A mindennapok filozófiája – Juhász Árpád

Sokan úgy tartják: a külvilág tükör. Hogyan segítette önt hozzá a lelki mélységeire való rálátáshoz, az önmagával való mélyebb kapcsolódáshoz a külvilág egyre szélesebb körű megismerése?

Ennek a kölcsönhatásnak az egyik mérföldköve az volt, amikor tizennégy-tizenöt éves koromban elolvastam Bölsche Vilmos Szerelem az élők világában című könyvét, ami szépen leírja, hogy az evolúció párkapcsolatok gyűjteménye. Vallásos közegben nőttem fel, a nagypapám görögkatolikus kántortanító volt, édesapám és édesanyám görögkatolikusok.

Tehát a külvilágból érkezett tudásanyag és annak részét képező információk felébresztették a belső világom átlátásának szándékát. Elindult egy szüntelen, állandó keresgélés, amelynek a célja az élet forrásának, egy istenképnek az elképzelése lett. Az idő múlásával egyre többet tudtam meg a világról, aminek a jelenleg ismert pereme tizenhárom és fél milliárd fényévnyire van, a kérdés azonban maradt, és a mai napig foglalkoztat. Hogyan képzeljem el ebben a világban Istent? Kinek a jobbján ül?

Mi formálta a természettel, a környezettel való viszonyát?

Nagyon közel lakom az erdőhöz, és már pici gyerekként csatlakoztam a pasaréti ferencesek cserkészcsapatához, így hamar megismertem a legfontosabb fákat, virágos növényeket, néhány kőzetfajtát és csillagképet. A cserkésztáborozások és a tábortüzek által egy szívig ható romantika is beszőtte a megszerzett ismereteket, ami mélyen megmaradt a lelkemben.

A háború idején, az édesapám távollétében – akiről utólag tudtuk meg, hogy hadifogságban volt – egy fedél alatt éltem az édesanyámmal, a nagymamámmal és két nagynénémmel. Én lettem a családfenntartó. Kilencévesen kijártam az erdőbe, fát hoztam, hogy tüzet tudjunk rakni, és vizet hoztam a kútról, amiből ittunk és amivel főztünk, mosakodtunk. Az önismeret ezen praktikus kapcsolódási pontjai formálták a környezettel való viszonyom, egyre mélyebbé vált a külvilág iránti érdeklődésem.

A bombázások idején el kellett sötétíteni az ablakokat, az édesanyám könyörgött, hogy ne menjek ki a házból. Éjszakánként mégis mindig kisompolyogtam a kertbe, és figyeltem az égbolton zajló eseményeket.

Hogyan ébredt fel az önben élő indián?

A cserkészet megszűnése után vedlettünk át a barátaimmal indiánokká, amit nagyban támogattak a Fehér Szarvas névre hallgató, polgári nevén Borvendég Deszkáss Sándor magyar író rítusokat is megfogalmazó könyvei. A barátaimmal elkezdtünk indiánt játszani annak ellenére, hogy ez illegális szervezkedésnek számított a Rákosi-korszakban – olyannyira, hogy egy társunkat elvitték az ávósok, és a recski kényszermunkatáborba zárták azért, mert indiánt játszott, és akkor sem engedték ki, amikor Rákosi leváltását követően Nagy Imre kormánya felszámolta a tábort. Sőt, újabb pert indítottak ellene azzal a bizarr váddal, hogy amerikai indián néprajzkutatás ürügyén az Amerikai Egyesült Államoknak kémkedik.

Figyeltük a hold fázisait, és minden teliholdat valamelyik hegytetőn töltöttük. Mindezt eredeti indián mintázatok alapján saját kézzel készített gyöngyszövéses kiegészítőkben, fejpántban, karszorítókban és ágyékkötőben tettük.

Volt, hogy elmentem egy hétre egyedül az erdőbe, a Pilisbe, és mindennap különböző jellegű, az erdei tó partjától a sűrű erdő mélyéig egészen változatos természeti tájakat kerestem, ahonnan nagyon szép napkeltéket és naplementéket láthattam. A hatodik nap éjjelén kikötöttem magamat egy fához egy hosszú kötéllel, és az indiánok naptáncát imitáltam: egyedül énekeltem és táncoltam az erdőben. Csak akkor oldottam el magam, amikor megláttam az égen az Esthajnalcsillagot. Ekkor leültem egy forrás mellé, és meditációba kezdtem.

A naplemente-szemlélésből szokás lett, amihez a mai napig tartom magam. A természet szemlélése közben megélem azt a lelassult, nyugodt, békés állapotot, ami által önmagammal is érdemben kapcsolódhatok, meghallhatom a saját gondolataimat. Az erdők, a sziklák, a csillagok és köztem lévő szoros fizikai és lelki kapcsolat kiirthatatlan spirituális gyökeret jelent.

Hogyan hatott önre spirituális szempontból más kultúrák, más hitrendszerek megismerése?

Viccelni szoktak azzal, hogy a teológus és a geológus között csak egy betű a különbség, de van ebben valami igazság. Ez a folyamat gyerekkoromban kezdődött, amikor szégyelltem a háborút követő éhezés miatti véznaságom, és testedzés céljával elkezdtem jógapózokat végezni, amiket egy – akkoriban ugyancsak tiltottnak számító – jógakönyv olvasása során ismertem meg. A fizikai fejlődéssel egy lelki, szellemi fejlődés is együtt járt a jóga gondolatiságának, spiritualitásának köszönhetően. A jógához hasonlóan könyvből ismertem meg az autoszuggesztió technikáját is, ami segített kibontakoztatni a tudatomat, az önbizalmam, a magabiztosságom.

