Hogyan függ össze a portré, az emberalak-ábrázolás és az önarckép a zsidó identitás vállalásával (vagy elrejtésével) és tragikumával a XX. században? Farkas Zsófia a Zsidó Múzeum 2018-as, Arc-kép-más című kiállításának példáin keresztül vizsgálta a kérdést.
„Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakját annak, mi az égben van fenn, és ami a földön van alant, és ami a vízben van, a föld alatt. Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket” (2Mózes 20 4–5., 5Mózes 5 8–9.).
A Síp12 Galéria Arc-kép-más című kiállítása a zsidó vallás ismert tilalmát a XX. század képzőművészeti és társadalomtörténeti szemszögéből közelítette meg. Több korszakot ölelt fel, és csak portrék szerepeltek az anyagában. Négy nagy korszakra fókuszálva vizsgálta a kérdést.
Hagyomány
A francia forradalomtól kezdve a zsidó közösségekben is polgárosodási, modernizációs folyamat indul meg. A családok városokba költöznek, szakítanak a gettó jellegű életvitellel, igyekeznek asszimilálódni a többségi társadalomhoz. A domináns, jómódú, Nyugaton élő zsidó művészeknek mégis az a nosztalgikus igényük támad, hogy visszatérjenek a gyökereikhez, a tradícióhoz, a valláshoz.
Kaufmann Izidor (1853–1921) Bécsben élő festő volt. Eleinte történeti kompozíciókat, később bécsi életképeket festett. Ezután fordult a rá igazán jellemző témához: a zsidó népélethez. Sok éven keresztül beutazta Kelet-Galícia, Orosz- és Lengyelország, Morvaország, valamint a magyar Felvidék szegény zsidók által lakott apró helyeit, hogy képeihez motívumokat keressen. Hermann Cohen német filozófus szerint ez a fajta attitűd ekkoriban jellemző volt a zsidó alkotókra: felébredt bennük a vágy, hogy visszatérjenek „az elveszett gyerekkorhoz”, a hagyományaikhoz. Kaufmann Izidor festményei idealizált képet mutatnak a zsidó közösségek életéről. Melegséget árasztanak, és mindig gyerekeket is festett rájuk, hogy megmutassa: élő közösségről, vallásról van szó.
Moritz Daniel Oppenheim (1800–1882) képeslapjain hasonlóan idealisztikus megfogalmazásban zsidó családi események jelennek meg. Aztán ott van Erdei Viktor (1879–1945), aki Nagybányán, Ferenczy Károlynál tanult, majd Párizsban futott be nagy karriert. (Egy időben Modiglianival bérelt műtermet.) A méltatlanul elfeledett festő progresszív műveket festett, de bizonyos események hatására néha-néha visszanyúlt klasszikusabb témákhoz is. Az 1930-as években Nagyszőlősre költözött, és a kárpátaljai zsidókat kezdte festeni: képei finoman és érzékenyen ragadják meg a közösség mindennapjait.
Abel Pann (1883–1963) egy idő után szakított a Goya-szerű expresszionizmussal, és a kisinyovi progromok következményeit: menekülő csoportokat, családokat festett meg egyfajta riporteri szemlélettel.
Asszimiláció
Az 1910-es évektől kezdve a zsidó művészek egyre inkább az avantgárd irányzatok felé fordulnak. A művészek gyakran a „harmadikutasságot” választják. Kikeresztelkednek, elhagyják a közösségüket, ám mivel nem tudnak teljesen asszimilálódni az adott többségi társadalomba, emigrálnak. Otthontalanságuk pedig felfokozott kreatív állapotot eredményez. Czóbel Béla (1883–1976) az elsők egyike, aki Párizsba emigrál. Először a fauve-okkal, a vadakkal állít ki, majd ő az, aki Nagybányára hazaviszi a legfrissebb avantgárd szellőt. Képein látszik, hogy a vallási téma nem érdekli: teljesen asszimilálódik a kor legfrissebb irányzataihoz.
Scheiber Hugó (1873–1950) a német expresszionizmus szellemében alkot, 1933-ban Marinettivel együtt állít ki Rómában. 1944-ben, a gettóban mégis fontosnak érzi, hogy dokumentálja az eseményeket. Ekkor a saját közösségét ábrázolja, míg korábban nem foglalkozott vallási motívumokkal. Rengeteg önarcképet készít magáról, amiken jellemzően szkeptikusan, pipázva néz a világba. Az önportrék nagy száma igazolja, hogy Scheiber sokat foglalkozott az identitásával.
Rejtőzködés
A háború előszele a zsidó művészeket is egyfajta rejtőzködésre késztette, ami erősen megmutatkozik az önarcképeiken. Az avantgárd, a modernitás továbbra is jellemző rájuk, de az árulkodó, hogy miként ábrázolják önmagukat. Farkas István (1887–1944) külföldön sikereket ér el, de édesapja betegsége miatt fel kell adnia a párizsi karrierjét, hogy hazatérhessen. Festményein az európai értékrend összeomlását látjuk: képein nincs perspektíva, emberalakjainak nincs arcuk. Expresszív-szürrealista kompozíciói nagyon plasztikusan ragadják meg a háború előtti évek hangulatát.
Anna Margit (1913–1991) férjével, Ámos Imrével erősen kötődött a zsidósághoz, ugyanakkor mindkettejük művészetére hatottak az avantgárd irányzatok. Anna Margit a magyar folklórból és a gyerekrajzokból egyaránt merített. Az 1930-as, 40-es években kizárólag önarcképeket fest, amelyeken az arcát mindig helyettesíti valamivel: egy bábuval, bohóccal, kisgyerekarccal. Ez a fajta rejtőzködés identitásválságát fejezi ki. A szocializmus második felétől kezdve tematizálja a holokausztot, annak borzalmait. Annyiban kötődik a kortárs zsidó alkotókhoz, hogy az ő számára is fontossá válik a családtörténet, a halottakkal való kapcsolat, valamint a trauma- és gyászfeldolgozás.
Holokauszt
A holokauszt idején a művészek gyakran vállalnak „riporteri” szerepet: igyekeznek megörökíteni a borzalmakat. Bán Kiss Edit (1905–1966) eredetileg szobrász volt, a főiskolát követően Düsseldorfban tanult, majd nyugati karriert kezdett. A holokauszt idején a ravensburgi koncentrációs táborba deportálták. A lágerben készült képei gyermekrajzokat idéznek, képregényszerűek és a narratívára helyezik a hangsúlyt.
Kortárs
A kortárs zsidó képzőművészetben fontossá válik a múltfeldolgozás, a zsidó közösségek újraélesztése, a családtörténeti kutatások, valamint a valláshoz való újfajta közelítés. Jó példa erre Fehér László művészete, aki egy hosszú korszakában fotorealisztikusan festett zsidókat.
Nyitókép: Scheiber Hugó: Strum-bál (Karnevál), 1925
