A nyelvről beszél, de cselekvésre biztat
Megnyitóbeszédében az intézmény vezetője elsősorban arra hívta föl a figyelmet, hogy bár Széphalom Kazinczy otthona volt, itt áll sírja és emlékcsarnoka, a hajdani Kazinczy-birtokon megépült Magyar Nyelv Múzeumában mind ez idáig nem volt állandó kiállítása az irodalomszervező, nyelvújító költőnek.
A kiállítás létrehozása során elsősorban arra törekedtek, hogy a Kazinczy életét kevéssé ismerő látogatók számára izgalmas, érdekes, interaktív multimédiás kiállítás segítségével megrajzolják Kazinczy emberi és alkotói arculatát. Nyiri Péter hangsúlyozta:
sokat lehet tanulni Kazinczytól.
Egyebek mellett azt, hogy szinte minden körülmények között lehet tenni a közösségért. „Miközben a magyar nyelvről mesélünk, a cselekvésre is felhívjuk a figyelmet. A cselekvés lehetőségéről és szükségességéről is beszél a Kazinczy-kiállítás” – hangsúlyozta az igazgató.
A költőt idézve mutatott rá a közösségünkért vállalt erőfeszítés és a nyelv kapcsolatára: „Bennünk hazaszeretet lobog, és ennek egy része a nyelv szeretete.” Majd Deme László irodalomtörténész gondolatára figyelmeztetett: mindez nemcsak nekünk, magyaroknak fontos. Az egyetemes emberi kultúra ugyanis nemzeti kultúrákban él.
Az igazgató azt is elmondta, hogy a Magyar Nyelv Múzeuma évente sok ezer látogatót fogad, múzeumpedagógiai foglalkozások sokaságát szervezi, vetélkedőket, pályázatokat ír ki, szellemi műhelyéből tizenegy kötet került ki az utóbbi másfél évben, s most létrehozta az állandó Kazinczy-kiállítást.
A múzeum emlékkönyvébe újra és újra azt írják a látogatók: örülök, hogy magyarnak születtem, büszke vagyok az anyanyelvemre. S ha a látogatók ezzel az érzéssel távoznak, a múzeum is büszke lehet a munkájára.
Demeter Szilárd az anyanyelvalapítóról
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója emlékeztette a hallgatóságot: „Két évvel ezelőtt a nemzeti összetartozás napján itt, a Kazinczy-kertben találkoztunk Orbán Viktor miniszterelnök úrral, valamint a Kárpát-medencei magyar írószervezetek, irodalmi műhelyek képviselőivel. Akkor két kiemelt irányban egyeztünk meg: az egyik, hogy a Kazinczy-kertet elkezdjük fejleszteni, mígnem az anyanyelv zarándokhelyévé nem válik.” A folytatásban hozzátette: „A zarándokhelyet, jelentem, előkészítettük. Rekonstruáltuk a Kazinczy-kertet, és a Magyar Nyelv Múzeumába költöztettük Újhelyről az újragondolt állandó Kazinczy-kiállításunkat.”
Az író jelentőségével kapcsolatban leszögezte: Kazinczy Ferencet anyanyelvalapítónak kell neveznünk. Ahogy ugyanis Szent István magyar országgá szervezte a Kárpát-medencét,
úgy tette Kazinczy minden magyar nyelvévé anyanyelvünket.
Ugyanakkor – fejtegette az előadó – Kazinczy sem csak nyelvet újított, hanem stílust is, nemcsak jó, hanem szép magyar nyelvet szeretett volna.„Kazinczy és kortársai nem ellenkultúrát hoztak létre, nem dacból és tiltakozásból teremtették újra a nyelvi életterünket. Hanem csak a legnagyobbakra jellemző intellektuális bátorsággal csiszolták ki a magyar gondolat eszköztárát.”
