Akik megtartanak minket – Tóthné Almássy Monika

Miként indult a KórházSuli megalapítása?

Közel húsz éven át dolgoztam kórházpedagógusként a Madarász utcai kórház onkológiai osztályán olyan gyerekek és családok között, akik életük legnehezebb időszakát élték át. Miután megérkezett hozzájuk a súlyos betegség diagnózisa, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott minden, ami addig természetes volt. Kerestem, hogy mivel tudom a leginkább szolgálni ezeket a gyerekeket és családokat. Kórházpedagógusnak lenni különleges dolog, de a mai napig nincs olyan keretrendszere, képzése, amibe igazán kapaszkodni lehet – ez akkoriban óriási szabadságot adott nekem. Azt tehettem, amit jónak gondoltam.

Fontosnak bizonyult, hogy ezek a gyerekek visszakapják a diákszerepüket abban a motiválatlan, zárt, hiányokra épülő környezetben, ahol hiányzik nekik az egészség, a társak, az önérvényesítés, és hiányoznak nekik a régi célok, a régi élet. Csodálatos volt ez az időszak, hiszen bebizonyosodott, hogy minden visszaépíthető, ahogy az is, hogy képes gyógyítani a tanulás. Újra célokat és jövőképet ad a gyerekeknek, miközben motiválja őket és helyreállítja az önértékelésüket – és ugyanez megtörténik a családdal is. Nagyon szerettem ezt a munkát. Külföldre jártam, eszközöket és módszereket hoztam haza, egyre jobban kiterjesztettem a tevékenységet. A gyerekek pszichológusával, kezelőorvosával egyeztetve elmentünk a gyerekek iskolájába, ahol bevontuk és a gyerekek köré építettük az osztálytársakat is.

Mi vezetett a következő lépéshez?

Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindaz, amit teszek és próbálok tenni, nem vezet ahhoz, hogy a gyógyulásuk után tényleg vissza tudjanak zökkenni a mindennapokba ezek a gyerekek. Elkezdtem figyelni, hogy hol van a hiány. A gyógyulási folyamat három helyszín, a kórház, az otthon és az iskola között történik. A kórház pedig nem csak az onkológiai osztályt jelenti, hiszen rengeteg olyan helyzet van – például baleset, transzplantáció, cisztás fibrózis, epilepszia vagy mentális zavar –, ami miatt hosszú ideig, akár teljes élethosszon át kiesnek az iskolából. Ezt követően hazamennek, otthon még a kórháznál is több időt töltenek, akár éveken át tart az otthoni rehabilitáció. Már nincsenek a kórházban, még nincsenek az iskolában. Otthon „láthatatlan térben” vannak.

Mit okozott ez a „láthatatlanság”?

Azt tapasztaltam, hogy a felnőtté vált tanítványaim nem tudták folytatni a normál életüket. Megnyerték az életükért vívott elképesztő nagy csatát, és elvesztették a háborút, merthogy elvesztették a normál élethez való kapcsolódásukat. Erre a helyzetre kerestem megoldást.

Először megpróbáltam a rendszeren belül változtatni, nem ment – ez vezetett az erős szakmai alapokra és módszertanra épülő KórházSuli létrehozásához, amivel strukturált oktatási rehabilitációs úton visszük végig a gyerekeket egészen az iskolába való visszatérésig. Célunk, hogy a betegség miatt hosszas otthonlétre kényszerülő beteg gyerek ott tudja folytatni az életét a gyógyulását követően, ahonnan kiesett. Ehhez adunk mi eszközöket, és ehhez építettünk fel egy rendszert.

Mesélj a rendszerről!

A KórházSuli egy közvetlen segítségnyújtásként, otthoni tanulásként indult. Eleinte az volt a fő célunk, hogy olyan segítőket adjunk a gyerekek mellé, akik társul tudnak szegődni az otthonlétben. Így épült fel a rendszerünk, amibe főként egyetemisták és középiskolások csatlakoznak be házi tanítóként az otthoni időszakban. Ezenkívül vannak kórházi tanulószobáink ifjúságpszichiátriai osztályokon, így tanévente körülbelül öt-hatszáz gyereknek tudunk segíteni.

Hisszük, hogy a fenntartható rendszerek energiacsere-alapon, az adok-kapok elvén működnek.

Ennek fényében tanévente nagyjából kétszázötven, a visszajelzések szerint a szakmájukról, önmagukról és az életről is sokat tanuló önkéntest készítünk fel a munkára, akik a jelentős személyiségfejlődés mellett elmélyülnek a segítés kultúrájában, annak különböző aspektusaiban.

Képezzük és esetmegbeszélőkre járatjuk, ellenőrizzük és támogatjuk őket, a munkájukat. Megmutatjuk nekik, hogyan segítsék a saját tudásuk által – és megfelelő célokkal, kommunikációval, határtartással, együttműködéssel, időbeosztással, empátiával – egy olyan társadalom kialakulását, amiben észrevesszük egymás szükségleteit, és eszközökkel rendelkezünk ahhoz, hogy aktívan cselekedve kezeljük is azokat.

Ezzel ötszáz gyereket érünk el tanévente. De mi van azzal a több ezer gyerekkel, akik ott vannak a rendszerben? Rendszerszintű változást szeretnénk elérni annak érdekében, hogy ez a segítség ne csak azoknak járjon, akik eljutnak a KórházSuliba, hanem természetes módon mindenkinek, akinek szüksége van rá.

Mit tesztek ennek érdekében?

Első lépésként azt, hogy visszacsatornázzuk a rendszerbe az általunk megszerzett nagymértékű, részben nemzetközi színtérről gyűjtött tudást, ezzel támogatva a rendszer szereplőit. Akkor tud egy ember jól segíteni, ha tudja, mit és hogyan tegyen. Vannak olyan módszertani könyveink, amik megrendelhetők a tankönyvellátóból és az info@korhazsuli.hu e-mail-címen keresztül a pedagógusok számára, van akkreditált pedagógusképzésünk, workshopokat tartunk az iskolákban.

Akkor tudunk még több gyerekhez eljutni a pedagógusok által, ha ezt lehetővé teszi a köznevelési rendszer. Az előző kormány alatt volt egy erőteljes lobbitevékenységünk, aminek a hatására civil szervezetként sikerült elérnünk egy jogszabály-módosítást: létrejött a „tartós gyógykezelés alatt álló tanuló” kategória – ők azok a gyerekek, akik egy tanévben harminchat napnál többet hiányoznak szakorvosi igazolással, és akiknek különleges pluszjogaik vannak a tanulmányaik teljesítéséhez.

Megírtuk az irányelvét, protokollját annak, hogy az egészség-, oktatás- és szociális szféra dolgozói hogyan tudnak hatékonyan együttműködni a kórháztól az iskoláig tartó út megépítése érdekében. A jelenlegi kormányzattal is készülőben van a tárgyalás a tudásunk és rendszerszintű látásmódunk átadása érdekében.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu