Gyöngéd barbárok a Rákóczi úton, avagy Bohumiltól Vinnetouig

Éppen tíz éve történt, hogy a budapesti Rákóczi úton bokamagasságban avattak emléktáblát. Le kell guggolni, hogy az ember elolvassa a feliratot. Állítólag Bohumil Hrabal nyolcvanévesen abbéli vágyának adott hangot, hogy ha már mindenképpen elkerülhetetlen, hogy emléktáblákkal tisztelegjenek munkássága előtt, akkor ezeket közvetlenül a járda felett helyezzék el, hogy a kutyák kényelmesen le tudják vizelni. Budapesti rajongói az író kérését maximális mértékben tiszteletben tartották, így aztán a pesti ebek évtizede pisilhetnek Bohumil táblájára a Hrabal söröző előtt.

Érdekes dolog történt nálunk Hraballal. Még életében honosítottuk őt. Ilyen előtte talán csak Verne Gyulával és May Károllyal történt. (Az ezredforduló táján volt egy pesti szólás – talán Ficsku Pali bácsitól eredt –, miszerint a két legnagyobb magyar író Bohumil Hrabal és a Fókusz Plusz.) Szóval a cseh géniuszból magyar írót faragtunk, szinte magyarabbat, mint a legtöbb magyar író.

Mert hány hazai szerzőről neveztek el kocsmát, vendéglőt? Most Krúdyn, Jókain, Mikszáthon kívül hirtelen nem is jut eszembe több. Ráadásul Bohumilhoz nem csupán egy egyszerű kocsmát címeztek, hanem komoly szentélyt emeltek neki a főváros közepén: ő néz ránk a kirakatból, koromfekete szoborfeje fogad minket az ajtóban, a falon hatalmas portrék, plakátok, filmposzterek, még a söralátéten is ő figyel. Arról már nem is beszélve, hogy a sörök is róla szólnak.

Délután kettőkor nyit a Hrabal, fél négykor érkezünk, az esti telt házas, prágai stílusú kocsmaélet még nem indult be, nyugodtan meg tudjuk vitatni a világ dolgait a felszolgálóval és a szakáccsal. Nagyszerdán látogatjuk meg a kocsmát. Négy nappal vagyunk túl Hrabal szülinapján, nyakunkon a húsvét, ez alkalomból a söröző felvett a kínálatába egy húsvéti zöld sört, a nymburki sörfőzde szezonális különlegességét.

A titkos összetételű gyógynövénykivonattól megzöldült lager ahhoz a szokáshoz igazodik, mely szerint a nagyhét „zöldcsütörtökén” zöld ételeket kell fogyasztani (spenótot, salátát, csalánt). Fantasztikus íze van a zelené pivónak, az összetéveszthetetlen lagerjegyek mellett gyógynövényes aromákat vélek felfedezni. (Eszembe jut a kilencvenes évek eleje, mikor az Unicumot feles poharastul ejtettük a csapolt sörös korsóba, és „búvárfröccsnek” hívtuk. Kóstolódó ifjúság.)

A fent említett főzde egyébként azonos a Hrabal-opusokban rendre feltűnő kultikus sörgyárral, itt gyártják most a Postřižinské söröket, és itt működött egykor könyvelőként Bohumil nevelőapja, František, neki állít habos emléket a „Francin ászok söre” (Francinův ležák), mely mérsékelten keserű, amolyan népszerű világos „ivósör”. A kedvencem azonban a szintén nymburki „Gyöngéd barbár” (Něžný Barbar), mely Hrabal egyik legjobb kisregényéről kapta nevét, félbarna, karamellás aromájú, borostyánszínű, és sokan „női sörnek” mondják, pedig e sorok írója is megivott már belőle pár kádnyit az elmúlt 14 évben.

De hát megmondta az öreg Kisch (Egon Erwin), ne csak igyunk, együnk is. (Az egész világon csak a magyar nem eszik piálás közben, ennek megfelelően a magyar kocsmák legtöbbje már tízkor bezár, a vendégek ekkor már ágyukban mámorosan pihennek.) Február óta újra van melegkonyha a Hrabalban, így nemcsak legendás hideg sörkorcsolyákat (utopenec, hermelin, disznósajt, heringek, kenegetősök), hanem meleg főfogásokat (csülök, sörgulyás, bramborák, kolbász, sztrapacska) is van szerencsénk fogyasztani.

Mi – hosszas tépelődés után – a rántott kvargli és a knédligombóc mellett döntünk. Semmi extra egyébként, igazi kocsmakaják, ízletesek, de nem túl bőségesek, hogy a sörnek is maradjon hely a gyomorban. Az olmützi sajt aranypanírban ropog, mártogatjuk az áfonyaszószba, hozzá remek bramborákot kapunk (más néven: tócsni, cicege, lapcsánka, röszti, vagy amit akartok). A knédligombócokat füstölt hússal töltötte a szakács, barnamártás, párolt káposzta, az U Pinkasůban vagy az Arany Tigrisben sem csinálják különbül.

Persze nem csak nymburki söröket kortyolhatunk a Hrabalban. Mi például – ha már az elején említettük Karl Mayt, a börtöntöltelékből lett német westernóriást – megkóstoltuk a Vinnetou (sic!) nevű „Indián Pale Ale”-t, melyet Chříčben (az Észak-plzeňi járásban) készítenek lelkes új hullámos sörfőzők. Chříčben egyébként csupán 242 fő lakik (tavalyi adat), de azért sörfőzdéjük az van (1557 óta). Bár értékelem én a gyümölcsös (szeder, mangó, citrus) aromákat és illatokat, a karakteres keserűséget, de azért a magam részéről maradok a jól bevált lagereknél. Aki variál, az reá babrál – tartották a régiek.

Valljuk be, a Hrabal baráti áron tökéletes cseh kocsmaélményt nyújt Pest közepén. Szeretjük, lakjuk. De bármennyire is imádjuk Bohumilt, akkor se fér a fejünkbe: miért kell nekünk folyton a szomszédba járni (irodalmi és gasztronómiai) legendákért? Miért nem ápoljuk kultkocsmákkal a mi Tersánszkynk, Rejtőnk vagy Hajnóczynk emlékét? Miért nem ápoljuk kultkávézókkal a mi Szép Ernőnk, Szomorynk vagy Kosztolányink emlékét? Miért nem ápoljuk kultvendéglőkkek a mi Móriczunk, Mikesünk vagy Tömörkényünk emlékét? Miért kell írót és kulináris hagyományt importálnunk, ha itthon is van belőle elég? Erdőbe fát?

Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu