„Az én életem mégiscsak a könyv” – exkluzív interjú Rébecca Dautremer íróval, illusztrátorral

Munkáiban, a Jakominuszban például, az állatfejes figurákban van valami szürreális, ugyanakkor az összhatás nagyon klasszikus, harmonikus, minden részletében cizellált mestermunkát mutat. Csoportképei a nagy múzeumok remekműveit idézik. Kik hatnak Önre?

Ez a benyomás jogos, valóban nagyon szeretem a klasszikus festészetet. A Jakominuszban csakugyan fellelhetők Bruegel-hatások, kikacsintások. A flamand festészet csodálatos, ki állítaná az ellenkezőjét? Bruegelt mindig imádtam, már gyerekkoromban is gyakran órákra elmerültem az apró részletekben, próbálva megfejteni, hogy mi is történik a képein. Vállalom: hatással van rám. Ugyanakkor ki nem állhatom a versenyzést, hiszen itt zseniális alkotókról beszélünk, de igen, szeretem ezeket a kikacsintásokat, utalásokat.

És hogy áll a kortársakkal?

Az az igazság, hogy kevésbé érzem magam otthon a kortárs festészetben, nem vagyok nagy ismerője. De néha meglepem magam: a minap elmentem egy Basquiat-kiállításra – aki elég távol áll tőlem –, és hatalmas energiával jöttem ki. Nagyon sok erőt és szabadságot közvetített, olyan jellegűt. De sokkal közelebb áll hozzám a klasszikus festészet – például Velázquez és társai –, valamint a klasszikus technikák megfigyelése. Imádom nézegetni a régi képeket.

A gyerekei szeretnek Önnel alkotni, kiskorukban rajzoltak együtt?

Művészettel teli otthonban nőttek fel – lévén a férjem is író és grafikus (Taï-Marc Le Thanh, akivel több közös képeskönyvet jegyeznek – a szerk.) –, így az átlagnál többet rajzoltunk, és megtanítottam nekik egy-két apróságot. Most már huszonévesek, és művészeti vonalon mozognak. A nagyobbik lányom színházi jelmeztervező, a fiam zenész – vele készítettem az új könyvemet, ami most jelenik meg, zenei CD-vel –, a kisebbik lányom pedig sokat ír. Tehát anélkül, hogy erőltettük volna, mind a hárman kreatív területen működnek.

Először jár Budapesten?

Igen. Tegnap este érkeztem vonattal, kicsit hosszú volt az út, de nem bánom – átutaztam Bajorországon, ami nagyon szép volt. Magyarországból még nem láttam sokat, mert éjszaka értem ide. Nagyon örülök, hogy itt vagyok, és már előre tudom, hogy túl kevés időm lesz, szóval vissza kell jönnöm rendesen meglátogatni, mert az az első benyomásom, hogy hihetetlen ez a város. Emlékeztet Párizsra.

Ismer esetleg olyan magyart – festőt, zenészt, írót, tudóst, fotóst, bárkit –, aki hatással volt Önre?

Mielőtt útnak indultam, utánanéztem kicsit, hogy kik is azok a magyarok, kit ismerek, aki magyar. És láttam, hogy nem sok név ismerős. Lisztet leszámítva természetesen – én is zongorázom –, őt abszolút csodálom. Tudom, hogy klisé, de fantasztikus érzés itt lenni annak tudatában, hogy innen származott.

Újabban egyedül dolgozik. Ez jobban fekszik Önnek? Vagy ha egy izgalmas projekt felbukkanna, nyitott lenne a közös alkotásra? Például Alessandro Bariccóval vagy Philippe Lechermeier-vel, akivel együtt írta a magyarul is megjelent Nevenincs és sosemvolt hercegnőket? Esetleg a férjével?

Igen, mostanában próbálok egyedül dolgozni. Sok időre van szükségem: egy év alatt általában egy könyv készül el, tehát nem tudom halmozni a projekteket. Most inkább a saját szövegeimmel dolgozom, hiszen szeretném kontrollálni a kép és a szöveg kapcsolatát – ez az, ami a legizgalmasabb számomra egy képeskönyvben. Így kényelmesebb nekem. Most arra vágyom, hogy szavakkal is kifejezzem magam. Korábban ez nem volt jellemző rám. Természetesen nem zárkózom el a közös munkától, ha valami nagyon megtetszik. Van is egy könyvtervünk a férjemmel. Philippe-pel pedig három közös könyvünk van, össze is barátkoztunk, de most nincs kilátásban közös munka.

Mennyire befolyásolják a munkáját az aktuális témák, mint a klímaválság vagy a háború? Érez-e valamiféle társadalmi nyomást ezzel kapcsolatban a munkáját illetően? A Bolognai Gyerekkönyvvásáron sok illusztrációt láttunk, ahol ezek a témák megjelentek.

Nyilván engem is érint a világ általános hangulata, de az én munkám inkább egyfajta kiszakadás mindebből. Lehet, hogy ez nem feltétlenül érzékelhető a könyveimben, de a létező nehézségek ellenére a természet szeretetét, az apró szépségek megjelenítését részesítem előnyben. Az aktualitások ábrázolása egyáltalán nem az én asztalom.

Ugyanakkor egy grafikus könyvön dolgozom épp, amelynek a témája kicsit érinti mindezt. A túl gyorsan változó világban való lét nehézségei, a generációk közötti konfliktusok, az a fajta értetlenség, amellyel egymáshoz közelítünk – mindezt meg szerettem volna jeleníteni egy történetben. Nagyon érdekelnek a személyes, emberi történések és az, hogyan boldogulnak ezekkel a szereplőim.

Másrészt friss eseményekről mesélni kényes dolog. Úgy vélem, nincs elég rálátásunk ezekre, ezért nem érzem, hogy ítélkeznem kellene egy aktuális jelenségről. Viszont azt látom, hogyan élnek az emberek, és velük azonos a világom. Így inkább érzelmeket szeretek közvetíteni, kérdéseket megfogalmazni. A legújabb könyvemben azt szeretném hangsúlyozni, hogy bár gyakran nem értjük meg egymást, vannak konfliktusaink, és rohamosan változik a társadalmunk, de megértőnek kell lennünk a másik emberrel. Én inkább ebből a megközelítésből dolgozom fel a társadalmi jelenségeket.

Sokat dolgozik, workshopokat tart Európa-szerte – nemrég Sevillában, most meg itt, Budapesten, a PesText fesztiválon. Itt kizárólag felnőtt alkotók lesznek?

Még nem tudom pontosan, hogy kik lesznek a résztvevők, de a workshopjaimra jellemzően fiatal illusztrátorok vagy olyan alkotók – például grafikusok – jelentkeznek, akik eddig más területen dolgoztak, és most kezdenek nyitni a könyvillusztráció fele. Tehát „fiatal” szakmabeliek.

Rengeteget dolgozik, nagyon aktív. Hogyan töltekezik? Sportol valamit?

Igaza van, ez tényleg fontos kihívás. Régebben, Párizsban elég sokat sportoltam, edzőteremben is, fiatalabb koromban pedig futottam. Most viszont Bretagne-ba költöztem, ahol van egy nagy kertem – épp felújítjuk a házunkat. Itt, a faluban szoktam biciklizni. Valóban jó formában kell lennem, vigyáznom kell az egészségre, ahogy egyre idősebb leszek.

A környezet, a gyakran színpadias keret hangsúlyosan jelenik meg a könyveiben. Így van ez a magánéletében is? Kihat a munkájára az a tény, hogy Párizsból Bretagne-ba költözött?

Amikor beletemetkezem a munkámba, lehetnék akár a Holdon is, semmit nem változtatna. Viszont mivel Bretagne-ban sokkal boldogabb vagyok, ez minden bizonnyal kihat a munkámra is. Itt viszont az a gond, hogy a kertünk miatt – ami valójában egy park – nehezemre esik a munkámra koncentrálni, mert csak egyre vágyom: hogy kimehessek kertészkedni, esetleg kint festeni. Párizsban be voltam zárva, ott könnyebb volt koncentrálni, de kevésbé voltam boldog. Egy nagyvárosban egyszerűen több a stressz, jelen van egyfajta agresszivitás, kevésbé alszunk jól. Bretagne-ban viszont remekül alszom.

