Korábban úgy határoztad meg a stílusodat, mint „belülről építkező, kortárs orientális” zenét. Kezdjük először az orientális jelzővel. Mivel ez a világzenével több szálon is összefüggő, tág fogalomnak tűnik első ránézésre, így adódik a kérdés: te hogyan definiálod az orientális jelleget a zenédben?
Első körben szeretném tisztázni, hogy ilyen fogalom, hogy világzene, valójában nem létezik. Még a „keleti” jelző is különböző nemzeteket, kultúrákat, földrajzi területeket és változó éghajlati öveket foglal magában. Így a használatuk szakmailag nem helyes. Ennek ellenére mindkét kifejezést előszeretettel használjuk zenei stílus meghatározásként. Jómagam is. A latin eredetű orientális szó az oriens, orientis szógyökből ered, melynek jelentése felkelő nap, napkelte, illetve napkelet.
Az orientális ebben az esetben az irányultságot jelöli, a keletre tekintést, a napba tekintést. Emögött felrémlik egy ősi gondolkodásmód. A középkori Európában is bevett gyakorlat volt, hogy a templomot úgy tájolták, hogy a főoltár keletre tekintsen. A zeneszerzésben is igyekszem ezt a látásmódot alkalmazni. A „keleti” kultúrák világából leginkább az iráni, illetve a Kaukázus és annak környékén fellelhető tradicionális zenék érintenek meg. Sokakban, amint meghallják a „keleti” szót, azonnal egy karaván, vagy más, távol-keleti kultúrák képei jelennek meg, pedig ezek csak apróbb szeletei az orient világának. Egyébként, amint mélyebben megvizsgáljuk a ma is használatos hangszereink történetét, eredetét, ráeszmélhetünk, hogy azok jelentős arányban, szinte kivétel nélkül mind perzsa eredetűek. Akit érdekel a téma, annak szívből ajánlom az előttem járó zenészkollégám és barátom, Szabó Sándor Zenélő Őskelet című könyvét.
Ugyanakkor az orientális jelzőnek van némi elrugaszkodott, misztikus felhangja is, ahogyan észrevettem.
A misztika az Abszolúttal, a Mindenséggel, a közel-keleti vallások nézőpontjából az Istennel való teljes egylényegülést jelenti. A fizikai szem nélküli látást, a száj mozgása nélküli beszédet. Ez máshol, például a természeti népek kultúrájában is megjelenik eksztázisként, ami a megváltozott – magasabb valósággal való kapcsolódás – tudatállapotában való időzést jelenti. Ennek a samanisztikus, ősi világképnek az eredetét, azt hiszem, nem kell firtatnom. A zsidó vallásban és a korai kereszténységben is megjelenik külön útként a misztika. Ez utóbbinál elragadtatásnak nevezik a transzcendenssel való kapcsolódás legerősebb módját.
A közel-keleti vallások misztikájának szemléletét a leghitelesebben számomra a szufi bölcsek, a kerengő dervisek képviselik. A dervisek orientális zenéje bennem a kortalant idézi. És akkor most hosszan sorolhatnám a Gangesztől a felkelő nap országáig húzódó, végtelenül gazdag szellemi irányzatokat, melyek sokféle módon szintén kapcsolódnak a szakrális zenéhez és a bennünk élő ismeretlenhez.
Kezdetektől fogva a keleti zenei kultúra vagy legalábbis az azzal kapcsolatban álló zeneművek érdekeltek téged, de azért bizonyára akadtak kikacsintások az életedben más stílusok felé is, amelyek a későbbiekben meghatározóak lettek.
Jómagam régizenét művelő és népzenét kedvelő családban nőttem fel. Édesapám révén a régi korok zenéjét kutató és azokat hitelesen előadó Kecskés Együttes (melynek én is tagja lettem) koncertjein és a több évtizedig működött szentendrei nyári régizenei kurzusokon nőttem fel. Az együttesnek a Régi török zene Európában című első lemeze nagy hatással volt rám, és az előadások jelentősen alakították gyerekkorom világképét.
Hiszen nálunk otthon is, és amikor jöttek az együttes tagjai próbálni, illetve a nyári kurzusok révén is, a környezetemben mindenki középkori, reneszánsz és korai barokk muzsikát meg magyar népzenét hallgatott vagy adott elő. Úgyhogy nagy meglepetések értek, mikor az iskolába kerülve a korombeliek közül senki nem tudta, hogy kicsoda-micsoda Balassi, Rimay vagy Faidit és Machaut.
Édesanyám volt, hogy a Kálti Márk-féle Képes Krónikából mondta nekem az esti mesét. Rádiót nem hallgattunk, és sokáig tévénk sem volt. Amilyen zenét a kortársaim kedveltek, bár érdeklődéssel hallgattam, egyáltalán nem értettem. Persze én sem akartam kilógni a sorból, és hallgatni kezdtem rockzenéket, azt viszont mindig is éreztem, hogy nekem a kiindulópont, az alap teljesen más, mint a kortársaim jelentős részének. Most már tudom, hogy e tekintetben sem volt szokványos gyerekkorom. Sőt.
