Fülöp Gábor műveinek csendjében sok minden felerősödik

Fülöp Gábor filigrán alakokat felmutató szobraiban az ember sosem a világtól elkülönülő lényként jelenik meg. Sokkal inkább olyan entitásként, amely organikusan kapcsolódik a természethez: belenő a világba, miközben a világ is fokozatosan beburkolja.

Meséli, hogy a szobrászathoz vezető út nem előre kijelölt pályaként indult nála. Tehetségére véletlenül figyeltek fel, majd a nyíregyházi kisképzőben a szobrász szak választása sem volt teljesen tudatos. A vadaspark melletti, sóstói környezet, a kinti helyszín, a szobrászat anyagszerű világa utólag mégis nagyon is logikus előzménynek tűnik.

„Mindig is vonzott a természet és az evolúció. Már óvodásként őslénytani könyveket nézegettem, nem is a dinoszauruszok érdekeltek főként, hanem az azokat megelőző világ. Ezeknek az élőlényeknek nagyon markáns formáik voltak, és nyersen látszott rajtuk, hogy mi mire való: mi harap, mi véd, mi segít a túlélésben. Talán onnantól kezdve az foglalkoztatott, hogy minek miért olyan a formája, mi a rendszere.”

Fülöpnél a páncél kettős természetű forma: elzár és összeköt, védő és támadó egyszerre. Kijelöli a test határát, de nem szakítja el a külvilágtól; éppen ezen a határon válik érzékelhetővé, mennyire sérülékeny és mégis mennyire ellenálló egy test. „Ezek a szobrok magával az élettel, a humánummal és az emberi tudattal foglalkoznak. Azzal, ahogyan az univerzum felépül, és ahogyan annak rendszerei, működésmódjai bennünk is leképeződnek. Az emberi forma számomra azért fontos, mert képes érzékelni és tudatosítani a környezetét.” 

A korai munkákban a természeti rendszerek még sokszor felnagyítva, absztrakt módon jelentek meg: organikus növekedésként, burjánzásként, sejtszerű vagy spirálisan szerveződő formákként. Innen mozdult el fokozatosan a figuralitás felé. Mintha a szobrok is saját belső evolúciótörténetet járnának be: a motívumokból és rendszerekből felépülő formák idővel elérik az emberi alakot. „Sejtszintről indult, majd elérte az emberi figurát” – mondja. 

Fülöp alakjai többnyire filigrán női figurák: karcsúak, első pillantásra szinte védtelennek tűnnek. Mégis van bennük valami időtlenség, és sokszor olyan művészettörténeti toposzokat vagy archetípusokat idéznek meg, amelyekben a nőalak nem pusztán törékeny, hanem tartása, ellenállása is van. Most azonban egy készülő férfialak is feltűnik a műteremben, amelyet majd az alkotó következő kiállításán láthatunk az Einspach & Czapolai Fine Artban. Egyelőre robusztusnak, tömbszerűnek hat, bár még messze nincs kész. „Erre kerülnek majd ezek a falevelek, teljesen be fogják borítani” – mondja a művész.

A természet itt is visszahódítja majd a figurát, ahogy Fülöp számos más munkájában is: az egyik testet gomba növi be, másutt kibomló virágok sokasága oldja fel a kontúrokat, vagy pettyes katicák lepik el az alak felszínét. Mintha ezek a figurák soha nem lennének teljesen lezártak: a test határai újra és újra megnyílnak, és átadják magukat annak a természeti burjánzásnak, amely egyszerre rejti el, védi és alakítja át őket.

A Biobot-munkákban ez a gondolat tovább bonyolódik: itt már nemcsak az ember és a természet kapcsolata kerül előtérbe, hanem a technológia is.

Az ember ebben a rendszerben az összekötő kapocs. A természetből jött létre, miközben saját teremtményeként létrehozta a technológiát.

Amikor a poszthumán gondolkodáshoz való viszonyáról kérdezem, azt mondja, hogy leginkább az érdekli, hogy mi történik az emberrel, a humánummal és a tudattal, ha az általa létrehozott technológiai rendszerek egyre inkább visszahatnak rá. Mi marad az ember kezében, ha a saját teremtményei elkezdenek beleszólni abba, hogyan élhet, miről dönthet, meddig terjedhet a szabadsága? 

Ezekben a munkákban a fa- és a fémfelületek találkoznak egymással, ellentétes minőségeik szépen kidomborodnak. „A fa használata személyes eredetű: édesapám is foglalkozott fafaragással, gyerekként korán közel kerültem ehhez, még ha nem is volt tudatos az érdeklődésem. Ma pedig azért fontos, mert a fában benne van az idő, a növekedés, maga az élet.” Mégsem ragaszkodik kizárólag a fához, munkáiban gyakran jelenik meg mellette fém is. A fa organikus, élő emlékezete mellé a fém hidegebb, keményebb, technológiai karaktert hoz be. Ahogy fogalmaz: „Azt választom, ami a legmegfelelőbb, hogy be tudjam mutatni, amit szeretnék.”

Ha fával dolgozik, akkor először tömöríti, sűríti az anyagot, majd faragni kezdi azt. „Amikor megvan egy koncepció, egy irány, abból kezdek el faragni. Amikor ott van előttem a rönk, és én már tudom, hogy mit akarok belőle csinálni, akkor bizonyos értelemben már bele is kerül a szobor. Onnantól kezdve tényleg csak le kell bontani róla a fölösleget.” Hozzáteszi, hogy általában fotóról dolgozik, de ha egy művészettörténeti előképet idéz, ahhoz kutatni is szokott. Előre azonban nem mintázza meg a szobrot, intuitívan, az anyaggal szoros párbeszédben alkot.

Sokszor visszaidézi a klasszikus szobrászat hagyományát. „Az antik szobrok számomra éppen az időtlenségük miatt fontosak. Valószínűleg ezért térek vissza újra és újra ezekhez az előképekhez. A klasszikus szobrászatban a mozdulatok gyakran kimerevítettek, általánosabbak, nem egy konkrét személyt vagy egyéni karaktert mutatnak, hanem valami sokkal általánosabb emberképet.” Az anatómiai tudást, a klasszikus arányokat is fontosnak tartja, azonban azokat mindig az aktuális műhöz igazítja.

Engem talán a művek csendessége az, ami igazán lenyűgöz, az, hogy képesek egy meditatív teret létrehozni maguk körül. „Igen, ez fontos. A csendben sok minden felerősödik. Ha valóban csend van, akkor az ember a legapróbb dolgokat is észreveszi: egy madár hangját, egy levél mozdulását, egy felület finom változásait.”

Fotó: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu