Bánki Éva: Strukul Olaszország-imádata kicsit más, mint az enyém

A történelmi regények az utóbbi években egyre népszerűbbek az olvasók körében. Ön szerint minek köszönhető ez a megnövekedett érdeklődés?

Úgy látom, az iskolák és a tudományok mára némileg elvesztették a tekintélyüket. De az emberek ugyanúgy gondolkodnak, magyarázatokat, válaszokat keresnek, és örömüket lelik a művelődésben. Felmenői minden élőlénynek vannak, de csak az ember az, aki tudja, hogy meg fog halni, és hogy érkezett valahonnan. A történelmi regények a múlttal kapcsolatban is személyes válaszokat kínálnak.

Előfordulhat, hogy a népszerűség épp a jelen bizonytalanságából fakad? Mintha az olvasók stabilabb, értelmezhetőbb világokat keresnének a múltban.

Ezzel nem értek egyet. Játszódhatnának a történelmi regények napfényes, nyugodt korokban, de az olvasók – és persze az írók – előszeretettel választják a sötét, zavaros, átmeneti időket. Véletlen lenne, hogy a középkort szeretik a legtöbben? Én azt tapasztalom, saját korunk problematikusságát, ellentmondásosságát szeretjük visszavetíteni a múltba. Steven Saylor Gordianus-regényei érdekesen példázzák ezt. Lehetnének ezek Róma legnapfényesebb évszázadáról szóló beszámolók, de Saylor mégis az árulás, a zűrzavar, a kegyetlenség krónikása. És ez nem véletlen. Minden múltban a saját korunk tükörképét látjuk.

Tanulmányi útjai révén több alkalommal is lehetősége nyílt ellátogatni Olaszországba. Mennyire sikerült belülről megismernie az olasz irodalmi közeget, különösen az olasz történelmi regények hagyományát?

Portugál szakon végeztem, középkori irodalomból doktoráltam, harminc éve tanítok világirodalmat. Az Árpádok és az Orseolók kapcsolatát kutatni mentem Velencébe – egyébként erről az időszakról szól a második regényem, az Aranyhímzés is. Az ösztöndíjam jellege miatt Velencében legtöbbször történészekkel találkoztam. De persze az olasz szellemi élet sokkal nyitottabb, mint a magyar, Budapesten szinte elképzelhetetlen, hogy egy középkorász beilleszkedjen kortárs irodalmi társaságokba, de ez Velencében könnyen ment. Sokat olvastam, nemcsak szakmunkákat, hanem szépirodalmat – és igen, elsősorban történelmi regényeket.

Mi az, amiben különböznek a magyar történelmi regényektől?

Az olasz irodalomban nincs olyan éles határ lektűr és szépirodalom között. Az apakeresés nehéz, magyaros témája (ami nálunk a társadalmi és lélektani regényekben is oly meghatározó) nem jellemzi az olasz elbeszéléseket. Az olaszok nem élnek annyira a kezdet és a példaképek bűvöletében. Ezért tűnnek talán felszabadultabbaknak? Nagyon erősnek látom az olasz történelmi regényekben az ismeretterjesztő szándékot. Az olasz regényírók nem szégyellnek tanítani. Mint a középkort és a történelmi regényeket divatba hozó Eco professzor A rózsa nevében. Érdekes, hogy a magyarok és az olaszok is felfedezték a történelmi krimikben rejlő lehetőségeket.

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, hogy az érdeklődése egy mediterrán–latin irányba mozdult el. Mit takar ez pontosan és írói munkásságának mely szegmenseiben érhető tetten?

A saját múltamat soha nem megtagadni, hanem mindig csak távolabbról szemlélni akartam. Ilyenfajta perspektívaváltásra a latin világ – a trubadúrok, a tenger, a portugál melankólia, az olaszos érzelmesség és kreativitás – pedig kiváló alkalmat adott. Az általam szerkesztett trubadúrantológiák, a Tavaszidő édessége, az Udvariatlan szerelem és a világirodalom-tanítás már a regények előtt eljegyeztek a latin világgal. Nem véletlenül játszódik a második regényem Velencében. Fantasy-sorozatom, a Fordított idő trilógia hősei is gyakran megfordulnak a középkori mediterránumban, a mórok uralta Andalúziában, Provence-ban és Velencében. A lányommal Velencében töltött fél évet egy regényes útirajzban örökítettem meg, ez a Telihold Velencében. És nagyon örülök, hogy az iskolás olvasókat egy ifjúsági regényben, a Navigátorban a portugál nagy felfedezések idejébe kalauzolhattam.

