Akik megtartanak minket – Tóthné Almássy Monika
Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik valamilyen módon megtartanak minket: jelenlétükkel, tudásukkal, figyelmükkel vagy éppen azzal, hogy akkor is kapaszkodót nyújtanak, amikor mi magunk már nehezen találjuk azt. Sorozatunkban a segítés kultúrájáról beszélgetünk azokkal, akik hivatásuk révén mások támaszává válnak. Tóthné Almássy Monika, a KórházSuli társalapítója és igazgatója a Madarász utcai kórház onkológiai osztályán dolgozó kórházpedagógusként ismerte fel, hogy a tartósan beteg gyerekek tanulásának ügye olyan hiányterület, amely a gyerekek jövőjét és egyenlő esélyeit egyaránt súlyosan veszélyezteti. Ennek a hiánynak a betöltésére hívta életre a kiterjesztett tevékenységet végző, rendszerszintű változást célzó, a tanulás gyógyító erejének teret adó KórházSulit, mely azoknak a gyerekeknek segít a tanulásban, akik hosszan tartó, súlyos betegség miatt nem tudnak iskolába járni.
Miként indult a KórházSuli megalapítása?
Közel húsz éven át dolgoztam kórházpedagógusként a Madarász utcai kórház onkológiai osztályán olyan gyerekek és családok között, akik életük legnehezebb időszakát élték át. Miután megérkezett hozzájuk a súlyos betegség diagnózisa, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott minden, ami addig természetes volt. Kerestem, hogy mivel tudom a leginkább szolgálni ezeket a gyerekeket és családokat. Kórházpedagógusnak lenni különleges dolog, de a mai napig nincs olyan keretrendszere, képzése, amibe igazán kapaszkodni lehet – ez akkoriban óriási szabadságot adott nekem. Azt tehettem, amit jónak gondoltam.
Fontosnak bizonyult, hogy ezek a gyerekek visszakapják a diákszerepüket abban a motiválatlan, zárt, hiányokra épülő környezetben, ahol hiányzik nekik az egészség, a társak, az önérvényesítés, és hiányoznak nekik a régi célok, a régi élet. Csodálatos volt ez az időszak, hiszen bebizonyosodott, hogy minden visszaépíthető, ahogy az is, hogy képes gyógyítani a tanulás. Újra célokat és jövőképet ad a gyerekeknek, miközben motiválja őket és helyreállítja az önértékelésüket – és ugyanez megtörténik a családdal is. Nagyon szerettem ezt a munkát. Külföldre jártam, eszközöket és módszereket hoztam haza, egyre jobban kiterjesztettem a tevékenységet. A gyerekek pszichológusával, kezelőorvosával egyeztetve elmentünk a gyerekek iskolájába, ahol bevontuk és a gyerekek köré építettük az osztálytársakat is.
Mi vezetett a következő lépéshez?
Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindaz, amit teszek és próbálok tenni, nem vezet ahhoz, hogy a gyógyulásuk után tényleg vissza tudjanak zökkenni a mindennapokba ezek a gyerekek. Elkezdtem figyelni, hogy hol van a hiány. A gyógyulási folyamat három helyszín, a kórház, az otthon és az iskola között történik. A kórház pedig nem csak az onkológiai osztályt jelenti, hiszen rengeteg olyan helyzet van – például baleset, transzplantáció, cisztás fibrózis, epilepszia vagy mentális zavar –, ami miatt hosszú ideig, akár teljes élethosszon át kiesnek az iskolából. Ezt követően hazamennek, otthon még a kórháznál is több időt töltenek, akár éveken át tart az otthoni rehabilitáció. Már nincsenek a kórházban, még nincsenek az iskolában. Otthon „láthatatlan térben” vannak.
Mit okozott ez a „láthatatlanság”?
Azt tapasztaltam, hogy a felnőtté vált tanítványaim nem tudták folytatni a normál életüket. Megnyerték az életükért vívott elképesztő nagy csatát, és elvesztették a háborút, merthogy elvesztették a normál élethez való kapcsolódásukat. Erre a helyzetre kerestem megoldást.
Először megpróbáltam a rendszeren belül változtatni, nem ment – ez vezetett az erős szakmai alapokra és módszertanra épülő KórházSuli létrehozásához, amivel strukturált oktatási rehabilitációs úton visszük végig a gyerekeket egészen az iskolába való visszatérésig. Célunk, hogy a betegség miatt hosszas otthonlétre kényszerülő beteg gyerek ott tudja folytatni az életét a gyógyulását követően, ahonnan kiesett. Ehhez adunk mi eszközöket, és ehhez építettünk fel egy rendszert.
