A Netflix állítása az, hogy maga a gyilkos a nyomozás első számú gyanúsítottja, a Zodiac Sea Wolf karórát viselő Arthur Leigh Allen (1933–1992). Az egyik bizonyíték a férfi eredetileg Svájcban készült Zodiac búvárórája, és annak emblémája, amely megegyezik azzal a célkeresztre emlékeztető logóval, amelyet a Zodiákus is felvésett a rendőrségre eljuttatott leveleiben. Maga Arthur Leigh Allen is amatőr búvár volt. És persze eszünkbe juthat az is, hogy nemcsak a búváróráknak van mélységi határértéke – 10 atmoszféra nyomást bírnak ki –, hanem a bűnnek is. De vajon mekkora nyomást bírtak ki az áldozatok és a hozzátartozók? Mekkora nyomást bír ki az amerikai társadalom? Vagy éppen azok, akik Leigh Allen közelében éltek? Hozzátéve újra és újra – hogy nem bizonyított, hogy ő volt a tettes. És akkor sem biztos, hogy ő a gyilkos, ha a történet 2007-es feldolgozásában, a David Fincher rendezte Zodiákus című filmben is egy Leigh Allenre emlékeztető karakter a gyilkos, aki szintén egy Zodiac Sea Wolfot viselt.
Hogy van-e olyan izgalmas-e a Netflix dokusorozata, mint egy mélytengeri merülés? Nos, nem az a célja, hogy együtt fejtsük meg a titkosírásokat és más kódolt üzeneteket. A film nem kertel, a legismertebb gyanúsítottak (Gary Francis Poste, Richard Gaikowski, Rick Marshall, Jack Tarrance, Lawrence Kane, Ross Sullivan) közül Leigh Allenre rakja a téteket, így aztán már a film elején megfosztja a nézőt attól, hogy valódi részese legyen egy kiterjedt amatőr nyomozásnak. Mint az közismert, a zodiákus gyilkos a hatvanas és a hetvenes években fiatal lányokat, párokat vagy egyedül lévő férfiakat gyilkolt, hol késsel, hogy pisztollyal, de nemi erőszakot sosem követett el rajtuk, értékeiket nem tulajdonította el. De akkor mi lehetett a motivációja? 1968 és 1969 között legalább öt gyilkosságot követett el a San Francisco-öböl környékén. Saját bevallása szerint 37 emberrel végzett, ám héttel tudták összekapcsolni a nevét, míg néhányan túlélték a támadásokat. A gyilkos azzal érdemelte ki a nevét, hogy több levelet is küldött a rendőrségnek és a napilapoknak, amelyekben önmagát is Zodiákusnak nevezte. Már a valóság is olyan volt, mint valami Umberto Eco-regény. Az áldozataival különös élvezettel végző férfi gúnyolódó leveleket, kártyákat, jegyzeteket küldött a hatóságoknak, illetve a média képviselőinek, amelyekbe különös rejtjeleket és kódokat is belecsempészett. Mintha egyfajta gonosz játékra hívná a társadalmat, interaktívvá, kollektívvé téve a nyomozást. Egyedül a világ ellen.
A film nem vállalkozott arra, hogy a konkrét bűnügyeken túl bármit is elmondjon a világról, a hatvanas és a hetvenes évek szubkulturális földtani rétegeiről, társadalmi viszonyairól, a média szerepéről a nyilvánosságban. Egyetlen család van a fókuszban, a produkció a velük készült interjúkat képezi fel. Az Ari Mark és Phil Lott által rendezett sorozat számos olyan motívumot mutat fel, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy valószínűleg tényleg Arthur Leigh Allen volt az elkövető. Miközben a hetvenes éveikben járó családtagok – akiknek Leigh Allen afféle nevelőapjuk volt – átnézik az archívumokat, a leveleket, a fotókat, egyre több ponton tudják összekötni gyerekkori emlékeiket a Zodiákus-gyilkosságokkal. Meglepő, hogy csak akkor lett számukra gyanús a nevelőapa, amikor megnézték Fincher 2007-es Zodiákus című filmjét, akkor esett le nekik, hogy ahová gyerekkorukban Leigh Allen elvitte őket kocsikázni, ott gyilkosság történt, és utólag jutott csak eszükbe, hogy volt, amikor Leigh Allen véres kézzel jött vissza a kocsijukhoz. Másnap két holttestet találtak a strandon, de a gyerekek később sem rakták össze az eseményeket. A film nem kérdez rá, hogy miért, hiszen Leigh Allen később börtönbe is került. Nem firtatták, miért, elintézték azzal, hogy valami rosszat csinált. És amikor kiderült, hogy gyerekeket molesztált, az sem merült fel bennük, hogy esetleg ők is áldozatok lehettek.
