A természet végtelen műterme

Művészetére és szemléletére döntő hatással volt szülőhelye, Marosvásárhely és annak természeti környezete, a Kelemen-havasok, a hegyek, erdők. Mint ahogy meghatározó volt számára az a családi közeg is, amely körülvette: az édesanya, aki számára a varrás a mindennapok része volt és a biológus édesapa, aki nem csak az élővilág titkait ismertette meg vele, de a természet iránti szeretetet és alázatot is átadta. 

Eredetileg állatorvos vagy biológus szertettem volna lenni. Mindig elmélyülten figyeltem a természetet, gyerekkoromban az erdőt járva apámmal. A legnagyobb benyomást az állatok, főleg a lovak vagy az állatkert macskaféléi tették rám a mozgásukkal, amit azután emlékezetből rajzoltam le, mert fontos volt számomra, hogyan emlékezem a mozdulataikra.

Kísérletező, improvizatív alkat vagyok, azzal foglalkozom, ami engem érdekel. Soha nem akartam megfelelni az elvárásoknak, már az iskolában sem, és ez azóta is így van. A spontenaitás az alkotáskor is jelen van.

Pályája elején az
örökkévalóságnak szóló anyaggal, kővel foglalkozott, mára azonban már nagy
szerepet kap munkáiban a természet és az ott található „alapanyagok” is.

A kő, a márvány iránti vonzódásom gyerekkoromban indult, a Kolozsvár melletti magyarvistai mészkövekkel kezdődött. A tradicionális szobrászat esetében a formák és az anyagok birtokolják a teret. Azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tudnék munkámmal révészévé válni a környezetnek, nem uralva azt.  Így félretettem a kőfaragást, a bronzot, mivel megláttam a természetben a végtelen műtermet és benne a végtelen szobrászatot. Szobrokról beszélek, mert a természetben létrehozott alkotásaimra én ugyanúgy szoborként, plasztikaként tekintek, még ha helyspecifikus installációról is van szó. A múlandó anyagok, a víz, a föld, egy sárfal késztet megállásra.

A hely szólít meg, de ezt észre is kell venni.

Mi lesz ezeknek a műveknek sorsa?

A természetművészeti alkotások nem időtálló anyagai arra tanítottak meg, hogy le tudjak mondani róluk. A dokumentációk, a fotók őrzik meg ezeket az alkotásokat, és végül a fotó lesz maga a mű. Egy kép, ami az eredeti alkotás „mumifikált állapota”.

Az igaz, hogy a nagy amerikai land art művészek alkotásaiból ma is látható még néhány, például Michael Heizer 1969-es Kettős negatívja (Double Negative) vagy Robert Smithson 1970-es Spirál mólója (Spiral Jetty).

Az én esetemben a tájplasztika nem marad meg, eltünteti az idő, elmossa az eső, elfújja a szél. Volt olyan munkám, amely öt percig létezett csupán, ilyen volt az Oduvarrat vagy a Jel a madaraknak.

Ugyanakkor a pécsi Zsolnay-gyár falán készített varrásaim hosszabb ideig voltak láthatóak. Mára elbontották.

A Pécsről vezető Siklósi úton a földfalba faragott, 8 méter hosszú dombormű (Szárazság sebei) sokáig megmaradt.

A természetben létrehozott alkotásaimat rajtam kívül általában nem látja más. Ezek csak fotókon maradnak meg. De azért van olyan is, amelyeket galériákban installálok. Azok inkább helyspecifikus művek, de mondjuk nem feltétlenül kapcsolódnak mindig a galéria vagy épület jellegéhez. Ilyen volt például a Műcsarnokban kiállított, Támasz c. munkám, amikor egy kidőlt fát alátámasztottam ágakkal.

A kidőlt fák többször is megjelentek a munkáimban. A műcsarnokbeli Természetművészet – Változatok című kiállításon készült munkám esetében a fát újratámasztottam, összekötöttem az árnyékával, amit földel rajzoltam ki.

Nem fontos számomra, hogy ezek a helyben elkészült munkák megmaradjanak. De azért van utóéletük, hiszen a Hárfakapu című koreai alkotásom – egy kidőlt fa koronáját fejjel lefele építettem be a földbe – az egyik odujába később madarak költöztek.

A biennále tematikája a hang volt, az oduk fölé gitárhúrokat szereltem, de a fa igazi hangja éppen a madarakkal szólalt meg. (2012-es Természetművészeti biennále a YATOO csoport szervezésében.)

„Munkái rugalmasak, alkalmazkodók, élő folyamat részei. Úgy tűnik, végtelenek. Nincs kezdetük és nincs végük, részei a természet életciklusainak. Őt az élet mulandósága érdekli, az, hogy minden csak átmeneti, az életfolyamat örökké változó része” – írja önről John K. Grande kanadai művészettörténész. 

A grandiózus land arttal szemben én inkább a kis gesztusok, kis érintések híve vagyok. Célom, hogy ezek a művek akár kamuflázsként jelenjenek meg vagy épüljenek be a természetbe.

Sokat jártam az erdőket, hegyeket, és ezek az utak átlényegültek bennem, művészeti alkotásokká váltak. Igazából semmilyen tárgy nem tudja helyettesíteni a természetben való élményt, azokat a benyomásokat, amelyeket egy látvány vagy jelenség – az Angel, a Niagara vízesés, a Grand Canyon vagy akár egy szarvasbőgés a Hargitán kelt az emberben.

Azonos frekvencián kell lenni a tájjal, a széllel, az esővel.

Ez a műfaj lényegében egy meditációs folyamat, amit talán a távol-keletiek művelnek a legjobban, legérzékenyebben. A nature art elnevezés is a távol-keletiekhez kötődik, Koreából indult. Az ő művészetük a legkiemelkedőbb ebben az irányzatban. De a gondolkodásmódjuk mellett a mesterségbeli tudásuk is megvan ehhez a teljesítményhez. A nyugati kultúrában Richard Long művészete hasonló mélységű, vagy akár Andy Goldsworthyé, aki egy fiatalabb generációhoz tartozik.

A varrás mint
gesztus, mint forma és mint eszköz sokféle anyagban megjelenik: vízben,
téglafalon, fémhálóban.

Gottfried Semper a díszítést ’varrat’-ként értelmezi. „A díszítés az épület ruhája, öltözéke. Az öltözék az ember, a díszítés az épület publikus arca. ” Semper a tektonikus művészeteket a textíliákra ve­zeti vissza, és az ornamenst a varrat megfelelőjének tekinti.

Anyám és nagyanyám nagyon sokat varrt és kötött a konyhában, főleg a ruháimat, amiket folyton elszakítottam. Ez megmaradt bennem mint olyan, ami egyfajta összetartó erő: az anyag szempontjából is, de a család szempontjából is. A keresztszemes varrás nagyon stabil, nagyon erősen összefogja az anyagot. Ezt a keresztöltéses formát kezdtem én használni a munkáimban. Éppen az összekapcsoló, rögzítő, helyrehozó, megjavító gesztus fontos számomra ebből. Ez jelenik meg a Vízvarrásban, a pécsi Falvarratomban, vagy a Földvarrásban.  

A hídnak is ilyen
összekötő szerepe van?

A híd egy átkötő szál, egy lehetőség az átkelésre, egy túlsó
partra vagy dimenzióba. A Cesky Krumlov melletti erdőben készült kidőlt fa,
amit apró ágakkal emeltem meg, egy hídszerű jelenség lett, és az ehhez
kapcsolódó ágstruktúrák tartják fenn.

És egy másik idézet, Keserü Katalintól a Budapest Galéria-beli 2016-os Szárító című tárlatáról, ahol Inox fémháló szobrait állította ki: „ruhaszerű tüneményeket látunk. Tünemény – mert transzparens –, de valójában szobor: test nélküli, de test formájú; és árnyéka van, mely a tüneményhez nem, a szoborhoz viszont hozzátartozik.”

Az elmúlt öt évben Inox rostahálóval kezdtem dolgozni, és újra a figuratív művek felé fordultam, amikkel annak idején kezdtem. A hálószobrok ismét csak a varrásról szólnak, hiszen ezeket szó szerint saját anyagukból varrtam össze.

Ezek a test lenyomatai a ruhákban. Engem a nyomhagyás
foglalkoztat: a nyomhagyás, mint állapothatározó és személyes élmény. Tulajdonképpen
saját testemen is ott vannak a varrások, a „fércelések” nyomai, egy-egy
sebhely, heg képében, a gyermekkorom „jóságának” jelei.

De a nyomhagyások a korábbi pécsi alkotásaimban is megjelennek, ahol belepréselt testnyomokat faragtam a kövekbe, például az Üres hely című munkámban.

Jelenleg Budakalászon
él. Ez a táj mennyire érinti meg?

A Pilis lábánál egy természeti ember nagyon otthon érezheti magát. Ez a vidék egyik gyöngyszeme ennek az országnak. Folyton hatással van rám, bármerre megyek ebben a zónában.

Nyitókép: Kiegészítés – 2012, Darmstadt.