A Jókai 200-at a költészet napját követő estén kísérleti előadásként tűztétek a színház műsorára, de akkora sikert aratott, hogy jövőre is játsszátok majd. Fontos elved, hogy a múltnak és a jelennek egyaránt teret kell kapnia az általatok játszott darabokban, ebben az előadásban milyen módon mutatkozott meg?
A színház jelen idejű, kortárs. Akkor is annak kell lennie, amikor épp nem kortárs írók munkáival dolgozik, sőt akkor is, ha nem is kortárs nyelvezetű vagy lefordított darabot mutat be. Az a célunk, hogy a régen született drámák és írások, amelyek alapvetően saját korukhoz szóltak, bennünket, ma élőket is megszólítsanak. Hiszen az ember ember maradt, és nemcsak a jelen, hanem a múlt kultúrájának is alapnak kell lennie a számára. Legalábbis mi a Karinthy Színházban így gondoljuk.
Ezért nem volt kérdés, hogy Jókai Mór bicentenáriuma alkalmából a magunk jókedvű módján meséljünk Az arany ember szerzőjének gyermekkoráról és ifjú éveiről. Ilja Bocsarnikovsz, a művészeti vezetőnk irányításával, a Kőbányai Zenei Stúdió jazz-zenész növedékeinek közreműködésével izgalmas, vibráló zenés előadást sikerült létrehoznunk. A bemutatón részt vett diákok nagy élvezettel nézték a produkciót, szerették a humorát és a mélységeit. Ezért úgy döntöttünk, hogy a jövő évadban mindenképpen játszani szeretnénk a felső tagozatos és a gimnazista korosztálynak.
Küldetésünk, hogy életben tartsuk és élővé tegyük a magyar nyelv szép virágait, a verseket, hiszen nyelvünk zeneiségét a legszebben a versekben tudjuk megmutatni a világnak, Budapestnek, Újbudának. Mióta jelen vagyunk a kerület életében, minden évben verselünk április 11-én. Idén a Vates csapatával kollaborációban a költészet hetévé bővítettük a produkciót: művészeink internetes felületeinken mondták el kedvenc verseiket, a BKK járatain pedig Fodor Ákos haikujaival gondolkodtatták el az utazóközönséget. A Móricz Zsigmond körtéren mindennap fél óra hosszat versélménnyel leptük meg az arra járókat. A hetet aztán közös alkotás megírásával zártuk le: a színházunk előcsarnokában a nézőink egy-egy sort írtak az általunk elkezdett vershez.
Az álmod, hogy Karinthy Márton örökségének megőrzésével szakmai frissességet vigyél a színházba és új arculatot teremts, megvalósult. Ahogy az is, hogy önálló társulatot építs.
Örülök, ha így látod. Ilja Bocsarnikovsz lett származású színházi polihisztor barátom a második évadtól csatlakozott hozzánk. Mindkettőnkben olthatatlan alkotási vágy tombol, emiatt játszunk, rendezünk, írunk és tanítunk is. Azt kellett kitalálnunk, hogy a budapesti specifikált színházaktól eltérően milyen különlegességet tudunk kínálni a nézőknek. Karinthyt idézve: arra kellett rájönnünk, hogyan csábítsuk a publikumot a „kelenföldi pampákra”. A frissesség lett a jelszavunk: olyan darabokat választottunk, amelyeket sehol máshol nem lehet látni.
Ilyen volt Valère Novarina, a talán legnagyobb élő francia színházi alkotó Imigyen szóla Louis de Funès című darabja, melyet az író maga rendezett nálunk. A Lemons, lemons, lemons fél évvel a West End-i premierje után szintén sikert aratott a Karinthy deszkáin. Koprodukciókat hoztunk létre: Talgat Batalov rendezésében Florian Zeller Az anya című művét Váradi R. Szabolccsal közös fordításunkban, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen mutattuk be. Üzbég rendező, romániai jelmeztervező, német díszlettervező, izraeli világítástervező, a színészek között pedig felvidéki, vajdasági, erdélyi és itthoni működött benne közre. Felemelő és heroikus alkotófolyamat volt. Nehéz dolgunk van, mert olyan címeket hozunk, amelyeket a nézők még nem ismerhetnek.
Azért lett önálló társulatunk, mert nagyon hiszek a társulati létben. Aminek mi Magyarországon a birtokában vagyunk, az rendkívül ritka, szinte egyedülálló a világon. Ennek a társulati létnek köszönhető, hogy a művészi minőséget nemhogy megtartani, hanem még emelni is tudjuk. Megvan bennünk az együvé tartozás tudata. Egykori mesterem, Babarczi László azt vallotta, hogy a jó társulat olyan, mint a szerzetesrend: tagjai a közös ügyet és az előadást imádva dolgoznak. A színházunk magja nyolc fő, de a vendégek is éppoly fontosak számunkra, mint a társulati tagok. Nagy büszkeségem, hogy a villamos- és a buszmegállónk neve Csóka utca helyett mára Karinthy Színház lett, ami Karinthy Márton nagy álma volt. Stúdiószínházat is alapítottunk, ami a mellettünk található kis utcában egykor raktárként működő dohos pincéből lett.