A pandémia miatt költöztek el vidékre?

Nem, bár egybeesett a kettő, de én régóta vágytam rá. Az Alpokban születtem, közel Olaszországhoz, vidéken éltünk, majd harminc évig Párizsban laktam, mert a férjem odavalósi. A gyerekeim is ott születtek. De régóta szerettem volna visszatérni a vidéki élethez, és nemrég sikerült is venni egy házat. Csak most eszmélek rá, hogy mennyire fontos számomra a természet, hogy mennyire belém égett gyerekkoromban: az illatok, a széna, a tavasz… Ez az igazi élet. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos nekem, és most, hogy ott vagyok, valóságos csodaként élem meg.

Havonta egyszer eljárunk Párizsba is (két és fél óra az út TGV-vel), de őszintén, nincs nagy kedvem odamenni. Amikor pár nap utazás után nemrég hazatértem Bretagne-ba, annyira jólesett otthon lenni, hogy nem volt kedvem újra vonatra ülni. Nagyon szeretek ott lenni, nekem maga a paradicsom az a hely. De most örülök, hogy itt lehetek.

Mennyi ideig tart az ötlettől a kivitelezésig, míg megszületik a mű?

Nagyon változó. Néhány nap. Például ha egy „one shot”-képet, tehát egy önálló képet készítek, akkor pár perc vagy óra alatt megvan az ötlet; a kivitelezés eltarthat egytől négy napig. Ez a kompozíció összetettségétől, a részletgazdagságtól és a kép méretétől is függ. Most készítettem egy plakátot négy nap alatt, ez kicsit hosszabb ideig tartott, mert egy teljes égboltot festettem rá.

Egy könyv esetén egy-egy kép elkészülte ugyanannyi időt vesz igénybe, csakhogy ott az illusztrációkat egymáshoz kell hangolni, ami már bonyolultabb művelet. Évente egy könyv. Önálló képre, plakátra pedig egy hét a komfortos.

Egyelőre két könyvét adták ki magyarul: Nevenincs és Sosemvolt hercegnők, illetve a Jussváry Jakominusz gazdag órái című képeskönyveket a Scolar Kiadó jelentette meg Pacskovszky Zsolt fordításában. A magyar olvasók reménykedhetnek újabb fordításban?

Ez nem rajtam múlik, a kiadóknak kell döntést hozniuk. Nagyon örülnék neki, de nem ismerem a könyvpiac itteni helyzetét.

Valóban, itt nehezebb dolga van a kiadóknak, ugyanis az emberek elég szövegközpontúak a könyvek esetében. Szemléletváltásra van szükség, hogy az illusztrációra mint a szöveggel egyenrangú műfajra tekintsenek…

Úgy vélem, hogy most nyílnak meg ezek a könyvpiacok. Talán kijelenthetem, hogy Franciaország az az ország, ahol világszinten is a legtöbb picture book jelenik meg. Ez csodálatos, hiszen nagyon sok kiadó és könyvesbolt van – köztük kizárólag gyerekirodalomnak szentelt boltok –, sok a művész és vannak olvasók is. Persze panaszkodunk, hogy nem olvasnak eleget az emberek, de mégis, számos könyvfesztivál van, amelyeken mindig nagy az érdeklődés a dedikálásoknál. Emellett rengeteg iskolai felkérésem is van. Úgy látom, hogy ez nem hasonlítható össze azzal, ami más országokban történik.

Talán még Olaszországban fontosak ennyire a képeskönyvek.

