Mit tud Pap Gábor kezdeni egy olyan múlttal, amely nem a sajátja?

Pap Gábor korábban főként saját élettörténetéből, az öcsödi közegből, családi fotókból és a telefonjában gyűlő képekből dolgozott, később pedig mások történeteit is appropriálva alkotta meg kompozícióit. Az Even Randomness has Roots anyagához azonban egy olyan gyűjtemény szolgált kiindulópontként, amelynek rendjét több évszázada a főúri birtoklás és az abból kialakult rendszerező szemlélet alakította. Narválagyart vagy puskaagyat keresni a vásznakon mellékes játék lehet, a kiállítás tétje ugyanis sokkal inkább az, hogy mit tud Pap kezdeni egy olyan múlttal, amelyet nem ő talált ki, és nem is a családjából örökölt. 

Esterházy Pál idején a fraknói kincstár olyan kabinetté alakult, amelyben műtárgyak, fegyverek és természeti ritkaságok kerültek egymás mellé. A különböző eredetű és rendeltetésű dolgok közös térben jelentek meg, ami fellazította a közöttük megszokott hierarchiát.

Csupán a lépték az, ami eltér, hiszen míg a Wunderkammer alapvetően a teljes világot próbálta tárgyakba foglalni, addig Pap a saját környezetéből inspirálódva épített hasonlóan változatos és sűrű képi világot. 

Pap maga is gyűjtőként dolgozik az alkotás során. Családi fényképeket, képernyőfotókat, vidéki használati tárgyak formáit és művészettörténeti emlékeket használ fel a festményeihez. Forrásait nem rangsorolja előzetesen, a szelekciót az alkotás során megszülető szabad asszociációk vezérlik. Így módszere némiképp rokon a kincstár logikájával, ugyanakkor el is tér tőle. Míg a Wunderkammer folyamatosan osztályozta és rögzítette a tárgyait, addig Pap megbontja azok rendjét: mire egy motívum a vászonra kerül, eredete már csak nyomokban lesz visszafejthető.

Pap appropriációja nem közvetlen és nem mentes a reflexiótól. Részleteket, motívumtöredékeket sajátít ki, majd fordít át a saját nyelvére és illeszti be a magánmitológiájába. A történeti tárgy így elveszíti muzeális különállását és lezártságát, a forma leválik korábbi környezetéről, más képek közé kerül, és ott új jelentést kap.

Pap azonban nem képi rejtvényeket készít, ahol nekünk kellene visszafejteni, hogy melyik motívumnak mi volt a forrása, hiszen épp az az izgalmas, hogy Pap miként engedi be ezeket a történeti tárgyakat a saját képei közé és alakítja át úgy őket, hogy a banális, hétköznapi motívumok és a kincstár darabjai között pillanatnyi kapcsolatok jöjjenek létre. Így találkoznak idősíkok és különféle szemléletek ezeken a kompozíciókon, minden mindennel összeér, aminek van egyfajta határtalanságérzete.

A csodakamra tárgyi telítettsége pedig csak helyenként ismétlődik meg a képfelületeken. Bár bizonyos helyeken a művek rendkívül sűrűek és telítettek, a festék mégis sok helyen transzparens. Sőt, a vászon is bizonyos részeken üresen marad. Így a sűrűbb gesztusok körül van helye megállni a tekintetnek, az elszórt motívumok közötti kapcsolatok pedig lassan válnak olvashatóvá. A figurális részletek gyakran visszaoldódnak az absztrakcióba. Egy arc vagy tárgy körvonala csak hosszabb megfigyelés után rajzolódik ki.

Pap képeinek nagy előnye, hogy rajtuk a motívumokból nem lesznek fennkölt szimbólumok. Ez szerencsére most sem történik meg. A különféle forrásokból gyűjtött formák egymásra torlódnak, olykor szinte dübörögnek a képen, ahogyan a mindennapokban is képek tömege halad át előttünk. Ezt a vizuális rohanást azonban a festék anyagszerűsége és érzékisége mindig lelassítja.

Ugyan a kiindulópont megváltozott, az új vásznakon is jól felismerhető Pap kézjegye: a formázott hordozó, az erős gesztus és az esetlegesnek ható festésmód, amely a bad painting hagyományát idézi. A nyerseség forrása a festői mozdulat közvetlensége. Ebben az egyszerű kapcsolatban jelenik meg a festészet ősi jellege: a test hozzáér egy felülethez, és nyomot hagy rajta. Az anyag érzékisége megelőzi a felismerést; a jel csak később áll össze figurává.

A magánmitológia tágítása már a korábbi kiállításokon elkezdődött. A 2023-as Szabadulóötletek jegyzéke című tárlaton Pap saját füzetrajzait nagyította szabálytalan vásznakká. A 2024-es Minden sár anyagában a festmények mellé szobrok és vidéki építőanyagok kerültek. Az Egy halálraítélt műterme 2025-ben már egy másik ember története köré épített teljes környezetet, bár a bűn, a bezártság és a menekülés témája továbbra is személyes érintettséggel jelent meg. A fraknói munkáknál az örökölt vagy megélt emlék helyére egy intézményi archívum lép.

A formázott vászon, a sűrű festék és a széttördelt figuralitás azonnal felismerhető. Az Even Randomness has Roots  azonban ott a legerősebb, ahol a fraknói tárgy megakasztja ezt a kialakult nyelvet, és megszakítja az alkotói rutint. Ilyenkor a történeti anyag valóban beleszól a magánmitológiába: a nyers jel személyes marad, de már egy idegen múlt súlyát is hordozza. 

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu