Hawelkától Museumig – Bécsi irodalmi kávéházak régen és ma

Kávéházak felújítás alatt

Eredetileg Thomas Bernhard kedvenc kávéházába indultam, a Café Bräunerhofba, itt kezelte krónikus újságfüggőségét a nagy Bécs-utáló. Ám a stallburggassei vendéglátóipari egység jelenleg zárva, éppen felújítják. Pedig mennyire imádom azt az ismert fotót, amit éppen itt készített Sepp Dreissinger 1988-ban: a „régi mester” zsebre dugott kézzel, nyeglén ül a plüsskanapén, kinyúlt pulóverben, kopott nadrágban, koboldfején szomorú szemek, azokkal szemléli megvetőn a fővárost, az országot, az egész emberiséget.

Ugyanígy járok egy másik – talán a legismertebb – bécsi irodalmi kávéházzal, a Centrallal is, ezt is éppen renoválják. A Café Centralt mindenki ismeri (ez a bécsi New York), ide járt Freud, Musil, Egon Friedell, Arthur Schnitzler vagy éppen Stefan Zweig is. Persze nem csak írók voltak itt törzsvendégek – állítólag a nagy októberi szocialista forradalom azért csak 1917-ben tört ki, mert Trockij 1907-től az első világháború elejéig a bécsi Centralban sakkozott.

Hawelka, a klasszikus

Bánatomban, hogy se Bräunerhof, se Central, a Hawelka (Dorotheergasse 6) felé veszem az irányt, ami megint csak legendás és irodalmi kávéház. Szombat van, délelőtt tizenegy, a kicsiny, félhomályos helyiség már csaknem teljesen tele vendéggel. Senki sem az okostelefonját bűvöli: beszélgetnek, kávéznak, újságot olvasnak. Csodás az atmoszféra, mintha megállt volna az idő: kerek faasztalok, kopott tonettszékek, csíkos kanapék, a falak teleaggatva a múlt emlékeivel. A pincér fekete öltönyben érkezik, csokornyakkendő, széles mosoly.

Josefine 2005-ben, Leopold 2011-ben költözött a Mennyei Kávéházba, de azért még ma is felügyelik a kiszolgálást, igaz, már csak a fűtőtest tetejéről mellszobor alakban. Már a család harmadik nemzedéke viszi a helyet.

Tizenegy kávé közül választhatunk a bécsi Melange-tól a Franziskanerig, végül egy Kleiner Mokka (kicsi fekete) és egy Kleiner Schwarzer „Kurz” (olasz presszó) mellett döntünk, de csakis azért, mert a snapszhoz még korán van. Szerintem az olaszoknál jobb a kávé, mint Bécsben, de hát ízlések és pofonok. És micsoda szett érkezik! A „családi készletből” fogyasztunk, a hófehér csészéken a kávéház alapítójának neve, pici kancsóban a tej, kistányéron a kockacukor, kevés szódavíz, mindez csinos, fényes kistálcán precízen elrendezve.

A Museum, ahol a gulyásszaftba még citromhéj is kerül

A nap további részét az Albertinában töltjük a Monet-tól Picassóig című tárlat megtekintésével, majd beugrunk még a Literaturmuseumba a Krasznahorkaira. Viszont este újra irodalmi kávéházba húz a szívünk. Sőt, zenés kávéházba, a Museumba (Operngasse 7). 1899-ben nyílt, olyan tollforgató törzsvendégek lopták itt a napot, mint Hermann Broch, Elias Canetti, Georg Trakl, Franz Werfel vagy Elfriede Jelinek.

A képzőművészeti törzsgárda (ha lehet) még erősebb: Gustav Klimt, Oskar Kokoschka, Egon Schiele stb. A számtalanszor felújított, újragondolt tér már alig sugározza azt a hangulatot, amit fénykorában áraszthatott.

Míg a Hawelkában sikerült konzerválni a miliőt, itt jóval kevésbé: a zongorista szó szerint a vécéajtóban ül, és a Guantanamerát játssza, a közönség mindezt több-kevesebb közönnyel hallgatja. Bár folyamatosan tartanak itt irodalmi felolvasásokat, a művészi atmoszféra nemigen hatja már át a kávézó szellemét.

Kitört a bécsi tavasz, már a terasz is dugig tele, óriási a forgalom, a jövés-menés, félórába is beletelik, míg Manfred, az ősz szakállas pincér ránk hederít. Van időnk tehát összeállítani egy hamisítatlan bécsi menüt. Mivel spárgaszezon van, az étlapon külön fejezetet kapnak a spárgás fogások. Egy csodás sprágakrémlevessel nyitunk, a magas minőség nem meglepő, a bécsiek nagyon büszkék a leveseikre.

Ezután egy fütty (pfiff = 2 dl) csapolt bécsi sört (Ottakringer Helles) kortyolunk a kolbász előtt étvágygerjesztőnek. „Landtmann kolbászok” néven fut a fogás, valószínűsíthetjük, hogy a legendás Café Landtmann étlapjáról került át ide. Egy pár bécsi frankfurti, édes és csípős mustár, reszelt torma, császárzsömle, uborka, és a lényeg: külön csészében a marhalábszárból készülő Wiener Saftgoulasch sűrű, krémes szaftja.

Brutális adag étel, minden alkatrész kifogástalan, nemcsak a Johann Georg Lahner által a 18. században feltalált virsli (a bécsi frankfurti abban különbözik a sima frankfurtitól, hogy nemcsak sertés-, de marhahús is van benne), de a gulyásszaft is világszám (a hagyományos hozzávalókon túl kerül még bele például citromhéj, almaecet, borókabogyó, majoránna és kristálycukor is).

És mivel is fejezhetnénk be ezt a lakomát? Hát persze, hogy Apfelstrudellel, vagyis bécsi almás rétessel, mely lágy és meleg és vaníliaszószban úszik. Pompás élmény, még akkor is, ha nem veri a Demel (1786 óta működik) kajzersmarniját (felülmúlhatatlan szilvakompóttal adják). De hát a Demel kajzersmarniját nem veri semmi, úgyhogy ezzel nem is mondtunk semmit.

Azt javaslom, ha van idejük, vacsora után maradjanak még, igyanak néhány spritzert zöldvelteliniből, olvassanak újságot, vagy még inkább könyvet, mondjuk a Museum egykori törzsvendégének, Brochnak nagyszerű regényét, a Vergilius halálát, és közben gondolhatnak akár arra is, hogy az irodalmi kávéház műfaja (bármily csodálatos is volt) mára éppoly halott, mint az Aeneis halhatatlan költője.

Címlapfotó: Kávéház 1915-ben. Fotó: Kurutz Márton / Fortepan