Nos, az olaszoknál különösen szépek a könyvek. Viszont ott sajnos gazdaságilag bonyolult a helyzet. De nagyon jó az ízlésük, és rendkívül nyitottak. Az összes könyvem megjelent olaszul. Spanyolországban is jól fogadják a könyveimet, Latin-Amerikában több megjelent. Egy-két darab Kelet-Európában is felbukkan, Magyarországon, Bulgáriában, Lengyelországban.

De változni fog a képeskönyv helyzete. Nincs okunk azt gondolni, hogy kevesebb lenne az értéke pusztán azért, mert több a kép benne. Ez egy másik kifejezési mód. Képpel és szöveggel együtt születik meg a történet. Szoktam mondani, hogy ha a színházban leoltanák a fényeket, hogy ne nézzük az előadást, csak hallgassuk a szöveget, az ugyanilyen lenne. Ugye, hogy nem teszünk ilyet?

Amikor egy könyv jól van elkészítve, akkor a szöveg és a kép együtt nyer értelmet. Ebben az esetben szükség van az olvasó intelligenciájára, hogy a képeket megértse a szöveghez képest. Engem ez foglalkoztat, hogy hogyan fogom kísérni a szöveget az illusztrációimmal, hogyan egészítem ki vagy mondok ellent neki, és hogyan nyer új mondanivalót kép és szöveg együttese. A képeskönyv külön műfaj, és lehet értékes vagy szegényes annak függvényében, hogy mennyire sikerül kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Mert vannak nagyon rossz könyvek is.

Tudja, hogy világszerte komoly hatással van az illusztrátorokra? Hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy királylányok vagy nyulak bukkantak fel az illusztrációkon világszerte az Ön könyvei nyomán?

Szerencsés vagyok, hogy a munkám sikeres, és van nézettsége. Nagyon előnyös helyzet az, hogy lehetőségem van az önkifejezésre, és az olvasók velem tartanak. Hihetetlen csoda, hogy meg tudok élni a művészetemből.

A munkám valóban képes hatni a fiatal alkotókra Látom, tapasztalom – bár nem az én tisztem ezt eldönteni –, hogy vannak követőim. Néha úgy gondolom, ez egy kicsit túl sok, máskor azt, hogy ez elismerés, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Néha arra ösztönöz, hogy megújítsam magam, máskor meg nem veszek tudomást róla. Nem annyira lényeges ez az egész. Senki nem talált fel semmit, mindenki hatással van a másikra. Fontos, hogy mindenki a saját útját találja meg.

A kócos konferencia című színházi előadása meglepi a nézőket? Nagyon kreatívnak, merésznek tartom ezt a szálat a munkásságában.

Igen, természetesen meglepi a nézőket ez a produkció. A munkámról beszélek benne, de nagyon személyes módon: gyerekkori emlékeket mesélek. Másként, szórakoztatóbb, költőibb módon beszélek az alkotás folyamatáról, mint egy konferencia során tenném. Ez volt az eredeti motiváció.

Izgalmas volt ezt is megtapasztalni. Hiszen a sok hivatalos konferencia után, amelyben részem volt előadóként – a kitett vízzel, a mikrofonnal –, azt mondtam magamnak: kipróbálom ezt is, színháziasítom a mondandómat. A színház, a rendezés mindig is nagyon érdekelt. Nagyon inspirál egy könyv készítésekor, sokszor vonok párhuzamot a színház és az illusztrált kötet között: az üres színpad és a fehér lap például nagyon hasonló. Sokat tanulhatunk a színháztól.

Kitaláltam tehát ezt az előadást, amelyben játszani, szórakozni volt kedvem. Ugyanakkor mindez elég kemény munka. Van velem egy színész a színpadon, illetve egy technikuscsapat is. Még tíz alkalommal fogjuk játszani az egyórás előadást. A fogadtatása jó volt, van rá igény. Eddig ötvenszer adtuk elő, de azt gondolom, hogy nem fogom egy életen keresztül folytatni, mert nagyon megterhelő. Ez egy másik műfaj, egy másik mesterség, és nincs időm rá. Nagyon különleges élmény, de az én életem mégiscsak a könyv.

Veres Gyöngyi

Fotók: Bach Máté