„Hölgyeim és Uraim, 25 év nagy idő egy ember életében is – egy folyóiratéban még annál sokkal nagyobb. A folyóirat nem időtlen, mint az alkotás: a folyóirat a kor szüleménye; születik és hal és egymást váltja, mint a nemzedékek. Mondják, az egyes ember a pillanat habja; az egyén efemér, csak a közösség állandó. Az irodalom, mint annyi mindenben, ebben is külön úton jár az élettől: itt az egyén olykor halhatatlan; a költő él és hat, mikor a közösség, amelyből kiszakadt, rég eltűnt már, minden folyóirataival, szerveivel és társaságaival egyetemben. A folyóirat a generációk orgánuma és fegyvere, s ritkán éli túl a generáció természetes virágkorát vagy hős-éveit: azt az időt, amíg a generációnak erre a fegyverre szüksége van, – ritkán legalább igazi eleven erőben és hatóképességben. A Nyugat is egy nemzedék orgánumaként indult, s ez a nemzedék már megharcolta harcát és a harc győztes volt. Ime, a Nyugat mégis tovább él és harcol” – így kezdte beszédét Babits Mihály 1932. január 10-én, a Nyugat huszonöt éves évfordulójának emlékünnepén.
A csoportképet az est szünetében, a Zeneakadémia művészszobájában készítette a Turul Fotóriport Iroda fotósa.
„Móricz Virág visszaemlékezéséből tudjuk, hogy »a szünetben a művészszobába és annak folyosójára tódult az egész társaság. Tompa, feszélyezett hangulat, mint valami temetésen. Nyoma sem volt ujjongásnak, diadalnak. Inkább azt hánytorgatták, ki nincs itt. Ignotus és barátai nem jöttek el – és hiányoztak a kormány, a hatóság, de még a sajtó képviselői is.« Ebben a hangulatban állták körül a koncertzongorát, és készült két, közel azonos felvétel. Jóllehet, az estről hiányzott a lap több jelentős munkatársa, és a fiatalabb szereplőket sem invitálták meg a fotózásra, továbbá a zongorára vetett téli kabátok és kalapok látványa is rontja a többségében frakkba öltözött írók ünnepélyes megjelenését – mégis ez a kép lett a Nyugat ikonikus fotója” – olvasható a „Túl fog élni engem” – Műtárgyak a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből című kötetben.
A lap huszonöt éves évfordulóját súlyos évek előzték meg: az 1929-es gazdasági világválság a Nyugat létét is veszélyeztette, Osvát Ernő öngyilkos lett, Ignotus lemondott a főszerkesztőségről. Móricz Zsigmond vállalta, hogy az 1931-ig felhalmozott adósságokat kifizeti. Móricz és Babits lettek a meghatározó szerkesztők, de számtalan nézeteltérés támadt köztük, amelyet úgy próbáltak békés mederbe terelni, hogy megállapodtak arról, Babits felel a vers- és a kritika-, Móricz pedig a prózapublikációkért.
1933-ban a csőd már Móricz családját is fenyegette, ezért elhagyta a lapot, ettől kezdve Babits lett a korszak legmeghatározóbb irodalomszervezője.
Három nappal az aktuális szám megjelenése után, 1941. augusztus 4-én meghalt Babits, és ezzel a Nyugat is megszűnt, mivel a lapkiadási engedély kizárólag az ő nevére szólt.
