A diafilm maga a megnyugtató állandóság, a képkockák nemcsak a történetet merevítik ki, hanem a gyerekkorunk világát is. A Diafilmgyártó Kft., a néhai Magyar Diafilmgyártó Vállalat jogutódja az egyetlen olyan európai cég, amely diafilmgyártással foglalkozik. A mesék szalagos diafilmre másolása a szocializmus évei alatt főleg Kelet-Európában terjedt el, viszont kizárólag Magyarországon maradt fenn a mai napig. Ha kultúrtörténeti mélyfúrásba kezdenénk, újabb okot találnánk az ünneplésre, ugyanis háromszázhúsz éve, 1704-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején került Magyarországra, Sárospatak városába az első laterna magica. Simándi István (1675–1710), a „pataki mágus” rendezte az első vetítéseket, amelyeket Rákóczi Ferenc is megtekintett.
Persze sokféle irányból juthatunk el a ma is ismert diaformátumhoz, hiszen a kínaiak már évezredekkel ezelőtt szórakoztatták egymást árnyjátékokkal, vagyis azzal, hogy figurákat mozgattak a fény előtt. A középkori vásárokon megjelentek a képmutogatók, akik romantikus vagy éppen kalandos történeteket meséltek el, amelyeket képekkel illusztráltak. Arany János A kép-mutogató című 1877-es keltezésű balladája egy tragikus szerelmi történetet mond el, és a költő a keretet felvázolva a képmutogató kiáltozásával indít: „Debreceni sokadalom! / Nézz e képre, halld meg dalom.” De Petőfi is megidézte a képmutogatót Karaffa című drámatöredékében.
A vetítés alapjának, a fénysugarak egyenes vonalú terjedésének képformáló hatását már Leonardo da Vinci felfedezte, s ezt figyelembe véve alkotta meg a camera obscurát, amelyet Giambattista della Porta (1535–1615) fejlesztett tovább azzal, hogy gyűjtőlencsét helyezett a camera nyílásába. Athanasius Kircher (1602–1680) jezsuita páter továbbgondolta a dolgot, és fényforrást helyezett a sötétkamrába, megteremtve a vetítő ősét, a laterna magicát. Ezután jött a fényképezés (Daguerre), majd az izzólámpa (Edison) feltalálása, ami lassan elvezetett ahhoz, hogy az 1950-es években megjelentek a harmincöt milliméteres filmdiapozitívokra másolt diafilmek.
Ez külső adapterrel vagy elemmel is működik, biztonságos, azaz nem ég el a filmtekercs, mint a „kis púposnak” becézett, 1954-ben kifejlesztett vetítőkben.
Az első nagy sorozatban megjelenő diakópiákat a Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztálya készítette 1948-ban. Az erősen propagandisztikus filmek címei is beszédesek: Ádáz ellenségünk a kulák, A szovjet falu kultúrélete, Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak… Nem csoda, hogy sok film szinte magától megsemmisült, elégett, mintha egy kelet-európai James Bond keze lett volna a dologban.
Az 1954-ben alakult Magyar Diafilmgyártó Vállalat alkotásaiban fokozatosan mérséklődött a propaganda-hangvétel, illetve egyre rafináltabban csomagolták be az üzeneteket. A Bodri meg a többiek – Zórád Ernő kiváló rajzaival – a szövetkezeti bolt előnyeit sorolja, de Az ütközet a krumpliföldön című agymosást is csak azért pörgette végig egykoron a néző, mert Pál György remek rajzaival el lehetett adni, hogy mindenkinek harcolnia kell az imperialista krumplibogárral. Az erotikus karikatúráiról is ismert Szűr Szabó József pedig nemcsak odaadó titkárnőket tudott rajzolni a Ludas Matyiba, az Egy hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában című történetében azokat próbálja kifigurázni, akik 1956-ban elhagyták az országot. Ugyanakkor készültek ezeknél sokkal hasznosabb diafilmek is, például a családi ház építéséről, a gépkocsi szerkezeti felépítéséről, az őszibarack termesztéséről, sőt még a labdarúgás szabályairól is.
Petőfi János vitéze 1952-ben, a Toldi pedig 1956-ban jelent meg filmtekercsen, a Légy jó mindhalálig pedig 1963-tól segítette az oktatást. Sőt, József Attila, Weöres Sándor vagy Zelk Zoltán verseit is befűzhettük a motorbiciklik csepptankjára emlékeztető diavetítőbe.
A didaxissal nincs is bajunk, ha olyan műgonddal és kreativitással készülnek hozzá rajzok és történetek, mint például az Állami Biztosító megbízásából 1966-ban gyártott Zsi és Mi kalandjai című ötrészes sorozatban (rajzolta Kovács Tibor), mely felhívta a gyerekek figyelmét a veszélyekre, a háztartási balesetekre. (A Zsi és Mi történetei képregényként is kaphatók voltak, bizonyára ezek voltak a szocialista korszak első önállóan megjelent ilyen füzetei.)
A Diakönyv szerkesztője, Lendvai Gabriella remek munkát végzett, a kötet afféle művelődéstörténeti kis színesek füzére, több száz diakocka közreadásával. A könyvbe még az is belefért, hogy keretesben közöljenek néhány olyan kortárs irodalmi idézetet, mely helyzetbe hozza a diát, így beleolvashatunk többek között Tóth Krisztina Akvárium című regényének diás részletébe is.
Akárhová lapozunk a könyvben, csodákat találunk, s bármelyik diát fűzzük be otthon, szinte biztos, hogy a gyerekkor vízjelét világítja meg a vetítő fénye a rücskös falon. Ott vannak például Marék Veronika meséi... A sünik és a csúnya kislány (1965) című történetben a hatvanas évek jellegzetes betonépületét látjuk, de lenyűgöző a modern kor progresszív és higiénikus ábrázolása a Laci és az oroszlán című 1961-es mesében is. A fák olyan gömbölydedek, mintha egy hetvenes években készült építész típusrajzát látnánk. Minden egyszerre mutat 1965-ből a jövőbe, amely el sem jött, s utal innen, 2024-ből abba a múltba, amely meg sem történt. Marad a jelen, ahol éppen a diáknak köszönhetően érezzük jól magunkat.