Milyen lehetett az az anya, aki hagyta, hogy a tinédzser lányát elvigye a kvázi nevelőapa egy autós kirándulásra? Számos kirándulást szervezett a gyerekeknek, ekkor követhette el a gyilkosságok egy részét, de fontos hangsúlyoznunk – ezt a film nem teszi –, hogy továbbra sincsenek közvetlen bizonyítékok arra, hogy tényleg Leigh Allen lenne a Zodiákus. A film szereplői visszaemlékeznek, hogy látták a kámzsát az újságokban, amit viselve elkövették az egyik gyilkosságot, de nem rakták össze, hogy ők is varrtak Leigh Allennek valami hasonlót. Amikor a 2020-as években a már hatvanas és hetvenes éveikben járó testvérek összegyűlnek a kamera előtt, higgadtan csak annyit mondanak: Allen nagydarab, melegszívű fickó volt, aki mindig hozott nekik ajándékokat. Elmesélték, hogy a mackós nevelőapjuk elvitte őket egy szomszédos városba, hogy megnézzenek egy autóversenyt, majd a környéken pont abban az időben több gyilkosság is történt, de gyerekként nem ébresztett gyanút se bennük, sem az anyjukban. Bizonyára remekül alakította a szerepét, ha nemcsak a családot, de a rendőrséget is meg tudva vezetni, úgy, hogy többször volt házkutatás a lakásán, és mindig őt tartották az első számú gyanúsítottnak. Végül mégsem ezzel az üggyel összefüggésben tartóztatták le. A dokufilmben nem volt annyi, hogy háromszor ötven percben mesélje el a családi visszaemlékezéseket, amit aztán eminens tanuló módjára az alkotók felképeztek.
A történet megmozgatta a játékfilmes alkotók képzeletét, de a Zodiákus-ügy hatott a globális popra is, az 1971-es Piszkos Harry című klasszikusra éppúgy, mint az Ördögűző III.-ra vagy éppen Fincher 2007-es remeklésére, a Zodiákusra. Persze a rock and roll sem maradt ki az értelmezésekből. A Guns N' Roses 1993-as The Spaghetti Incident? coverén a gyilkos szimbólumait használó kód található, amelynek ez a megfejtése: fuck'em all. A San Franciscó-i Machine Head 1997-es The More Things Change... című albumán található Blood of the Zodiac című dalt a Zodiákus ihlette, ahogy a Christian Death 2000-es Born-Again Antichristian című albumán publikált Zodiacot is. A dokufilm semmit nem használ ezekből a zenékből, csak a jellegzetes, YouTube-ról is elérhető, félelmet keltő atmoszférákat. Ugyanakkor az is igaz, hogy elég félelmetes egy olyan férfi koponyája körül utazni, aki ezt írta 1966. november 29-én a riverside-i rendőrségnek és a Riverside Press-Enterprise szerkesztőségének: Amikor távolodtunk a könyvtártól, azt mondtam, hogy eljött az idő. Mire ő azt kérdezte: minek jött el az ideje? Azt mondtam neki, hogy itt az idő arra, hogy meghaljon. Megszorítottam a nyakát, és a kezemet a szájára tapasztottam, és a másik kezemben lévő kicsi késsel elvágtam a torkát. Nagyon odaadóan távozott… Nem vagyok beteg. Nem vagyok elmeháborodott. De a játék nem fog abbamaradni.
Nos, a későbbiekben már több Zodiákus-gyilkosság nem volt, de a nyomozás a mai napig folytatódik. Most éppen a Netflixen.
Én vagyok a Zodiákus
amerikai dokumentumfilm-sorozat
Rendező: Philip Lott, Ari Mark
Szereplők: Robert Graysmith, Tom Voigt, Rita Williams
Netflix, 2024
