Tektonikus erők és a minimalista rend Haász István és Jovanovics Tamás páros kiállításán
Strutture Paralelle címmel látható az Einspach & Czapolai Fine Art tereiben Haász István és Jovanovics Tamás közös kiállítása. Első pillantásra minden mű a rendről, a csendről és a fegyelemről szól, közelebbről azonban a geometrikus struktúrák mozgásba lendülnek: kilépnek a síkból vagy játékos rendszerekké állnak össze. A kiállításon két eltérő alkotói nyelv találkozik, amelyek mégis ugyanarra kérdeznek rá: hogyan válhat a minimalizmus érzékivé és játékossá.
Haász István művein egymásra rétegzett, a síkból kisebb-nagyobb mértékben kiemelkedő geometrikus felületeket látunk. Ezek a felületek többféle asszociációt is elindítanak: olvashatjuk egymásba tolódó tektonikus síkokként, de akár felülnézetből látott háztömbökként is. A térbeli formák és a közöttük húzódó keskeny rések első pillantásra szigorú, stabil renddé állnak össze, ha azonban közelebb lépünk hozzájuk, az érzékiségük is nyilvánvalóvá válik. A rétegzett festés megtöri a felületek egyneműségét, a kiemelkedő elemek pedig árnyékot vetnek. Ezek a néző mozgásától függően folyamatosan változó formákat rajzolnak a művek köré, és feloldják azok látszólagos statikusságát.
Jovanovics Tamás képei vonalakból, rácsokból és egymásra rétegződő színsávokból épülnek fel. Van egyfajta ritmusuk, a körülöttük kibontakozó asszociációs mező pedig szintén széles: olykor térképekre, városi úthálózatokra vagy műszaki rajzokra emlékeztetnek, máskor inkább egy nehezen megfejthető, komplex rendszer benyomását keltik. A vonalak hol párhuzamosan futnak, hol keresztezik vagy megszakítják egymást, néhol pedig mintha játékosan felülírnák a korábbi rendet. Így az elsőre szabályosnak tűnő hálózat hamar elevenné és kiszámíthatatlanná válik.
Haász reliefjei valahol a kép, az objekt és az építészeti forma határán állnak. Bár elsőre nyugodtnak és mozdulatlannak tűnnek, a síkok között folyamatos feszültség érzékelhető: közelednek egymáshoz, eltávolodnak, egymásra torlódnak. Mintha lassú, tektonikus erők dolgoznának bennük. Jovanovics kompozícióin a halvány rácsok közül váratlanul előlépő élénk színek játékosságot és ritmust visznek a szerkezetbe, a különböző irányok és sűrűségek pedig virtuális mélységet teremtenek. Jovanovicsnál így a minimalista rend az, ami mozgásba hozza a tekintetet, hiszen a szemünk lassan elindul ezeken a sávokon és vonalakon, hogy utakat keressen, majd eltéved, aztán új kapcsolódásokat talál.
Mitől lehet érdekes egy minimális formavilágból épülő mű? Ha így nézzük: közös bennük, hogy számukra a síkbeli vagy térbeli formák nem önmagukban érdekesek, hanem a közöttük létrejövő viszonyok miatt. Haásznál ezek a kapcsolatok a térben, a rétegek, élek, távolságok és árnyékok között bontakoznak ki, Jovanovicsnál pedig a vonalak iránya, sűrűsége, kereszteződése és színváltása virtuális teret hoz létre.
Rokonságukat a redukált eszköztár mellett az is adja, hogy a látszólagos rendet egyikük sem tekinti véglegesnek. A kompozíciók statikussága közelebbről mozgássá alakul, megtörik a geometria szigora, és az enyhe szabálytalansággal és játékossággal valamiféle érzékiség is belekerül e művekbe. Náluk a minimalizmus nem a történések hiányáról szól, hanem arról, hogy miként lehet a legkisebb elmozdulásokkal valami jelentőségteljeset mondani.
A különbségeik legalább annyira izgalmasak, mint a hasonlóságaik. Haász mintha azt keresné, mitől áll össze egy kompozíció, hogyan tartják meg egymást a síkok, hogyan lesz ezekből valamiféle összetartó elemekből álló rend. Jovanovicsot inkább az érdekli, mikor kezd ez a rend bizonytalanná válni. A vonalak előbb követik a szabályt, aztán keresztezik, megszakítják vagy felülírják egymást, a szimmetria pedig épp csak létrejön, máris kibillen. Haász munkáiban lassú, súlyos, hömpölygő mozgást érzékelünk, Jovanovics képein ezzel szemben apróbb, gyorsabb elmozdulások futnak végig, mintha a rendszer folyton próbálgatná, meddig terjednek a saját határai.
Tud-e még néhány forma, egy szűk színskála vagy egy ismétlődő szerkezet erősen hatni ránk akkor, amikor egyébként folyamatosan képek és információk vesznek körül? Úgy tűnik, igen. Ezek a munkák nem azonnali látványossággal akarnak magukhoz kötni. Inkább lelassítanak, csendesebb, figyelmesebb állapotba visznek, és arra késztetnek, hogy időzzünk el egy-egy felületen, ritmuson, árnyékon vagy alig észrevehető elmozduláson. A redukció épp a koncentrációt erősíti fel: belépünk a művek saját rendjébe, követni kezdjük a vonalakat és a formák közötti kapcsolatokat, közben pedig egyre több apró történés válik láthatóvá.
Haász és Jovanovics művei ezért a geometria személytelenségével kapcsolatos előfeltevést is megkérdőjelezik. Haásznál az anyag és a fény érzéki tapasztalata, Jovanovicsnál pedig a kézi vonal, a színek szabadsága és a rendszer apró szabálytalanságai teszik meleggé a kompozíciókat. Így lesznek emberiek ezek a munkák.
Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu
