A festészet és a lelkem állapota két teljesen különálló dolog

Volt-e B terv? Vagy mindig tudtad, hogy a művészet a te utad?

Többé-kevésbé mindig egyértelmű volt. A családban apai ágon mindkét nagyszülőm képzőművész volt, így alapból kötődtem a festészethez, ami elég meghatározó volt a későbbi pályaválasztásomban. Emellett persze sok minden más is érdekelt: természettudományok, jog stb., de végül a festészet maradt a legerősebb.

A kevesebb több. Ez jut eszembe a monokróm képeidről. Te hogyan jellemeznéd őket?

Így is fel lehet fogni őket, viszont nem biztos, hogy valóban kevesebb lenne az, amire utalnak. Talán inkább csendesek vagy mondjuk koncentráltak, de pont az egyszínű felületek miatt olyan is hatalmas hangsúlyt tud kapni, ami máskülönben elveszne a zajban. Ahonnan én nézem, ezek a képek az egyszínű felületeikkel olyan kontextust teremtenek, amelyben az anyag minősége, a szín, a festék felhordása vagy a kép formája kizárólagos és a priori szerepet is kap. Ebből fakadóan a legapróbb eltérés is számottevővé válik a kép megjelenését illetően. Nem beszélve arról, hogy ezek a képek a néző és a tér viszonylataiban léteznek. A megvilágítás, a befogadó aktuális szemszöge mind fontos tényező abban, hogy ő milyennek látja az adott képet. Egy monokróm kép egyszínű felületén meglátszik mindaz, ami egyébként sokszor rejtve marad.

Emlékszel arra a momentumra, amikor megfogalmazódott benned, hogy a monokróm a te világod?

Szerintem nem volt ilyen pont, inkább lassú folyamatként éltem meg. Mindig is inkább a kép természete érdekelt, és kevésbé az, ami rajta van. Ilyen szempontból nekem szinte magától értetődően egyre inkább feleslegessé vált a mindenféle belső kompozíció és az elemeire bomló, ábrázoló jellegű képi tartalom. Az egyetem utolsó éveiben kezdett lényegesebben radikalizálódni az, ahogyan egy képhez hozzáálltam, és ez a mai napig tart, ugyanakkor azt nem merném kijelenteni, hogy véglegesen a monokróm lenne „a világom”. Bármi megtörténhet, végtére is az út nagy része még előttem áll.

Mindenesetre ez a stílus mostanra mondhatni a védjegyeddé vált. Tervezel olyan kiállítást, ami messze elrugaszkodik tőle?

Idén volt is egy ilyen kiállításunk az Artusban két kollégámmal, Kaszás Konráddal és Csekő Andreával. Ott kitettem olyan képeket, amikre nehezen lehetne azt mondani, hogy teljes mértékig monokrómok lennének. Igaz, így is kellően minimalisták voltak, de bőven volt bennük kompozíciós elem. A kiállítás tematikája is inkább képelméleti irányba mutatott, így a munkák, amiket ide készítettem, ennek tükrében készültek. Egyébként az, hogy miként festek meg egy képet, nem azon múlik, hogy milyen stílusban képzelem el, hanem azon, hogy mit szeretnék kiemelni a potenciális eszközei közül. Mivel jelenleg a képtest és a képfelszín viszonya érdekel, most többnyire a monokróm felel meg a céljaimnak. Előfordulhat persze, hogy egyszer majd más irányba megyek, de jelenleg nem gondolnám, hogy radikálisan eltérnék ettől az iránytól.

Egy 2023-as cikkben ez olvasható rólad: „Művei segítségével azt vizsgálja, hogy az emberek miként nézik a képeket, hogyan zajlik a befogadás.” Mit tapasztalsz, miként nézik a képeket az emberek?

Ez változó, de többségében igen kevés időt töltenek egy kép előtt. Egy 2001-es kutatás szerint átlagosan huszonhét másodpercet, ami gyakorlatilag annyira sem elegendő, hogy fel lehessen fogni, mi is van a képen. Különösen igaz ez azokra a képekre, amelyek kevés vizuális elemet tartalmaznak. A befogadás folyamatában van egyfajta furcsa birtoklás is: ha megnéztünk valamit, akkor valahogy magunkévá is tettük. Azonban az egyszeri-pillanatnyi felfogás csak egyoldalú dolog, puszta információvá redukálja a komplex dolgokat. A képnézés akkor válik érdekessé, amikor párbeszéd alakul ki a néző és a kép között, ehhez viszont idő kell és figyelem.

2022-ből pedig ezt találtam veled kapcsolatban: „Szlávik Barbara radikális festő. Festményei arra késztetik a nézőt, hogy befelé forduljon, tudatát lenyugtassa.” Te mennyire vagy befelé forduló ember, és a mai rohanó világban mennyire megy jól a tudat lenyugtatása?

Igyekszem ilyen lenni. Valamennyire alapadottság is, hogy egyedül jobban elvagyok, de időről időre nekem is tudatosan ki kell lépnem a szokásos rohanásból, és ebben nagy segítség a műterem. Önmagában az, hogy van olyan dolog, amit csinálni kell, és komoly koncentrációval jár, már meg tudja teremteni a kellő fókuszt a hétköznapokban.

A festés egyfajta terápia is számodra?

Nem. A festészet és a lelkem állapota részemről két teljesen különálló dolog.

2023-ban a Dél-Balatoni Kortárs Alkotóműhely egyik résztvevője voltál. Milyen élmény volt számodra az ott töltött idő?

Kellemes volt nagyon. Jó környezet, jó képzőművészek egy gyönyörű helyen. Jó dolog egy ilyen kéthetes művésztelep, rengeteget lehet tanulni egymástól mind szakmailag, mind emberileg. Ennyi idő alatt remekül fel lehet oldódni, és sokkal közvetlenebbé válik az ember, mint egy kiállításmegnyitón.

Milyen alkotások készültek az alkotóműhelyben?

Három monokróm képet festettem. Mindegyiknek az egyik szélén a szemközti felület színénél erősebb tónusú sáv helyezkedett el, míg a többi szélen a két szomszédos kép színével megegyező színű sáv kapott helyet. Mindhárom kép referál a másik kettőre, így a sorozaton belül két kép között feszülő ellentétet mindig a harmadik oldja fel, úgyszólván kompenzálja és kiegészíti az előző kettőből hiányzókat.

Mik a rövid és hosszú távú terveid, vágyaid?

Jelenleg másodéves doktorandusz vagyok Pécsen, elsősorban azt szeretném befejezni, utána pedig valamilyen módon folytatnám a kutatásom. Illetve jó lenne még külföldön is eltölteni egy-két évet, körülnézni a világban, fontos képeket látni élőben is.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu