Valójában csak egy rangos válogatás állomásozik itt ideiglenesen az épp költözőben lévő Hadtörténeti anyagából 2025 májusáig. A Mohács óta eltelt évszázadok fegyverzettörténetét, hadi szervezeti változásait és eseménytörténetét követhetjük végig a gazdag és sok kuriózumot rejtő tárlaton.
A kiállítás gerince a folyosókon, két emeleten át vezető nagy időszalag, fél évezred képekkel illusztrált magyar hadi kronológiája. Az időcsík kellően részletes, számos olyan eseményt is megemlít, amely nem része a középiskolai történelem-tananyagnak, így az átlagos történelmi tájékozottságnak sem. Például a 15 éves háború (1590–1606) olyan epizódjait, mint az 1593-as, magyar győzelemmel végződött pákozdi csata, vagy az 1596 októberében lezajlott, jóval jelentősebb mezőkeresztesi ütközet, amelyben majdnem sikerült az egyesült császári seregnek, benne a magyar, cseh, szász, spanyol és erdélyi katonáknak vereséget mérnie II. Mehmed török szultán főerőire és ezzel megrövidíteni a törökök hosszúra nyúlt magyarországi jelenlétét. De nem sikerült, sajnos. És az 1552-ben még hősiesen megvédelmezett Eger vára („a Felvidék kapuja”) is ekkor került török kézre.
A százötven éven át tartó hódoltság idején csapataink szinte végig „harcban álltak”, legalábbis a végvárakban, de olykor nagyobb hadjáratokban is. Csak így sikerült a törököt abban megakadályozni, hogy a hódoltság határait jelentősen északabbra tolja, bár ez a határvonal erősen hullámzott. Az 1590-es évek végén még Buda visszafoglalását is többször megkísérelték a császári seregek, bennük a magyar vitézek, és ha Budát nem is sikerült visszafoglalni, Pestet azért igen, 1602 őszétől 1604-ig – mégpedig Ruswurm tábornok vezetésével, akinek emléke a híres budai cukrászda neve révén máig fennmaradt.
Ha ilyen érdekességek merülnek fel már a folyosó időszalagján, még több kuriózumot rejtenek az „időfolyosóról” nyíló, tárgyi emlékekkel teli tematikus termek, összesen tizennyolc. A tematikus mustra a végvári időkkel kezdődik, mert a magyar vitézség a 16-17. században többnyire itt, a végvárakban virágzott, no meg a főúri bandériumokban, vagy a császár, az erdélyi fejedelem zászlói alatt. Önálló és állandó nemzeti hadsereg még nem volt. Csodálatos öreg mordályokon követhetjük az elsütőszerkezetek fejlődését (bár megérteni ezeket képtelenség), gyönyörködhetünk a virágmintákkal díszített, török kori pisztolytáskákban – amelyek még a nyereghez voltak rögzítve, s arról árulkodnak, micsoda kincs lehetett akkor a kézi lőfegyver!
Még egy kettémetszett, óriási ágyúgolyó belsejébe is bepillanthatunk. Érdekes társaságban látható a vasgolyóbis: mellette pihen az utolsó budai pasa miniatűr, finom mívű Koránja. És van itt egy 16. századi, finoman görbülő vonalú magyar szablya. Érdemes megjegyeznünk, mert ez a jellegzetesen magyar kardtípus még a következő századok folyamán is ott található a magyar huszárok és gyalogsági katonák kezében, alig változtatva az alakját. Néhány teremmel arrébb látni fogjuk Hadik András huszár generális 18. századi, majd Damjanich János tábornok 19. századi hasonló formájú szablyáját is.
A középkori Magyarország három részre szakadása után kifejezetten magyar királyi hadsereg még sokáig nem létezett. Európában a 18. század elején alakultak meg az állandó állami hadseregek: a Habsburg Birodalomban 1715-ben. A 18. és a 19. században katonai pályára lépő magyarok ebben a birodalmi ármádiában szolgáltak. Főleg két fegyvernem volt jellegzetesen magyar, a huszárok és a gránátosok. Előbbi közismert, az utóbbi kevésbé. Először Bécs török ostrománál (1683), majd Buda felszabadításánál (1686) is használtak a császáriak kis méretű, kézzel elhajítható, lőporral töltött öntöttvas és üveggolyóbisokat. A gránátosok a 16-17. század fordulójára váltak fontos, elit gyalogsági fegyvernemmé.