Demeter Szilárd Kazinczyt idézve figyelmeztetett: „Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja.” Majd hozzátette, hogy ma a bőrünkön érezzük az összezavart eszmék tévútjait. A káoszkultúrákkal szemben leszögezte: „A mi kultúránk a szabad szellemek összeszikrázása. Eszmetárunk a szabad gondolatok értelmes vitájával izmosodik. Kazinczy szorgalmazta és honosította meg a magyar világban azt az igényt, hogy elfogulatlan, nyílt, a közönség előtt zajló, sokszor kíméletlen, de a lehetőség szerint korrekt vitát követelt a megszülető szellemi teljesítményekről. Ezek voltak az úgynevezett »pennacsaták«, amelyek sok ellenséget és persze barátot, harcostársat eredményezetek.” Az előadó külön kiemelte, milyen nagy jelentősége volt, sőt van annak, hogy Kazinczyék generációja új, címre és rangra nem tekintő nyilvános vitakultúrát teremtett, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna a reformkor politikai sajtó- és röplapirodalmának virágzása. „Széchenyit, a grófot nem kritizálhatta volna egy Kossuth Lajos – nehezebben nyílt volna tér nélkül eszmék és újítások, a modern politikai környezet létrehozásának.”
Végül rámutatott: „Értelmes vitához legalább egy közös premissza kell. A mi közös premisszánk ez a kert, ez a kiállítás, ez a múzeum, ez a régió, ez az ország, ez a kontinens. Tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ügye senki másnak nem fontos, csak nekünk. Sem Brüsszel, sem Washington, sem Moszkva nem fogja megvédeni, gyarapítani. A Jóistenen kívül ebben a magyaroknak nincs más szövetségese. Ez a mi dolgunk. És ha már Kossuthot említettük, szűk kétszáz évvel ezelőtt ő már megadta a módszertant: »Legyen hü a nemzet önmagához; még mindent meg lehet menteni. Veszve csak azon nemzet lehet, a mely lemondott önmagáról.«”
Az ájult Kukorelly és a Kazinczy-hagyaték
Kukorelly Ende irodalmi igénnyel megírt megnyitóbeszédének felolvasása előtt őszinte lelkesedéssel gratulált a szervezőknek. Úgy fogalmazott: „El vagyok ájulva a kiállítástól. Nem vagyok egy ájulós típus, de lenyűgöző, amit láttam.” A friss kiállításélményt így kommentálta: „Ez tényleg lelassítja az embert. Nem átrohansz, hanem megállsz, és ha megállsz, akkor jól jársz, mert olyan dolgokra bukkansz, amit nem tudsz. Mert hát honnan tudnál…”
Ugyancsak beszéden kívül reflektált Demeter Szilárd szavaira, s kijelentette, hogy a XVIII. század irodalma valóban összébb húzza a társadalmat. Kossuth és Széchenyi egy évszázaddal korábban nem állhatott volna szóba egymással. Azt a társadalmi rétegeken átnyúló párbeszédet pedig éppen az irodalom kezdte el úgy, hogy a magyar nyelv mellett döntött egy csomó megfontolt férfiú.
Felidézte, hogyan fedezte föl a népi valóságot Orczy Lőrinc, hogyan meditált a magyarság jövőjéről Bessenyei meg a kor többi írója, gondolkodója, akik – mint a Kazinczy család is – több nyelven beszéltek.
Felolvasásában azután azt járta körül, vajon miképpen jelent meg Kazinczy alakja és munkássága az utódok feljegyzéseiben. Mit írtak, mondtak róla a magyar irodalom nagyjai.
