A judaizmus, a kereszténység és az iszlám által is szent városnak tartott Jeruzsálem 637-ben került a kalifák uralma alá, de a keresztény zarándokok ezután is látogathatták a szent helyeket. A 11. század közepére a helyzet megváltozott: a Bizánci Birodalom a szeldzsuk hódítókkal szemben szinte teljes kis-ázsiai területét elvesztette, a hithű muszlim szeldzsukok pedig üldözni kezdték a keresztényeket, akiket nem engedtek be Jeruzsálembe. Ebben az időszakban Európában a pápa és a Német-római Birodalom között hatalmi harc folyt, állandósultak a helyi hatalmasságok közti háborúskodások, a bizonytalanságot és nyugtalanságot tetézte, hogy a nemesi családokban mindent az elsőszülött örökölt, így fiatalabb testvéreik megélhetés nélkül maradtak.
II. Orbán pápa 1095-ben, miután megkapta I. Alexiosz bizánci császárnak a muszlim fenyegetés ellen segítséget kérő levelét, zsinatot hívott össze Clermont-ba. Az egyházfő gyújtó hatású beszédben szólított fel a Szentföld felszabadítására és bűnbocsánatot ígért azoknak, akik a harcokban esnek el. A hírre fanatizált, szervezetlen tömegek indultak meg a Szentföld felé, nagy részük azonban még Európa területén fosztogatni kezdett, a „hadjárat” zsidóellenes pogromokba torkollott, az Ázsiába eljutó kisszámú sereg az első komolyabb csatában katasztrofális vereséget szenvedett.
A komoly katonai erőt képviselő, 30 ezer gyalogosból és ötezer lovasból álló lovagsereg 1096-ban több irányból, Bouillon Gottfried, Toulouse-i Rajmund, Tarantói Bohemund és Normandiai Róbert vezetésével indult a Szentföld felé.
A fő sereg útja Magyarországon át vezetett, és Könyves Kálmán király csak úgy engedte át őket, ha az egyik vezért erre az időre túszul adják. A Bizánc alatt egyesült sereg azonnal konfliktusba került I. Alexiosz császárral, aki abban bízott, a visszafoglalt vagy megszerzett területek az ő fennhatósága alá fognak kerülni.
A keresztesek az első csatában, 1097 júniusában aránylag gyorsan és könnyedén vették be Nikaiát, és szétverték a Kilidzs Arszlán rúmi szultán vezette felmentő sereget. Az utánpótlásuk szempontjából fontos Antiochiát csak nyolc hónapos ostrom után tudták elfoglalni, de még ezután sem indultak tovább, mert a vezérek egymással marakodtak a még meg sem szerzett zsákmány elosztásán, a fővezérségen. A viszonyokat jellemzi, hogy a sereg már azzal fenyegetőzött: lerombolják a várost, ha kénytelenek tovább vesztegelni.
A kezdeményezést Toulouse-i Rajmund vette kezébe, aki 1098 végén elfoglalta Akrát, Türoszt és Jaffát.
A keresztesek előrenyomulását látva az iszlám uralkodók tárgyalásokat ajánlottak, de a lovagok ezt elutasították; a harcok és nélkülözések miatt alaposan megfogyatkozott sereg 1099. június 7-én vert tábort Jeruzsálem alatt.
A várost kettős, nem egy helyen 18 méter magas, három méter széles falak védték, három oldalról vízmosások, mocsarak is övezték. A több ezer fős, Iftikhar al-Dauda vezette helyőrség a falakon kívüli kutakat megmérgezte, a termést felégette, a potenciális árulónak tekintett keresztényeket kiűzte Jeruzsálemből. A hőségtől, éhségtől és szomjúságtól szenvedő, ugyanakkor a Szent Város bevételének lehetőségétől fanatizált ostromlók katapultokkal bombázták a falakat, majd egy hét múlva rohamot indítottak, de vissza kellett vonulniuk. Helyzetük csak azután javult, hogy megérkezett az utánpótlás, és a hajók fájából ostromtornyokat, ostromlétrákat építettek.
Július 8-án egy Desiderius Péter nevű pap látomásának hatására mezítlábas bűnbánó körmenetet rendeztek, és másnap megkezdődött az ostrom utolsó szakasza. A falakhoz egyre közelebb tolt ostromtornyokról július 13-án az éj leple alatt indították meg a végső rohamot. Elkeseredett küzdelem után július 15-én hajnalban egy kisebb toronyról Bouillon Gottfriednak és néhány emberének sikerült megvetnie a lábát egy falszakaszon, az általuk kinyitott kapun pedig a többiek is beözönlöttek. Al-Dauda és néhány tehetős városlakó életét tekintélyes váltságdíj fejében megkímélték, de a többiek nem voltak ilyen szerencsések. A zsidókra rágyújtották zsinagógájukat, a muszlimokat nemre és korra való tekintet nélkül kardélre hányták, a várost kifosztották – a mészárlás híre keserű bosszúvágyat keltett az iszlám világban. A város felmentésére néhány héttel később megérkező egyiptomi sereget meglepetésszerű támadással győzték le, Jeruzsálem immár biztonságosan birtokukba került.
A lovagok zöme hazatért, az ott maradók Bouillon Gottfried lovagot választották meg „A Szent Sír Őrzőjének”. Gottfried a királyi címet nem vette fel, mert nem akart aranykoronát viselni ott, ahol egykor Krisztust tövisekkel koronázták meg.
Bátyja, Baldvin már nem volt ilyen szerény, és Gottfried 1100-ban bekövetkezett halála után Jeruzsálem királyának nevezte magát, a Szentföldön pedig további apró keresztény királyságok alakultak.
Ezek közül először 1144-ben az Edesszai Grófság került ismét muszlim kézre, ezután hirdette meg III. Jenő pápa a csúfos vereséggel végződő második keresztes hadjáratot. A védekezésre kényszerült keresztény államok egyesült seregeire Szaladin szultán 1187-ben döntő vereséget mért, s az év végén visszafoglalta Jeruzsálemet. A Szentföldre ezután még több keresztes hadjárat indult, az utolsót, a nyolcadikat 1270-ben IX. (Szent) Lajos francia király vezette, de ezek kézzelfogható eredménnyel már nem jártak.
