Az intézményben jelenleg közel 900 tanuló részesülhet a kitűnő, modern elméleti lehetőségekben. A diákok hatalmas érdeklődéssel és fokozott figyelemmel fordultak a vendégek felé, akik az egységes magyar irodalom jeles alkotóit idézték meg az előadásban.
Juhász Anna Pilinszky János költeményeiről mesélt, valamint arról, hogy egy-egy életmeghatározó élmény, mint – a költőnél kiváltképp – a háború vagy a gyermekkor miképp befolyásolja az alkotó életművét.
Az elindulásról is szó esett a rendhagyó irodalomórán, arról, hogyan válik valaki olvasóvá.
Juhász Anna édesapját, a kétszeres Kossuth-díjas Juhász Ferencet idézte meg, aki kisgyerekként a biai vigéctől vásárolta első könyveit, és apjáról, a fiatalon, tüdőbajban elhunyt kőművesről írta Apám című versét, melyért 23 évesen, 1951-ben Kossuth-díjat kapott.
„Az asztalon, mint annyiszor régen, / a levelek árnyék-sűrűjében / bor csillanna a csorbúlt pohárban, / villogna az alkonyi sugárban. / Mosoly ülne apám kék szemében, / s mennyivel több volna az enyémben.”
Bartis Attila beszélt a nyelvről és a kényszerről, amit életében többszörösen megélt. Hogy milyen az, amikor kényszerítenek arra, hogy beszélj egy nyelvet vagy úgy cselekedj, ahogy nem akarsz. Amikor nem vagy hajlandó románul beszélni a határőrrel sem annak ellenére, hogy tudod a nyelvet. Amikor megszűnik a kényszer, akkor a negatív hatások is megszűnnek. Sőt mindez gyökeresen megváltozhat, például egy barátságtól, mint az övé Filip Floriannal – kényszer nélkül jött létre, így a kommunikáció is szabad akaratból született és fejlődött.
A nyomás, a kényszer hatással van az alkotásra. Ennek a kifejezése egy szorongó lelkiállapot, mint Bartisnál a hat tiltott év, ami 1984-ben kezdődött, amikor el kellett hagynia az otthonát, majd 1990-ben, a rendszerváltás után ért véget. A két évszám között azonban ott volt a félelem, a soha érzése, az a rettenetes bizonytalanság, hogy el kell menni otthonról, és azzal az érzéssel kell megtanulni együtt élni, hogy soha nem térhetsz vissza. Nem tudni előre, hogy egy-egy korszak, a kényszerhelyzet meddig tart. Ha tudta volna, hogy csak hat év, akkor másként éli meg,
de az is biztos, hogy nem születtek volna meg azok a művek, amelyek ettől a lelkiállapottól, ezektől a kínzó kérdésektől jöhettek létre:
Meddig tart a szerelem? Meddig tart az egészség? Meddig tart az elnyomó rendszer, politikai uralkodás? Meddig kell távol maradnom a szülővárosomtól?
Az esti beszélgetésen megtelt a Vigadó Művelődési Ház terme, ahol Bartis Attila elmélyülten avatta be a közönséget alkotói folyamataiba, privát érzéseibe, az írás és fotográfia életében betöltött szerepére: arról mesélt, mi a különbség egy szöveg és egy kép megalkotása és útja között, szó esett a művek születéséről és azok esetleges elnémulásának okairól is. Művészi nagysága abban is megmutatkozott, ahogy megfogalmazta: ő minden nap nem úgy kel és fekszik, mint egy író vagy egy fotográfus, hanem mint egy hétköznapi ember. Ez a fajta szerénység is bizonyság mindarról, amivel műveiben találkozhatunk:
az emberrel, aki lát, figyel, aki megmutatja a tapintható és a sokszor láthatatlan valóságot.
Az est során megszólalásaiból az elmélyült, szinte meditatív író hangját halhatta a közönség, amely mindig egyszerre hordozza a csendet és a megfontolt szót. Bartis Attila válaszadásaiban nincsenek töltelékszavak, minden gondolatának és mondatának beavató jellege és megfontolt súlya van. Az est végén a résztvevők kérdéseket tehetettek fel, így mesélte el az író, hogy az aparegénye és anyaregénye után – bár ő csak részben tartja annak A nyugalom és A vége könyveit – most épp egy meseregényen is dolgozik, melyet akkor kezdett, mikor a lánya 14 éves volt, és boldog lenne, ha egyszer befejezné.
A turné előző állomásairól szóló beszámoló itt és itt olvasható.
Az Irodalmi Karaván a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében jön létre.
Fotók: Bach Máté