Megtudhattuk Kukorelly Endrétől, hogy Kölcsey például egyenesen hérosznak tartotta, aki szerint Kazinczyról csak úgy lehet beszélni, ha az egész magyar irodalmat magunkhoz öleljük. Szerb Antal azonban nem volt Kazinczy-rajongó. Úgy vélte, fogsága után szinte magától hullott ölébe az irodalmi diktatúra. Németh László pedig éppen hogy tagadta nagyságát, az irodalom telefonkönyvének nevezte, az első és legnagyobb „hibbantónak” mondta, olyasvalakinek, aki a mély magyar kultúra képviselőit nem tudta értékelni. Ő gyártotta le azt a kánont, amelyben a nagyobb fajsúlyú lelkeknek nem jutott hely. Végezetül úgy fogalmazott az előadó,
Kazinczy irodalomszervező munkája olyan, mint egy őrült kertész nagyszabású és szórakoztató látomása.
Mindazonáltal, szögezte le, a fiatalok keveset tudnak a költőről. „Jót, s jól”, ez marad meg róla a középiskola után, meg a nevét őrző utca a bulinegyedben. Széphalomra kell hozni a gimnazista osztályokat, akkor megmaradhat valami ebből a nagyszabású alkotóból.
Szokott ösvényen szokatlanul – kurátori tárlatvezetés
A viszonylag kicsiny egységekből álló kiállítási tér lineárisan haladva mutatja be Kazinczy életét és munkásságának lefontosabb momentumait. Az igazgató elmondása szerint azonban a tárlat nemcsak megmutatja az életút jelentős csomópontjait, hanem ezeken keresztül előad egy történet: Kazinczy azt meséli el, hogyan lett az olvasó, rajzolgató érsemjéni nemesifjúból irodalmi vezér, a modern magyar nyelvi kultúra megteremtője. Vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogyan lett a tehetséges fiatalemberből minden nehézség ellenére kultúrateremtő alkotó, hogyan védte meg lelkét és szellemét a börtönben, a szegénységben, a keserű küzdelmekben, azaz a legnagyobb megpróbáltatásai idején is az az értékvilág, amit nemcsak hitt, de élt is: a mindennél fontosabbnak tartott magasztos szellemi triászba, a szépségbe, a jóságba és az igazságba vetett hite.
„Felfelé tart mindég, lefelé nem az emberi lélek.
Égből szálla belénk és oda visszasiet.
Hasztalan a viharok részeg dühe; szép igaz és jó,
Szent egység, s lelkünk látja, hogy az.”
Nyiri Pétertől azt is megtudhattuk, miért lett a kiállítás címe az: Szokott ösvényen szokatlanul. Nos, azért, mert költőnk korának sok más alakjához hasonló utat járt be, sokszor került másokhoz hasonló élethelyzetbe, ám ő mindig valami szokatlan, valami újszerű, valami eredeti választ keresett. És éppen ez a szokatlanság volt a forrása Kazinczy művelődéstörténeti nagyságának.
A kiállítást végigjárva részben eredeti tárgyakat, részben másolatokat láthatunk, Kazinczy-idézetek és -levélrészletek, valamint kurátori magyarázatok mesélik el a történetet. Láthatjuk, ahogy édesapja örömmel újságolja feleségének: nem katona, de könyvkészítő lesz a gyerekből. „Atyám nagy örvendezéssel szalada anyámhoz, hogy fiuk generális ugyan nem lesz többé, de igen könyvcsináló.” Láthatjuk iskoláinak sorát, ifjúságának bécsi élményeit, majd kassai életének boldog pillanatait, megismerkedését a szabadkőműves-mozgalommal, belesodródását a magyar jakobinusok mozgalmába, keserves börtönéveit és aprócska börtönörömeit, a rabságban írott leveleit, szövegeit, kiszabadulása után újrakezdett széphalmi életét, a népes, boldog családot, amely körülvette, az egyre szélesebb irodalmi kört, amelynek hálózatát megszervezte, munkáinak sorát, s végül eredményeit, az utána következő írónemzedék nagyjait, akikről ő már nem tudhatott, de akik nagyon is tisztában voltak azzal, mit köszönhet a magyar irodalom, a magyar kultúra Kazinczy Ferencnek.
Nyitókép forrása: zempleninfo.eu
