Szereti ön Brahmsot? És Reményi Edét?
Míg a hegedűvirtuóz Reményi Ede élete olyan volt, mint egy Verne-regény, addig barátjának, az 1833. május 7-én született Johannes Brahmsnak inkább afféle hivatalnoklét jutott, és egy beteljesületlen szerelem. Míg Reményi egész életében utazott, tele volt pénzzel, addig Brahmsnak, életében legalábbis, kevesebb fény jutott.
Brahmsban, a konzervatív zseniben a legtöbben a Magyar táncok, illetve Bölcsődal szerzőjét látják, aki abban az időben nyúlt vissza az elődökhöz, amikor éppen egy modernista zenei forradalom zajlott. Persze, azt sem lehetne mondani, hogy unalmas volt az élete, hiszen a játék katonákat gyűjtő hamburgi fiú már tizennégy éves korától a kikötőváros vendéglőiben, fogadóiban és kuplerájaiban zongorázott, hogy segítsen családja eltartásában. 1850-ben kötött barátságot a magyar Paganinivel, Reményi Edével, aki a magyar szabadságharc utáni megtorlások elől menekült el otthonról.
Brahms műveiben nemcsak a magyar népzene motívumai mutathatók ki, hanem a cigány folk is. Egy másik magyar, a szintén kiválóan hegedülő Joachim József is meghatározó szerepet játszott Brahms életében, aki mindenkinek bemutatta, aki segíthette a karrierjét. Többek között összeismertette a Schumann házaspárral. Robert Schumann azonnal felismerte Brahms kvalitásait, és egy lelkendező portréban mutatta be a Neue Zeitschrift für Musik folyóiratában, ami el is indította a pályafutását.
De nemcsak Schumann barátságát nyerte el, hanem felesége, a remekül zongorázó Clara kitüntető figyelmét is, ami azután is fennmaradt, hogy Schumann öngyilkossági kísérlete után nem sokkal elhunyt. Brahms rajongott az özvegyért, de sosem lépte át a határokat, már csak Schumann iránti tiszteletéből adódóan sem. Ő volt a titkos, plátói nő, aki miatt képtelen volt megházasodni, családot alapítani.
A Hannoverben és Lipcsében bemutatott I. zongoraversenyével nem aratott sikert, amibe talán az is belejátszott, hogy abban az időben már tombolt a Liszt- és Wagner-kultusz, mindenki az újnémet iskolára esküdött. Brahms viszont büszke volt a felkészültségére, arra, hogy mindent tudott a zenetörténetről, és nem akart felülni holmi hóbortnak. 121 alkotását látta el opusszámokkal (fiatalkori műveit elégette), és szinte minden műfajban alkotott. Írt kamarazenét, szonátát, dalokat, orgonaműveket, zongoraversenyeket. Legfontosabb munkája talán a Német rekviem, de virtuóz zongoristaként is számontartották. A 19. század „utolsó klasszikus” zeneszerzője 1897. április 3-án hunyt el.
Reményi Ede (1828. január 17. – San Francisco, 1898. május 15.) hegedűvirtuóz élete viszont Brahmsszal ellentétben csupa kaland, utazás és dicsfény volt. Liszt Ferencet nevezte mesterének, és Edison volt a legjobb barátja. A világ csodálta ördögi játékát, Viktória királynő udvari virtuóz címmel tüntette ki.
Már az is izgalmasan hangzik, hogy apja aranyműves volt, ahogy az is, hogy az alig húszéves Reményi részt vett a szabadságharc küzdelmeiben. Görgei Artúr segédtisztjeként rendszeresen hegedült az elgyötört katonáknak. A kardnál jobban használta a hegedű vonóját, a szabadságharc bukása után mégis emigrációba kényszerült.
Ő volt a kor egyik legnagyobb utazója, aki nemcsak a nagy európai és amerikai városokban lépett fel, de játszott Japánban, Kínában, Dél-Afrikában, Új-Zélandon, Ceylonban, Madagaszkáron is. Megfordult Konstantinápolyban, Párizsban, Londonban, majd az Egyesült Államokban kötött ki. Ő volt az, aki 1852-ben felfedezte a Brahms zsenijét, és magával vitte hangversenyútjaira. A Viktória királynőtől kapott kitüntetése után Reményi nem sokkal, 1860-ban amnesztiát kapott a császártól.
Reményi igazi hazafi volt. Nemcsak a Március 15. téren látható, végül 1882-ben elkészült Petőfi-szobor felállítását támogatta, de a Magyar Nemzeti Múzeum számára is vásárolt műtárgyakat. Annyit utazott, mint egy kalandor, és valóban voltak életének regénybe illő mozzanatai, mint amilyen az az 1887-es hír, mely szerint Reményi is rajta volt annak a hajónak az utaslistáján, ami elsüllyedt Mauritius szigeténél. Néhány napig halottnak hitték, amikor kiderült, hogy egyedül ő élte túl a hajókatasztrófát, mert a baleset előtti kikötéskor nem szállt vissza a hajóra.
1872-ben feleségül vette Fáy Gizellát, és Liszt Ferenc volt az esküvői tanúja. Ezután az ifjú házasok beutazták a világot, majd végül 1878-ban az Egyesült Államokban telepedtek le. Reményi alapvetően a koncertezésből élt, volt saját Stradivarija is. Többször fellépett a New York-i Filharmonikusokkal, a Fehér Házban játszott amerikai elnököknek, Rutherford B. Hayesnek és William McKinleynek is. Még a halála is irigylésre méltó volt a maga nemében, szemben a tüdőrákban elhunyt Brahmsszal. 1898-ban, egy San Franciscó-i koncertjén, hetvenéves korában, a koncert utáni vastapskor, hegedűjével a kezében, holtan esett össze.
