A karikatúrák mindent elmondtak az ország állapotáról
1940. április 13-án született Dallos Jenő grafikus, karikaturista. Egyik rajzán egy bakót és a bakó bárdját élesítő elítéltet látunk. Dallos nem volt bakó, még csak elítélt sem, ő a közélet visszásságaira mondott ítéletet. Az alábbiakban a magyar karikatúra történetéről mesélünk, de nem utazunk vissza a középkori hóhérokig, a magyar karikatúrák története ugyanis az 1848-as szabadságharc idején kezdődik.
Még a nyolcvanas években a Magyar Televízióban megkérdezték Dallos Jenőt, hogy éppen mi foglalkoztatja. „Mindig az, ami irritálja az embert” – válaszolta. Könnyen lehet, hogy ezzel minden karikaturista így van, illetve így volt már 1848 júniusában is, amikor megjelent Dongó alcímmel a Charivari című élclap. Az újság csak néhány lapszámot élt meg, ugyanis 1848 őszén a készítői a szabadságharc katonái lettek, mert nagyon is komolyan vették azt, hogy kívánjuk a sajtó szabadságát.
A szabadságharc leverése után közel tíz évvel, 1858-ban jelent meg Jókai Mór szatirikus irodalmi kiadványa, Az Üstökös, amely főleg anekdotákra, rövid, vicces történetekre építette a profilját. Az Üstökös az egyik legnépszerűbb élclapjaink közé tartozott, annak ellenére, hogy sorra jelentek meg a konkurensei, mint amilyen a karakteresen politikai zsánerű Bolond Miska (1860–1875). Ezután került a piacra a Borsszem Jankó (1868–1938), amely megmutatta, hogy létezik életképes kormánypárti humor, hiszen a kezdetetekben a lap nem is olyan szemérmesen Deák Pártjának irányát támogatta. Az élclapok jellegzetességei voltak a védjegyszerű karakterek, akik arcai, „kabalái” voltak a kiadványoknak. A Borsszem Jankó egyik emblematikus karakterét Mokány Bercinek hívták, aki érzékletesen jelenítette meg a kártyázó, italozó és nőket hajkurászó kisnemest, és a karaktere fölbukkant a kor novellisztikájában is.
A kormánypárti Borsszem Jankó ellensúlyozására alapították az 1878-ban debütált Bolond Istókot, aminek visszatérő figurája a népies karaktert megformázó Mátyás Diák volt. A korszak karikatúrái gyakran foglalkoztak a polgárosodás, a modernizáció és a nemzeti identitás kérdéseivel, de semmi újat nem találtak föl, hiszen a túlrajzolt, elnagyolt groteszk ábrázolás valójában egyidős az emberiséggel. Mégis, a 19. század második fele lett a karikatúrák aranykora, köszönhetően az újságok elterjedésének. (Jól dokumentáltak az itáliai reneszánsz idején alkotó testvérpár, Annibale és Agostino Carracci munkái, akik azzal szórakoztatták a Bolognai Akadémián tanulókat, hogy elnagyoltan, szórakoztató módon, olykor állati vonásokkal festették meg a diákokat, ugyanakkor Leonardo da Vinci is készített viccesnek mondható, túlzásokkal operáló tanulmányokat.)
A közélettel némi távolságot tartó, inkább a magánélet visszásságait pellengérre állító Fidibusznak (1905–1927) már olyan szerzői voltak, mint Heltai Jenő, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc és Szép Ernő, és a Fidibusz publikálta Karinthy Frigyes Így írtok ti című irodalmi paródiájának számos részletét. A múlt század fordulójában több tucat szatirikus lap jelent meg a honi újságosstandokon, ráadásul karikatúrákat a napilapok mellett a korabeli bulvárperiodikák is rendszeresen közöltek.
A második világháború idején az érdeklődés visszaesett a humoros írások és a karikatúrák iránt, de humor nélkül mégsem lehetett létezni. Így a háború után, a romeltakarítás idején, 1945 májusában megjelent a Ludas Matyi.
Az újság nevét Gábor Andor (1884–1953) adta egy laza estén a Fészek klubban, de gyorsan tegyük hozzá: ezzel a névvel az 1800-as évek második felében öt évig létezett egy szintén humoros rajzokra és írásokra épülő szatirikus lap.
A koalíciós időkben (1945–1948) még voltak riválisai (például a Pesti Izé és a Szabad Száj), de amikor 1948-ra felszámolták a demokrácia intézményeit, az egyre inkább propagandacélokat szolgáló Ludas Matyi maradt az egyetlen vicclap, amely az 1956-os forradalom idején nem jelent meg, majd közel féléves szünet után, 1957 februárjában indult újra, új stábbal. Amikor végre a lap túllépett a kulákot, a feketézőt, az üzemi szarkát, a nyugati kémet vagy a lógós melóst figurázó tendenciózus poénokon, azaz már el tudtak térni a szovjet Krokogyil-féle „élcelődéseken”, végre megjelentek azok az alkotók is (Sajdik Ferenc, Balázs-Piri Balázs, Brenner György, Hegedűs István, Várnai György, Krenner István, Lehoczki István), akik megengedtek maguknak némi társadalmi kritikát, bizonyos civil kurázsit és egy csipetnyi erotikát is.
Ebben az időben a hetilap már félmillió eladott példánnyal büszkélkedhetett. A Ludas Matyi szórakoztató módon dolgozta föl az áruhiányt, a silány szolgáltatásokat, de voltak tabuk. A pártvezetőt és az „ideiglenesen” itt állomásozó szovjet hadsereget nem lehetett kifigurázni. A karikaturisták rajzai később feltűntek rajzfilmeken – például Sajdik Ferenc Pom Pom-karakterei –, de alkotásaikat láthattuk kártyanaptárakon, reklámkiadványokon, képregényeken.
A legjobb karikaturisták rajzai alapvetően határozták meg az 1989 előtti korszak vizuális karakterét. Nem tett jót a Ludas Matyinak, hogy a kilencvenes évek eleji zűrzavarban a lappal párhuzamosan Új Ludas címmel új kiadvány jelent meg a piacon, így végül mindkét lap becsődölt, és ez már közel sem volt olyan vicces, mint az újságokban látható karikatúrák.