Ennek fényében nem meglepő, hogy fő húros-pengetős hangszer gyanánt nem a gitárt választottad, hanem egy ősi lantfélét, az arab lantot, más néven údot. Viszont, ha jól tudom, a hazai világzenében viszonylag ritka ez az instrumentum. Hogyan talált rád?
Az úd az úgynevezett európai lantnak, a reneszánsz lantnak az őse. Javarészt mór közvetítéssel az Ibériai-félszigeten keresztül került a középkori Európa kulturális vérkeringésébe és vált közkedvelt pengetős hangszerré. Az eredeti perzsa neve barbat, melyet az arab világ „ud fariszi”, vagyis perzsa lant néven vett át, mégis arab lantként terjedt el. A lant szavunk is belőle ered: la úd, majd meghonosodott laute, luthe, liuto néven is. Az iraki Munir Bashirt, aki élete utolsó éveit Budapesten töltötte, az arab lant királyának hívták. Ő mondta, hogy az úd őse több ezer évre vezethető vissza és Babilonból származik.
A kérdésre rátérve: körülbelül 2000 nyarán egy új ismeretség révén kaptam egy lemezt. Madar volt a címe, melyen többek között Anouar Brahem tunéziai származású údművész hallható Jan Garbarek (szaxofon) és Shaukat Hussain (tabla) társaságában. Teljesen elbűvölt a mód, ahogyan az előadók a hangszerekből elővarázsolták a hangokat. Előtte még sose hallottam ilyen fajta hangzásvilágot. Brahem játéka azonnal felismerhető annak, aki egyszer már hallotta. Teljesen magával ragadott. Ekkor elhatároztam, hogy megtanulok majd údon játszani.
A ritkaságából adódóan viszont úgy sejtem, elég nehéz lehet megtanulni játszani rajta.
Az első hangszeremet 2001 környékén vettem. A hangszerboltokat jártam sorra, sajnos sikertelenül. Végül az akkori PestiEst nevű programújság egyik apróhirdetésében találtam egy eladó údot. Teljesen lázba hozott. Egy borzalmas hangú, bazári darab volt Egyiptomból, de velem madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem neki! Azonban ezután jött a neheze: meg kellett tanulnom játszani rajta. Méghozzá úgy, hogy akkoriban még kanyarban sem voltak a videómegosztók, itthon pedig aligha választhattam volna mesteremnek bárkit, mivel tudtommal csak maroknyian voltunk akkor Magyarországon, akiknek egyáltalán birtokában volt ilyen hangszer. Kottaanyag sem volt elérhető.
Ezek szerint autodidakta módon tanultál meg údon játszani?
Igen. Hangfelvételeket hallgattam, és azokat utánozva próbáltam játszani, mondhatom, elég kevés sikerrel. Elmondhatatlanul lassan haladtam. Volt, hogy egy időre elment a kedvem tőle, és újra kobozt vettem a kezembe, de már nem tudott nyugton hagyni az údnak a végtelenre nyitogató hangzásvilága. Údot hallgatva feltörhet az emberben lakó időtlen lényegiség, láthatóvá válhat a bennünk szunnyadó, elfeledett misztikus szellem. Ehhez kell egyfajta beavatottság, melynek a kulcsa szerintem az alázat és a szentség keresése a mindennapokban. Ez pedig a legtöbb előadónak láthatóan nem megy, illetve egyáltalán nincs rá igénye.
A legtöbb esetben ez csupán magamutogatás – ez az én meglátásom. Anouar Brahem ebben is kiemelkedő. Új utat nyitott, mondhatni, újra felfedezte az úd egyetemességét, és valóban királlyá tette a pengetős hangszerek között. Ugyanis a tradicionális zenéből indulva egy jellegzetes kompozíciós technikát és hangzásvilágot képviselve alakított ki egy összetéveszthetetlen alkotói nyelvet. Hiányoznak belőle a „világzenére” jellemző megközelítések, hozzáállások és a túlértékelt virtuozitás. Persze ez utóbbi is hallatszik páratlan játékán, de csak annyira, amennyire ezzel szolgálja, segíti annak kifejezését. Hatalmas tudással bír, és óriási alázat van benne a hangok iránt. A letisztultsága, muzsikájának kimondatlan szakralitása pedig kortalan zenét teremt, amiben az orientális zenei hagyományokat tartva az európai kortárs művészeti élethez, még akár a jazz improvizációs vonzásához is, be tud kapcsolódni anélkül, hogy bármilyen erőltetett stíluskavalkád áldozatává válna.
Hogyan jutottál údos lemezekhez? Magyarországon lehet ilyet kapni?
