Poszter helyett: Marosi Panni

A cím óhatatlanul eszembe juttatja Frida Kahlo 1940-es Önarckép levágott hajjal című festményét. Kahlónál a haj levágása radikális gesztus: a női identitás, a veszteség és az önmagunkról alkotott kép kérdései sűrűsödnek benne. Marosi képén azonban már magát a vágást sem látjuk, és azt sem, aki levágta a haját. Csak a fonat látszik, ami mégis uralja a kép terét, és egyszerre nagyon személyes, intim, az emlékezethez kapcsolódó tárgyként olvasható, ugyanakkor mégis van benne valamiféle idegenszerű, hiszen olyan hatást kelt, mintha önálló életre kelne.

Ez a bizonytalanság az egész festményt áthatja. Elsőre kedvesnek, nosztalgikusnak tűnhet a mintás kárpit, a gyertyák, a kagylók és a szétszórt apró tárgyak együttese. Mintha egy régi szoba részletét, egy kamaszkori kuckót vagy egy rég elfelejtett nyarat látnánk. Mégis van benne valami lidérces, ami egyrészt a kompozíció szokatlan (démonikus?) színhasználatából következik, másrészt abból fakad, hogy bár a képen minden ismerős, tulajdonképpen semmi sincs a helyén.

A kép közepén egy nyílás jelenik meg, azon túl pedig váratlanul táj tárul fel. Olyan, mintha egy falon, ablakon vagy színpadi díszleten keresztül kukucskálnánk át valahová. Az azonban nem derül ki, hogy hová nézünk: valódi tájat látunk vajon vagy egy emlékképet? Egy álomból megmaradt képet? Vagy egy másik festményt a festményen belül? Marosi perspektívája szándékosan nem segít eligazodni. A tér egyszerre tűnik szobának, színpadnak és mentális konstrukciónak, belső tájnak.

A képben számomra épp ez a voyeur-élmény a legerősebb: a két fonat függönyként keretezi a nyílást, mintha valaki éppen széthúzta volna előttünk, hogy beleshessünk egy olyan térbe, amely eredetileg nem nekünk készült. Ettől a néző pozíciója is bizonytalanná válik.

A kép előterében sorakozó tárgyak ezt az intimitást erősítik. Gyertyák, kagylók, kártyák, textilek: külön-külön hétköznapi dolgok, együtt azonban szinte egy privát oltár kellékeivé válnak. Marosi festészetében a személyes tárgyak gyakran többet őriznek önmaguknál. Talizmánok, amelyekhez emlékek, kapcsolatok és történetek tapadnak, miközben a néző számára eredeti jelentésük hozzáférhetetlen marad. Pontosan ettől izgalmasak. Tudjuk, hogy fontosak, de nem feltétlenül tudjuk, miért.

Az emlékezet egyébként is jó kulcs Marosi festészetéhez: a képein ez a jelenség megbízhatatlan, állandóan átíródó rendszerként ölt testet. Ha felidézünk egy régi szobát, ritkán emlékszünk minden részletére. Egy tapéta mintája megmarad, egy tárgy helye talán már nem; egy szín különösen élénken él bennünk, miközben a tér arányai összecsúsznak.

Ezért működik olyan jól a festmény különös térszerkezete is. A mintás felületek szinte bezárják a kép előterét, miközben középen egyszer csak kinyílik a horizont. A bezártság és a távolság egyszerre van jelen. A tekintetünk ki akar jutni a tájba, de újra és újra fennakad a fonatokon, a gyertyákon, a mintákon. A kép egyszerre enged közel és tart távol.

Nemzetközi kontextusban Marosi munkája ahhoz a kortárs figuratív festészeti tendenciához kapcsolható, amely újra komolyan veszi az intim teret, a személyes történetet, az álmot és az emlékezetet. A mágikus realizmus öröksége is benne van. Abban, hogy egymástól távoli dolgok minden különösebb magyarázat nélkül kerülhetnek egymás mellé, a lépték felborulhat, egy enteriőr tájba nyílhat, egy hajfonat pedig építészeti elemmé növekedhet.

Erős képi világa van, mégsem adja oda rögtön magát. Lehet egyszer nosztalgikusnak látni, máskor baljósnak; a fonat lehet egy személy jelenlétének nyoma, de ugyanúgy a hiány jele is. A háttérben feltáruló táj egyszer menekülési útvonalnak tűnik, máskor valami elérhetetlennek.

És fontos az is, hogy Marosi Panni pályája már túlmutat azon, hogy egyszerűen ígéretes fiatal festőként beszéljünk róla. Az Esterházy Art Award shortlistje és a Ludwig Múzeumban rendezett kapcsolódó kiállítás, valamint a Galerie Krinzinger bécsi rezidenciaprogramja és kiállítási kontextusa azt mutatják, hogy munkái nemzetközi közegben is értelmezhetővé váltak.