A magyar kiegészítésű gyalogezredek gránátosszázadait válogatott testi erejű és rátermettségű legényekből állították össze, és félelmetes hírük volt. Felszerelésük egyébként csak annyiban tért el a gyalogsági felszereléstől, hogy oldalukon gránáttáskát viseltek (benne 3-5 db üveg- vagy öntöttvas gránáttal), mellükön pedig kanóctartó pléhdobozt, illetve jellegzetes, magas kucsmájuk volt, általában medvebőrből – mint azt egy életnagyságú gránátosbábun láthatjuk is a következő termek egyikében. Szerepük a 18. század végére elhalványult ugyan, de 1814-ben Párizsban például még ők képviselték a magyar erőket a napóleoni háborúk utáni győzelmi díszszemlén. És nincs megemlítve a kiállításon, de a gasztronómiában is máig él az emlékük a grenadírmars, azaz a tápláló, laktató krumplis tészta révén.
Nem hagyhatjuk említetlenül a huszárokat, a magyar hadtörténet emblematikus fegyvernemét, amely a 18. század második felében élte fénykorát. Ekkorra alakul ki a jellegzetes, ma is általánosan ismert huszárviselet – főleg az akkori hadseregreform egyenruha-szabályozásának köszönhetően. Az uniformizálás ellenére az egyes huszárezredek valamelyest megőrizték egyedi színeiket.
De nemcsak az egyenruha tette a huszárt, hanem a gyorsaság, a vakmerőségig menő bátorság is, ami számos legendás huszárcsínyben mutatkozott meg. Ezek leghíresebbike talán a legnagyobb rangra jutott magyar huszár, Hadik András híres berlini kalandja: a hétéves porosz–osztrák háborúban 1757-ben egy elképesztő villámportyával elfoglalta és megsarcolta Berlint. A kiállításon látható tárgyai közül szablyája mellett hegyikristály pecsétgyűrűje és egy saját tulajdonú könyve, Montecuccoli egy hadtudományi munkája látható, egy Hadikot ábrázoló metszet mellett. Utóbbi érdekessége – hitetlenkedve nézzük –, hogy Hadik nem viselt bajuszt.
A másik kiemelt huszáregyéniség már a Hadik utáni generáció tagja, Simonyi óbester, azaz Simonyi József ezredes, akinek vakmerő haditettei között megemlítik az 1814. februári átkelését csapatával a jeges Rhône folyón Lyonnál, amivel megakadályozta, hogy a visszavonuló franciák rendezzék soraikat. A huszárság annyira kötődött a magyarokhoz, hogy a 18-19. században világszerte megalakuló huszáregységek alapítói is gyakran magyarok voltak. Az idegen országok ezen alakulatai egyenruhájukban is a mi huszárjaink viseletét, felszerelését másolták, beleértve a híres füredi nyerget, amelyet Tiszafüreden készítettek, és amelyet szintén bemutat a kiállítás.
A dicső haditettekért kitüntetés is járt. Ezek legfényesebbike volt az 1758-ban alapított Mária Terézia-rend. A legmagasabb rangúak és a legkitűnőbbek kapták meg, köztük több száz magyar. A rend tanácsa Bécsben még a Monarchia szétesése után is működött 1931-ig, Magyarországon pedig 1945-ig.
Önálló magyar hadsereg a Rákóczi-szabadságharc óta először 1848-ban szerveződhetett (e két időpont között a Magyar Királyság saját védereje az úgynevezett inszurrekció, a nemesi felkelés volt, de ez csak egyszer szerveződött meg, Napóleon ellen, a dicstelenül végződött győri csatában). A ’48-ban önrendelkezését kivívó magyar állam hadserege saját egyenruhába öltöztette katonáit. A szabadságharc honvédei barna posztóatillát viseltek, piros zsinórozással, hozzá kék posztónadrágot, mindezekhez pedig fekete csákó, bakancs és szíjazat társult.