Még a videómegosztók előtti időkben külföldről, leginkább Bécsből szereztem be a fontosabb lemezeket. Akkoriban gyakori meghívást kaptunk a bécsi Collegium Hungaricumba. A koncertekért kapott pénzt pedig jobbára az ottani lemezboltokban költöttem el, és az ott vett hanganyagokat hallgatva igyekeztem fejleszteni magam. Viszont idővel ez már nem volt elég. Egy ponton megrekedt a tudásom, és nagyjából hat éven keresztül szenvedtem az arab lanton való tanulással. Ezen pedig az lendített át, hogy sikerült kétszer is eljutnom viszonylag hosszú időre Törökországba.
Mi történt a törökországi utadon, hogy sikerült az áttörés?
2006 és 2007 között kétszer is jártam ott hosszú ideig. Sokat segített, hogy testközelből belekóstolhattam az ország kultúrájába, és hogy kiváló zenészekkel is találkozhattam utam során. Mindkét alkalom belső utazás is volt. Otthonosan éreztem magam, és némely tájak ismerősnek is tűntek. Ezeket az élményeket afféle beavatásként éltem meg, és ezután az úd szinte önmagától kezdett megnyílni bennem, nekem. Ezekkel az utazásokkal fokozatosan a felszínre emelkedett bennem egy olyan kísérletező tudás, hozzáállás, ami addig rejtve volt előttem, de ezután sokkal hatékonyabban haladtam a hangszerrel való ismerkedésben. Ehhez viszont be kellett járnom Anatólia egy részét, és első alkalommal egészen a szír határig, Harránig is sikerült eljutnom.
Ahogyan a szavaidból kiveszem, te magad a hiteles zeneiséget a hagyománykövetéshez kötöd, amelyet teljes értékűen akkor lehet csak művelni, ha a mélyére mész egy-egy kultúra történetének, alkalomadtán testközelből is megtapasztalod a keleti hagyományokat. Ez azért elgondolkodtató, mert a zenei önmeghatározásod kortárs jelzője egyre homályosabbnak tűnik, minél többet beszélünk a tradíciókról és a számodra alapkőnek mutatkozó keleti kultúrkörről. Alkotóként te hogyan tudsz valóban kortársként, nem pedig tradíciókövetőként megmutatkozni a jelenkori kulturális térben?
Úgy, hogy az érdekel, amit megérintett az időtlen. Ha pedig valami kapcsolódik az időtlenhez, azt balgaság korban elhelyezni, hiszen az mindig jelenvaló, mindenkor releváns marad. És nyilvánvalóan van ennek a megfogalmazásnak egy faék egyszerűségű eredője is: magam is itt és most, ebben a pillanatban élek. Minden dal, ami kiárad a bensőmből, az kortárs, már csak azért is, mert akarva-akaratlanul hatnak rám a jelenkori világ jelenségei, ingerei, melyeket csupán az általam követett „keleti” zenei tradíciókat mankóként használva szűröm át a zenémbe.
Ha a kortárs zenét szemügyre vesszük – és ez hangsúlyozottan a személyes véleményem –, számos esetben az öncélúságra, a figyelemfelkeltésre és a puszta szórakoztatás jelenségébe ütközünk. Ezzel bennem a teremtő, átlényegítő szellemiség vállaltan szembemegy: az én szándékom inkább egyfajta ön- és közgyógyítás a dalokkal. A zenei közlésmódom érzésem szerint az ősi rítusokhoz áll a legközelebb. Ha valakit mindaz, amit csinálok, még szórakoztat is, és úgymond kikapcsol, azt tudomásul veszem, de az számomra huszadrangú szempont.
Ennek mentén, azt hiszem, el is érkeztünk a zenéd belülről építkező jellegének megértéséhez is.
Aki meghallja az údot, sok esetben kapcsolódást érezhet a formán túli világokkal. Legalábbis rám ilyen hatással volt Anouar Brahem és még néhány údművész játéka. Belülről építkező – ugyanis belső megélések és bizonyosság hajt engem:
A hallgató ténylegesen kapjon valami lényegeset és rendbelülit (sic!) általa, anélkül, hogy a figyelmét pazarolnám, a drága földi idejét emészteném (amit más előadók gátlástalanul megtesznek).
Ez ugyanakkor folyamatos viaskodást is szül bennem. Hiszen ahhoz, hogy ezt a szándékot beteljesítsem, el kell jutnom a közönségemhez, „nyomulni kell”, mert ha nem mutatod meg „magad”, akkor minden, amit csinálsz, elvész a világhálós-információs alapzajban. A két világ közti egészséges egyensúly megteremtését még magam is tanulom: fejet hajtok a korszellem előtt, ugyanakkor sokak szerint a zenémmel egy homlokegyenest ellenkező minőséget képviselek. Ez pedig egy olyan kihívás, amelybe nap mint nap mindig bele kell állnom, hogy hiteles maradhassak: a végtelent és a kortalant meghívni egy anyagba süllyedt világba, „pillanatokra megállítva” a zakatoló civilizáció pörgő kerekét. Elmondhatatlanul nehéz, ámbár nemesítő feladat is. Belső szememmel igyekszem a világló égenjáróra tekinteni és feladatomat végezve méltóvá válni, a rejtve-rejtezőnek egyik rezgő húrjaként.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