Mikor találkozott először Matteo Strukul műveivel? Mi ragadta meg bennük leginkább?

Velencében találkoztam Matteo Strukul Medici-sorozatával. Először az író elképesztő tárgyismerete nyűgözött le, aztán az, milyen biztos kézzel ötvözi a családregény hagyományát a történelmi regénnyel és az ismeretterjesztéssel. Már Magyarországra visszetérve olvastam a Michelangelo egyik életepizódját feldolgozó Az eretneket. Érdekes, hogy Matteo Strukul a magyar íróknál mennyivel jobban kötődik a vizuális művészetekhez, több regényének is festőművész vagy képzőművészeti alkotás a hőse. A Casanovát, amely egy kalandregény és egy libertinus regény ötvözetének tűnik, mostanában, a beszélgetésre készülve olvastam. Rám legnagyobb hatással A velencei temető volt – talán nem véletlenül, a történelmi kriminek a magyar irodalomnak is komoly hagyományai vannak.

Matteo Strukul műveit is több kultúra és történelmi közeg formálja, ahogyan az önét is. Milyen pontokon érzi rokoníthatónak kettejük írói világát?

Aki nincs teljesen otthon Olaszországban, az gyakran érzi úgy, mit az Utas és holdvilág Mihálya, Olaszország egy olyan felnőtt dolog, amit egész életünkben tanulni kell. Egy élet kevés, hogy beteljünk vele, hogy minden zegét-zugát becsavarogjuk. Szerintem Strukul Olaszország-imádata kicsit más, mint az enyém. Én például soha nem akartam egészen olasz (vagy portugál) lenni.

Talán Velencét is azért szeretem, mert Velence utcáit járva kisvárosi lányként mindig azon töprengtem, hogy milyen történelmi feltételek között lehetett képes egy aprócska város birodalmat teremteni, meghódítani a tengereket. Matteo Strukul helyzete egészen más, ő Padovában született, Velencében járt egyetemre: az ő bölcsője Olaszország.

Miért lehet izgalmas a magyar olvasóknak Matteo Strukul regényvilága?

Strukult nemcsak az olaszos ízei és a regényeiben felhalmozott, páratlan kultúrtörténeti tudásanyag miatt szerethetjük. Erotika bőséggel akad a magyar történelmi regényekben, de mintha mi szégyellnénk szerelmesnek lenni, a regényeinkben „egymásra találni”. Matteo Strukul ennél érzelmesebb. Mint már említettem, nemcsak a történelmi családregényeknek, hanem a történelmi krimiknek is reneszánszát éljük Magyarországon. A velencei temető problémafelvetése, cselekményvezetése a magyar olvasóknak ismerős lehet. De milyen érdekes! Strukulnál nem egy tudós, nem egy bölcs krónikás a rejtély megfejtője, hanem a XVIII. századi Velence egyik legnagyobb festője.

Milyen témák vagy kérdések foglalkoztatják leginkább a szerzővel kapcsolatban, amelyeket majd mindenképp szeretne szóba hozni a május 9-i beszélgetésen?

Természetesen beszélgetnénk az olasz történelmi regények sajátosságairól, a fókuszba – reményeim szerint – A velencei temetőt helyeznénk. Engem mindig is Velence születése és felemelkedése érdekelt, míg Matteo Strukult viszont ennek a csodálatos városnak a hanyatlása – honnan ez a vonzalom a véghez, az enyészethez? Mivel magyarázza Matteo Strukul, hogy a hanyatló, XVIII. századi Velence olyan derűs, „napfényes” művészek bölcsője, mint Vivaldi és Canaletto? Miért választott pont egy festőt nyomozónak? Remélem, lesz idő rátérni a beszélgetésben Matteo Strukul káprázatos irodalomszervező tevékenységére és Erdéllyel való kapcsolatára is.