Ami a fegyverzetet illeti, az csak részben volt saját, zömében a császári-királyi seregben rendszeresített, elöltöltős gyalogsági puskákból és szúró- vágó fegyverekből állt. 1848-ban önállóak lettek a kitüntetések is. A hadi teljesítmények elismerésére magyar érdemrendet terveztek, három fokozattal, de ezeket már nem volt idő elkészíteni, így a kitüntetettek csak az ezek pótlására készült jelvényeket viselték. Jó néhány ilyen vörös szalagra tűzött ezüst babérkoszorút láthatunk a tárlaton, például az aradi vértanúk fennmaradt tábornoki atilláin.
Külön termet rendeztek be egyébként a szabadságharc tábornokainak, köztük az aradi tizenhármaknak relikviáiból. Érzelmileg bizonyosan ez a szoba lesz a legnagyobb hatással ránk: Damjanich távcsöve, Schweidel keresztje, Bem zöld üvegkulacsa… És egy vitrinben itt vannak a kardok, a hősök kardjai. Mind külön egyéniség. Damjaniché széles pengéjű, mint egy pallos, 1845M mintájú osztrák lovastiszti szablya, pontosan tükrözi egykori gazdája alkatát, erejét. Petőfi kis, egyenes jatagánja pedig filigrán formájával, fura csontmarkolatával rí ki a többi közül – egy művészfegyver.
Egy másik vitrinben már az önkényuralom éveinek szomorú emlékeit láthatjuk: rabrelikviákat és az aradi vértanúk bitófáinak csigáit, amelyeket a hóhér őrzött meg. A szabadságharc után sokakra a császári seregben letöltendő hosszú kényszerszolgálat várt. Közben a haditechnika rohamosan fejlődött. Éppen a kiegyezés idején zajlott le a közös seregben a hátultöltő puskák használatára való átállás (Werndl-féle puskák), sőt a tisztek az 1870-es években már forgótáras pisztolyt is kaptak, majd 1886-tól a Mannlicher-féle ismétlőfegyvereket is rendszeresítették az állománynál, és ezek 1889/90 M változatát már az 1891-től működő budapesti Fegyvergyárban is százezres példányban gyártották. A százezrediket, díszes kivitelben Ferenc Józsefnek ajándékozták, most ez is itt van a kiállításon.
A Mannlicher megbízható típus volt, a magyar hadseregben egészen 1945-ig használták. A magyar fegyvergyártás legfontosabb neve és legendája azonban nem Mannlicher, hanem Frommer Rudolf volt, aki lényegében világhírűvé tette a budapesti Fegyvergyár termékeit, s 1912-ben nemességet is kapott „fegyverneki” előnévvel.
A 20. század elejére minden korábbinál pusztítóbb hadieszközök jelentek meg, például az addigi harcászati szabályokat felforgató gyilkológép, a Schwarzlose géppuska, amelyet Budapesten is gyártottak, és amely ellen nyílt terepen már nemigen volt érdemes harcolni. Egy szürkén és csendesen pihenő példányát itt láthatjuk a kiállításon. Mire elkezdődik az első világháború, az egyenruhák is elszürkülnek: a háború elején katonáink kékesszürke, „hechtgrau”, azaz csukaszürke egyenruhában vonulnak a frontra. Ekkor a hadviselés már lövészárkokból zajlik. Szinte alig marad már szerepe a kardnak, amely azonban ott parádézik még a tisztek oldalán sokáig, és ők persze még forgatni is tudják. A vívás része marad a tiszti képzésnek, majd szép lassan sporttá válik.
A lovasság szerepe is elhalványul. A huszárság már csak óriási véráldozatok révén hajthatja végre hőstetteit az első világháborúban, de még van némi szerepe. A huszárnak azért megmarad a különleges megbecsülése, tekintélye. De az új ideál már a levegő huszárja, a pilóta, aki bőrsisakot, repülőszemüveget és bőrkabátot visel. Az első világháborúban már ott repül az ellenség állásai felett. A földön – pontosabban a földbe ásva - pedig a „rohamista” küzd, vas rohamsisakban, övén tölténytáskákkal és nyeles gránátokkal, kezében szuronyos puskával, zsákjában gázálarccal. Az ő ruhája már nem „hechtgrau”, hanem „feldgrau”, egészen a terep színébe olvadó zöldesszürke. Körülötte már srapnelek csapódnak be – ezeknek a hosszúkás ágyútölteteknek a fejéből száz kis golyó vágódik szerteszét becsapódáskor. És ahogy láttuk félbevágva a végvári vitézek ágyúgolyóját, úgy belenézhetünk egy felmetszett srapnelbe is. A világháború egyik jeles magyar innovációja volt a Róka-Halász-rendszerű légaknavető. Egy itt látható belőle. Ilyet csak az isonzói fronton vetettek be, a hegyi harcokban, kezdetben nagy sikerrel, mert nem bocsátott ki fényt és füstöt, így az ellenség nehezen tudta azonosítani a helyét.
A hátország áldozatkészségének szép székesfehérvári emléke, Vértes vitéz szobra is beilleszkedik a kiállításba. A fából készült életnagyságú szobor a Fekete sereg egy lovagját ábrázolja, s 1915-ben történt felállítása után legalább 50 fillér ellenében bárki üthetett bele egy szöget, így lassan tele lett a felülete „vaspikkelyekkel”, a bevételt pedig a hadiárvákra fordították. Sajnos a világháború azonban elveszett, sokak számára nehéz hadifogság következett, amelynek emléktárgyai külön gyűjteményt képeznek: a körülményekről némi fogalmat ad például dr. Halmay Béla, későbbi miskolci polgármester fogságban viselt zsákvászon inge.
Másfelől az ország hadserege, fegyvergyártása is szigorú korlátozás alá esett: 35 ezer főben maximalizálták a hadsereg létszámát, és csak önkénteseket vehetett soraiba. Harci repülőgépei, nehézfegyverei, hadihajói nem lehettek. Az ország valós hadiipara és haderejének egy része csak rejtve létezhetett, rendfenntartó és határőr egységeknek álcázva. A húszas évek második felétől vált intenzívebbé az akkor még tiltott haderőfejlesztés, amelyet ösztönzött a jogos revízió politikája, az elcsatolt országrészek visszaszerzésének vágya. Amikor 1938-ban Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette a híres „győri programot”, és kisantant szomszédaink is elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, már nem éppen a semmiből építettünk új hadsereget.
Már az évben szükség is volt rá, hiszen az első bécsi döntéssel elkezdődött az egykori magyar területek visszacsatolása, amelyeket először a honvédségünk vett birtokba. Három év múlva pedig az alig újjáépült magyar hadsereg is aktív részese lett az újabb világháborúnak, előbb a Jugoszlávia elleni támadásban, majd a Szovjetunió elleni végzetes hadjáratban. Katonáink kezében még Mannlicher ismétlőpuskák voltak, amikor az ellenoldalon már percenként 900 lövésre képes (bár dobtárában „csak” egyszerre 71 töltényt tartalmazó) „davajgitárral” (PPS 41 géppisztollyal) tüzelt az ellenség. A híres Király-géppisztolyból (Király Pál hadmérnök fejlesztéséből) a keleti frontra induló magyar csapatok még nem vihettek magukkal, mert a fegyverek nem készültek el időben. Később is csak néhány tízezer darab jött ki a második számú magyar fegyvergyárból, az 1920-tól működő Danuviából.
