fel…) Ebben az ügyben fontos körülmény, hogy a hazai vinyllemezpiac általában csak néhány százas nagyságrendű példányszámot bír el, az ezer fölötti már nagyon ritka és kiugró sikert jelez. Így egyrészt nehéz elhatározni magunkat egy újrakiadás mellett, ami letörheti a spekulációt, másrészt a felhajtott árak is valójában csak néhány darab lemezt takarnak. Azt hiszem, itthon tucatnyi nagyságrendű sincs az olyan vevők száma, akik rendszeresen kifizetnének egy komolyabb emelt árat a másodlagos piacon. Más kérdés, hogy egy-egy előadónak akadhat pár rajongója, akik „minden pénzt” megadnának a kiadványért (ha már lecsúsztak az elsődleges eladásról), és ha ezek egyszer egy árverésen összeakadnak, akkor igazán irreális összeg tud kijönni leütési árként – amely azután nem egy piaci értékítéletet tükröz, hanem két gyűjtő párharcának a lenyomatát mutatja.
Vannak lemezek, amelyeket csak CD-n jelentetsz meg (például Kéknyúl: Nahát babám,Török Ádám: Elrohant idő). Ezek mögött milyen megfontolások vannak? Hogy annyira periferikusak, hogy CD-n még nem jelentenének ráfizetést?
Általában az előadóval való együttműködés egyik eredménye a kiadvány formátuma. Vagyis ezt egyeztetni szoktuk, bár persze a magam részéről a vinylt szoktam pártolni. Ennek alapján időnként előfordul, hogy valamely zenénk csak CD-n jelenik meg.
Vannak kislemezek is a Moiras back catalogue-ban. Ezeket majdnem ugyanannyiba kerül kiadni, mint a nagylemezt. Miért döntöttél csak a kislemez formátum mellett, hiszen a Szikora rockabilly-kislemeze is csak szemezgetés volt, de egy teljes nagylemeznyi anyag állt a rendelkezésedre, amit nem sokkal azután egy másik kiadó meg is jelentetett…
2020-21-ben négy kislemezt adtunk ki. Az említett Szikora Robi-anyag mellett a Beatrice, a Futurama és az Agnus Dei szerepeltek rajtuk. Ez afféle „hobbi hobbija” volt a kiadón belül. Intuitív alapokon hoztam ezeket össze, nagyon aranyosak lettek kézbe véve! Összességében sajnos nem találkoztak olyan érdeklődéssel, hogy a kis sorozatot folytatni merjem.
A Moiras után számos magyar vinylre szakosodott cég lépett a piacra. Jelent ez változást a kiadói üzletpolitikában? Figyeled a konkurenciát? Egyáltalán: úgy tekintesz rájuk mint konkurenciára, vagy mindenkinek megvan a profilja, és nem zavarjátok egymást?
Ha a vinyllemez formátuma felől nézem a hazai kiadói palettát, akkor tudomásom szerint további hat hazai kiadó ad ki rendszeresen vinyllemezeket, persze teljesen eltérő hozzáállás, kiadói filozófia mellett. Ezek a Trottel, a Budapest Vynil, az E Music (Proton), a Grund, a H-Music és a DraZe. Archív anyagokkal, felújításokkal kisebb-nagyobb mértékben mindegyik foglalkozott már. Az én oldalamról a hobbista hozzáállás fényében nincs sok értelme konkurenciáról beszélni – hogy mások tekintenek-e így a Moiras Recordsra, az már egy újabb kérdés.
Vannak szent grálok, olyan hanganyagok, amelyek vagy megvannak, vagy nincsenek, és ezeket keresed?
Annak idején nagy örömmel foglalkoztam a Kex Let’s Cake című LP-jének kiadásával, és igen klassz lenne további jó minőségű felvételeket közreadni tőlük. Néha eszembe jut az együttes 1970 őszén készített hosszú, talán órányi demófelvétele, amelyet az NDK-beli útjuk előtt készítettek. Ez úgy tűnik, örökre elveszett. Ahogyan a Mini 1972-es rádiófelvétele is, az akkor szenzációszámba menő korai Bartók-feldolgozásaikkal, amelynek végleges, összekevert szalagját a rádióban adásba tétel helyett állítólag darabokra vágták és a rövid részleteket korabeli reklámfilmekhez használták fel. A barbarizmus oka az itthon illetékes Bartók-örökös tiltása volt a komolyzenei művek progresszív rockos feldolgozásával szemben.
Minden kalózfelvétel-gyűjtőnek vannak képzeletbeli listái, amelyek sok esetben egyeznének piaci megfontolásokkal is. Miért nem mennek a kiadók ezek után? Például kiadatlan Edda-dalok 1978-1983 között stb… Van, hogy elindulsz egy nyomon, vagy csak azokat adod ki, amelyek úgymond szembejönnek veled?
A kiadói szerkesztésben nincs rendszer. Vagy maga a felvétel „jön szembe”, vagy a ráutaló ötlet. Van, hogy nekem jut eszembe, hogy valamivel foglalkozni kellene, van, hogy jó tanácsot sikerül megfogadni. Mindenesetre egy intuitív szűrő áll fenn, szeretek a végső „súgásra” hallgatni. Eddig 62-fajta korong készült el, bontásuk: ötvenegy vinyl, tíz CD és egy DVD. Azt hiszem, az eltelt idő és ez a mennyiség igazolja a módszer általában vett helyességét. Az ötvenegy vinyllel egyébként úgy tudom, hogy a Moiras Records a legaktívabb hazai vinyllemez-kiadó e század első negyedében.
Húszéves a Moiras Records, de ennek alkalmából inkább CD-ket adsz majd ki. Miért? Egyáltalán: mi a kiadói terv 2025-re?
Húsz évünket korábbi kiadványok változataival ünnepeljük meg, de mellettük ősszel újdonságok is kijönnek majd. Június elején több, eddig csak vinylen hozzáférhető kiadvány jelenik meg CD-ken. Ezek a Beatrice: Támadás, a P. Box: Maradj a vonalban, a V’73: Seven Pieces for Keyboards, Bass Guitar and Drums és a Radics Béla: Aranyalbum 1968–1978 című albumok. Az Aranyalbumon egy ráadásszám is hallható lesz. A CD-k címenként háromszáz példányban korlátozva készülnek el. Őszre előkészítés alatt áll a Szabó Gábor: In Budapest Again című album felújítása LP-n, amely 2018-ban csak CD-n jelent meg. Szintén ősszel, 100-100 példányos vinyl LP újrakiadásban és exkluzív kivitelben jelennek majd meg a Beatrice, a P. Box és a V’73 említett albumai.
Ügyvéd vagy, a lemezkiadás afféle szerelemprojekt. Nem is fantáziáltál arról, hogy felépíted a kiadót, és megjelentetsz évente annyi új kiadványt, hogy eltartson egy négy-öt fős kis céget? Nem lenne jobb főállásban a grafikus irodájában üldögélni, kávézni a művészekkel, mint szerződéseket írni?
Szeretem a hivatásomat, így aztán valóban a fantáziálás birodalmába tartozik, hogy ez a label profi kiadóként is elkezdhetne működni. És hogy nem lenne-e jobb művészekkel kávézgatni, és a grafikus irodájában üldögélni? Nos, nem lenne jobb!
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