Gyerekkorodban a bohócok bűvkörébe kerültél. Az vonzott bennük leginkább, hogy el tudják varázsolni az embereket, nyilatkoztad.
Tetszett, hogy nagy cipőjük van, és hogy az emberek nevetnek rajtuk. Megfogott, hogy bejön egy ember piros orral, bohóckodik, és ettől a többieknek máris jobb lesz a napjuk. Én is ilyesféle sikerre vágytam. Amikor másik külsőt öltünk magunkra, és Dmitrij Karamazov, Heródes vagy VIII. Henrik bőrébe bújunk, megváltoztathatjuk az emberek napját, és egyes esetekben akár az életüket is. A kérdező és nem a megmondó színházban hiszek. Abban, ami felrepít, kizökkent, és a sírás vagy a nevetés révén szárnyalásra készteti a lelket. Ez motivált arra, hogy színész legyek, noha fogalmam sem volt, mit csinál a színész. Nem akartam dolgozni, ezért olyan munkát választottam, ami azonos a hobbimmal.
Aki egyszer megfertőződik ezzel a furcsa, illékony, gyönyörű és nehéz, sokszor magányos, mégis felemelő hivatással, utána már nem tud mással foglalkozni. Nyíregyházán kezdtem, ahol rögtön darabot írtam és rendeztem. Manapság három előadásban játszom, és kilenc futó darabot jegyzek íróként, hetet rendezőként. Mégis „csupán” olyan színész vagyok, aki írni, rendezni és fordítani is szeret darabokat.
Nem szoktál az általad vezetett társulatokban játszani, ez így volt a korábbi helyeiden és a Karinthyban is. Most Liliom szerepére mégis rábólintottál.
A művészeti vezetőnk ragaszkodott ehhez, ezért megkérdeztem a kollégáimat és a barátaimat, hogy mit gondolnak róla. Velük együtt a társulat is biztatott. A Liliom eddig háromszor ment el mellettem. Szerencsés vagyok, mert csodás feladataim voltak, nem nagyon maradt szerepálmom. De a Liliom az a Liliom! Évek óta mindig szóba kerül, hogy mutassuk be. Úgy érzem, most kimondottan alkalmas lennék erre szerepre, nem tudom, hogy becsvágyból vagy a szerep imádatából következően, de akár így, akár úgy, kaptam a javaslaton. Valóban elvem, hogy vezető a színházában ne játsszon, még ha millió ellenpélda is van az ellenkezőjére. De erre a karakterre most amúgy vendéget kellene hívnunk, és négy év alatt egyetlen szerep talán nem vérlázító: ennyivel meg kell tudnia küzdeni a lelkiismeretemnek.
Nemrég vált publikussá a Karinthy jövő évadának repertoárja, ennek részeként mutatjátok be a Liliomot is. Öt bemutatótok lesz.
Az anya mellett Ilja rendezésében, Karácsony Gergő főszereplésével jön A fiú. Ezek azok a heroikus vállalkozásaink, amelyeket nem feltétlenül a bevételre való tekintettel hozunk tető alá, jóllehet az anyagi lehetőségeink nagyon szűkösek. Mégis az a vágyunk, hogy nyilvánvalóvá váljon: a Karinthyba járni nem csak térdet csapkodni érdemes. Szeretjük a koprodukciókat, mert erősítjük egymást a partner társulatokkal, amikor közös előadásokat hozunk létre, és ezzel természetesen pénzt is spórolunk. Ennek jegyében ismét összefogásra készülünk a Soproni Petőfi Színházzal. Ezúttal A furcsa pár című előadásukat vesszük át, amely a klasszikus kasszasikert hozó vígjáték kategóriába tartozik. Vándor Éva és Kökényessy Ági kettőse Pierre Notte Két néni ha megindul című darabjában a minőségi nevettetés garanciája lesz. Ez az előadás is koprodukció: a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal működünk együtt hozzá. Minden további előadásunk műsoron marad. Marci utolsó rendezése, a Szent Péter esernyője, amíg én szavatolhatom, nem kerül le a Karinthy repertoárjáról. Bodrogi Gyula pedig 91 évesen sérüléséből felépülve visszavette egy kétfelvonásos darab, a Nagymester főszerepét. Örülnék, ha ennyi idősen én is képes lennék majd hasonlóra!
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