Természetesen ide, a kiállításra azért jutott belőle. Saját fejlesztésű páncélozott járműveink, a Csaba páncélautó, a Nimród páncélvadász, a Toldi harckocsi sajnos könnyen legyőzhető objektumnak számítottak (utóbbit a németek is csak „papírpáncélos”-ként emlegették). A modern páncéloscsatákban is helytálló, erőteljesebb Zrínyi lánctalpas rohamlövegeket már csak a doni háborús fordulat után kezdtük gyártani, és csak kevés készült el belőlük. E páncélosok maketteken láthatók a kiállításban. Két sikeresebb világháborús kézifegyverünk, az 1936 M páncéltörő nehézpuska német fejlesztés volt, az 1944 M 60 MM kézi páncéltörő, az első magyar kézi rakétavető pedig egy zsákmányolt amerikai Bazooka alapján készült – 1944 októberére rendszeresítették, és bár hatása azonnal megmutatkozott, az igényeket a hadiipar már nem tudta kielégíteni.
Mint említettük, a kard szerepe az első világháború idejére szinte elsikkadt, egy kard azonban mind fölött fontos maradt a két világháború között: a vitézi rend pallosszerű, hatalmas avatási díszkardja. Ezt is közelről megszemlélhetjük szerencsére, mert a háború után ugyan évtizedekre eltűnt, de a 70-es években előkerült. Ugyancsak sok dicsőséget hoztak a vívósportban katonatiszt vívóink pengéi: Terstyánszky Ödön 1924-ben Párizsban kardvívásban ezüst-, tőrvívásban bronzérmes, majd 1928-ban Amszterdamban a kard olimpiai bajnoka lett, Jekelfalussy György pedig az 1932-es Los Angeles-i olimpián nyert kardjával egyéniben és csapatban is.
Nem hagyhatjuk említetlenül Takács Károly alezredes nevét sem, bár ő nem karddal szerzett dicsőséget, hanem pisztollyal. Miután egy kézigránát-balesetben elvesztette jobb kezét, megtanult bal kézzel lőni, és 1948-ban Londonban, majd 1952-ben Helsinkiben is a gyorspisztoly olimpiai bajnoka lett. Speciális fegyvere a kiállítás becses darabja.
A második világháború után a fegyverzet és az egyenruha is szovjet mintára változott meg. A hadsereg rendszeresített egyéni lőfegyvere a géppisztoly, majd a gépkarabély lett. A Fegyvergyár és a Danuvia a győztes szovjet fegyverminták gyártására állt rá, például a PPS géppisztolyéra, majd az ötvenes évek második felétől a legendás, sok helyen máig használt AK géppisztolyok, azaz a Kalasnyikovok előállítására, amelyekhez hozzátettek persze egy kis magyar innovációt is.
A Fegyvergyár és a Haditechnikai Intézet az AKM -63 gépkarabélyból konstruálta az AMD mintájú puskagránátlövő gépkarabélyt, amellyel már könnyebb páncélozott célpontok ellen is küzdhetett a gyalogos katona. Ezeket a 70-es évek közepétől állították hadrendbe. A kor elvárása ugyanis már nemcsak az volt a katonával szemben, hogy küzdje le az ellenséges „élőerőt”, hanem hogy repeszgránáttal és kumulatív gránáttal a páncélozott célpontok ellen is legyen ütőképes. Ehhez pedig alkalmas kombinált fegyver volt a puskagránátlövő. Így aztán a gránát több száz év után is a harcterek fegyvere maradt. Szép válogatást láthatunk e veszedelmes eszköz modern változataiból a tárlókban, és szépen rajzolódik ki a gránát történeti fejlődésének íve is a kiállításban.
Végül eljutunk a „digitális katonáig”. Ő a jelenkor harcosa. A magyar honvédségnél 2015-ben bevezetett modern személyi felszerelési rendszernek köszönhetően a modern magyar katona terepmintás öltözetben, úgynevezett kevlársisakkal a fején, kombinált málha- és védőmellénnyel, térdvédővel felszerelve veszi fel a harcot az ellenséggel szükség esetén. Mindezt kiegészíti a 21. századi követelményeket kielégítő távközlő- és fegyverzetrendszer. A kézifegyverek tekintetében ez jelenleg a cseh licenc alapján itthon gyártott CZ Bren gépkarabélyokat, valamint a szintén cseh Scorpion EVO 3 géppisztolyokat és svéd Carl Gustav gránátvetőket jelenti. Bármennyire is csodáljuk őket, sose legyen szükség rájuk!