Mesélj a rendszerről!
A KórházSuli egy közvetlen segítségnyújtásként, otthoni tanulásként indult. Eleinte az volt a fő célunk, hogy olyan segítőket adjunk a gyerekek mellé, akik társul tudnak szegődni az otthonlétben. Így épült fel a rendszerünk, amibe főként egyetemisták és középiskolások csatlakoznak be házi tanítóként az otthoni időszakban. Ezenkívül vannak kórházi tanulószobáink ifjúságpszichiátriai osztályokon, így tanévente körülbelül öt-hatszáz gyereknek tudunk segíteni.
Hisszük, hogy a fenntartható rendszerek energiacsere-alapon, az adok-kapok elvén működnek.
Ennek fényében tanévente nagyjából kétszázötven, a visszajelzések szerint a szakmájukról, önmagukról és az életről is sokat tanuló önkéntest készítünk fel a munkára, akik a jelentős személyiségfejlődés mellett elmélyülnek a segítés kultúrájában, annak különböző aspektusaiban.
Képezzük és esetmegbeszélőkre járatjuk, ellenőrizzük és támogatjuk őket, a munkájukat. Megmutatjuk nekik, hogyan segítsék a saját tudásuk által – és megfelelő célokkal, kommunikációval, határtartással, együttműködéssel, időbeosztással, empátiával – egy olyan társadalom kialakulását, amiben észrevesszük egymás szükségleteit, és eszközökkel rendelkezünk ahhoz, hogy aktívan cselekedve kezeljük is azokat.
Ezzel ötszáz gyereket érünk el tanévente. De mi van azzal a több ezer gyerekkel, akik ott vannak a rendszerben? Rendszerszintű változást szeretnénk elérni annak érdekében, hogy ez a segítség ne csak azoknak járjon, akik eljutnak a KórházSuliba, hanem természetes módon mindenkinek, akinek szüksége van rá.
Mit tesztek ennek érdekében?
Első lépésként azt, hogy visszacsatornázzuk a rendszerbe az általunk megszerzett nagymértékű, részben nemzetközi színtérről gyűjtött tudást, ezzel támogatva a rendszer szereplőit. Akkor tud egy ember jól segíteni, ha tudja, mit és hogyan tegyen. Vannak olyan módszertani könyveink, amik megrendelhetők a tankönyvellátóból és az info@korhazsuli.hu e-mail-címen keresztül a pedagógusok számára, van akkreditált pedagógusképzésünk, workshopokat tartunk az iskolákban.
Akkor tudunk még több gyerekhez eljutni a pedagógusok által, ha ezt lehetővé teszi a köznevelési rendszer. Az előző kormány alatt volt egy erőteljes lobbitevékenységünk, aminek a hatására civil szervezetként sikerült elérnünk egy jogszabály-módosítást: létrejött a „tartós gyógykezelés alatt álló tanuló” kategória – ők azok a gyerekek, akik egy tanévben harminchat napnál többet hiányoznak szakorvosi igazolással, és akiknek különleges pluszjogaik vannak a tanulmányaik teljesítéséhez.
Megírtuk az irányelvét, protokollját annak, hogy az egészség-, oktatás- és szociális szféra dolgozói hogyan tudnak hatékonyan együttműködni a kórháztól az iskoláig tartó út megépítése érdekében. A jelenlegi kormányzattal is készülőben van a tárgyalás a tudásunk és rendszerszintű látásmódunk átadása érdekében.
Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu
| Szerinted a segítség inkább kötelesség, felelősség vagy ajándék? |
| Kötelesség, felelősség és ajándék. |
| Mi az a tévhit a segítő munkáról, amit szeretnél eloszlatni? |
| Egyrészt az, hogy ez egy egyirányú tevékenység, másrészt az, hogy ez egy alá-fölérendeltségi viszony. |
| Szerinted miért fontos, hogy ne csak egyéni jó szándékból segítsünk, hanem kultúrát építsünk köré? |
| Azért, mert egyénileg el lehet veszni, a kultúra viszont ad egy biztonságos, megtartó keretrendszert. |
|
Ha a segítésnek lenne egy üzenete a következő generációk számára, mi lenne az? |
| Szerintem illúzió, hogy élhetünk teljes életet egy széttöredezett világban. Vegyük példának az emberi testet: elég, ha beszakad a körmöd, elborít a fájdalom – így működik a társadalom is. Nem tud úgy jó lenni az egyén világa, ha közben az őt körülvevő világ nem jó. Ha mindenki hozzátesz a maga tudása szerint egy picit a nagy egészhez, a nagy egész elkezd rendeződni. Merjünk segíteni! |