Még az egyetemi éveim alatt is tilos volt utazni, elképzelhetetlen volt a magyar határ átlépése, hát még az, hogy gleccserre vagy működő vulkánra jussak el. Viszont később kinyíltak a kapuk, és ennek következtében olyan ázsiai országokba is eljuthattam, ahol egy táboron belül élhettem például nepáli serpákkal és hegyek közt élő buddhista közösségekkel, kolostorokba látogathattam el, és szerzetesekkel, lámákkal találkozhattam.

Ennek során egyre inkább érdekelni kezdett, hogy ők hogyan gondolkodnak a világról. Szép fokozatosan rányíltam a buddhisták számomra nagyon imponáló életvitelére, aminek középpontjában nem Isten imádata van, hanem az önmegismerést és a világhoz való viszonyt újra- és újrafogalmazó meditáció. Megfelelő empátiával közeledtem más kultúrák és vallások felé, ezért az ott megélt találkozások és azokkal kapcsolatos gondolatok igazán mély nyomot tudtak hagyni bennem, sok filmemben és könyvemben is beszélek róluk.

Milyen konkrét emlék jut eszébe, ha azt mondom: spirituális határtalanság?

Többször jártam a Machu Picchunál. Az első alkalom során elbújtam alkonyatkor az ásatási területen, miközben a többi turistát kizavarták. Ezen a fantasztikus helyen töltöttem az éjszakát, a hajnalt. Egészen pontosan a romváros legmagasabb pontján lévő Intihuatana nevű szent szikla tövénél, amelyet naptárként és szertartási eszközként használtak az inkák. Az inkák hite szerint ez a szikla fogta le a napot, hogy az mindig visszatérjen, ezért a neve azt jelenti: „a hely, ahová kipányvázták a napot”. A nap az élet legfőbb forrását és az univerzum legfelsőbb istenségét, Intit, a napistent szimbolizálta náluk. Egy ilyen szent helynek hatalmas ereje van.

Ugyanakkor sosem felejtem el a számomra ugyancsak mágikus erővel ható jelenséget, amit úgy hívnak: éjféli nap. Európa legészakibb pontján, a Nordkappnál végignéztem, ahogy a nap elindult nyugat felől lefelé, ám nem bukott le a tenger alá, hanem szépen lassan elvonult fölötte, és méltóságteljesen elkezdett emelkedni fölfelé. Így lett a naplementéből éjszakai átmenet nélküli hajnal. Sötétség nélküli világosság.

Hogyan tud annyira lelassulni, hogy megfelelő mértékű és minőségű időt szentelhessen az ilyen békés, nyugodt élmények befogadására?

Mindig is jelen volt bennem a beszédes, exhibicionista közszereplő és a magányos, tömegtől és zajtól izolálódó indián kettőssége – utóbbi az az énrészem, amely segíti a tartós elmélyülés megvalósítását. Ennek a fontosságára az ázsiai utazásaim és a buddhistákkal való találkozások során ébredtem rá igazán.

Akkoriban mindig hajszolt voltam a sok munka miatt, és a buddhisták túlzásoktól, luxustól, felesleges anyagi javak halmozásától távol álló békés, nyugodt közegében éreztem meg, hogy változtatnom kell, mert ezt a rohanó tempót nem tudom a végtelenségig fenntartani – és a rohanó tempót a megállás nélkül kattogó agyamra is értettem. Tudtam, szüneteket kell tudnom beiktatni. Azóta mindig szánok időt az elcsendesedésre, az édes semmittevésre.

Mi tölti el a legnagyobb örömmel?

Nem kaphattam volna nagyobb örömet öregkoromra, mint azt, hogy egy évvel ezelőtt megszületett a dédunokám. Ha most a jövőre gondolok, látom, hogy folytatódik a vérvonalam. Az más kérdés, hogy vajon lakható lesz-e ez a bolygó. Ezzel a kérdéssel foglalkozom a Gyerekek a nagyvilágból – A jégvilágtól a trópusokig című, két évvel ezelőtt megjelent könyvemben is. Ha lakható lesz a világunk, vajon mihez és hogyan kell alkalmazkodniuk az embereknek? Vajon lesz valaha olyan önmérséklete a Homo sapiensnek, hogy korlátot szabjon a saját technikai civilizációs fejlődésének?

Mit gondol, ebben a túlhajszolt, pörgős, teljesítési kényszerrel teli világban hogyan kapcsolódhatunk felszabadultan a bennünk élő oldott, játékos, a világra nyitott és kíváncsi „belső gyermekhez”, a tűz körül táncoló indiánhoz?

Azt tudom elmondani, hogy én személy szerint hogyan csinálom ezt. Már elterveztem, hogy amint vége van a tűzgyújtási tilalomnak, a még élő indián barátaimmal előkotorjuk a régi indián gyöngyszövéseinket – én visszakérem őket átmenetileg az unokáimtól –, egy kis tábortűznél elővesszük a régi békepipát, és együtt elszívjuk. Ezzel felidézve az emlékét annak, milyen érzés volt annak idején, gyerekként teljes illegalitásban játszani, és az örömteli felszabadultságot, tehát magát az életet választani a félelem helyett.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu