Vetle Lid Larssen: A világ egyik legzordabb pontján akartak maradandót létrehozni
Vetle Lid Larssen norvég író a PesText bendégeként érkezett Budapestre – legújabb regénye, az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A csillagtudósok különleges metszéspontja a magyar–norvég találkozásoknak. A könyv Hell Miksa, Sajnovics János, valamint ritkán emlegetett norvég kísérőjük 18. századi expedícióját idézi fel. A regény azonban nemcsak tudománytörténeti kaland, hanem három ambiciózus ember története is. Larssennel hősökről, esendőségről, a történelmi fikció igazságáról és arról beszélgettünk, miért veszélyes, ha a tudományból eltűnik az ember.
Ez az első regénye, amely magyarul is megjelenik. Mit jelent önnek, hogy a magyar olvasók éppen A csillagtudósokon keresztül találkoznak először a munkájával?
Különleges élmény, ahogy a könyv alaptörténete is: két magyar és egy norvég, akik eljutnak Európa legészakibb pontjára, egy borzalmasan zord helyre. Mindezt miért? Hogy meghatározzák a Föld helyét az univerzumban. Egészen elképesztő történet, azóta tudom, hogy meg akarom írni, mióta először hallottam róla.
Magyarországon Hell Miksa egyfajta nemzeti büszkeség, gyakori, hogy piedesztálra emelt statikus alakként él a fejünkben. Te viszont hús-vér, esendő, sokszor nagyon is emberi figuraként mutatod meg.
Az árnyalatoktól és ellentmodásoktól lesz valaki igazán jó regényalak, és Hell pontosan ilyen: nagyon ambiciózus és kemény ember. De közben volt benne alázat és sok jó tulajdonság. Negyvennyolc éves volt, híres ember Bécsben, udvari csillagász, ismert előadó, de a nagy tett még hiányzott az életéből. Ez volt az ő nagy lehetősége.
És ott volt mellette Sajnovics János, az asszisztens, aki anyagiasabb, egyszerűbb, arrogánsabb figura, és különösen lenézi a norvégokat. Mégis briliáns. Ő fedezi fel a magyar és a számi nyelv kapcsolatát azon a kis északi szigeten. Hallja ugyan a hasonlóságot, de ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessen dolgozni az elméletén, először le kell fordítania egy egész szótárt. Mindezt úgy, hogy közben gőzerővel építik az obszervatóriumot. Hihetetlen teljesítmény.
A harmadik szereplő, a norvég Jens Finne Borchgrevink Magyarországon jóval kevésbé ismert, de a cselekmény egy részét az ő nézőpontján keresztül látjuk. Ön hogyan látja őt?
Borchgrevink nagyon képzett volt, de nem volt sikeres. Harminckét éves a történet elején, és az, hogy a két magyar vezetője lehet északon, talán az első és utolsó nagy esélye arra, hogy kapcsolatba kerüljön az akadémiai világgal és botanikusként karriert csináljon. Emiatt ő is ambiciózus - halálosan.
Ez a három ember együtt dinamittá válik.
Mi az, ami a leginkább meglepett a felkészülés alatt?
A műveltségük és az intellektuális szintjük. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kétszáz évvel ezelőtt az emberek egyszerűbbek, babonásabbak, félig ostobák voltak. De ők briliánsak voltak. A világ egyik legzordabb pontján próbálnak maradandót létrehozni: a semmiből felépítettek egy obszervatóriumot – rendes épületet nyitható ablakokkal, felszereléssel, mindennel –, de útközben még óceánmélységet is mértek, hegyekre másztak, barométereket helyeztek ki falvakban, növényeket, köveket, állatokat gyűjtöttek. Már önmagában az obszervatórium felépítése és a Vénusz-átvonulás megfigyelése is nagyjából lehetetlen feladat volt. Ők közben meg minden mást is csináltak.
Ami pedig még nagyon érdekes bennük, hogy racionális tudósok voltak, akik mélyen hittek Istenben. Ettől a világuk egyszerre tudományos és mágikus. Ez a kettősség nagyon megfogott bennük.
Vardøben hatórányi napsütésre volt szükségük a Vénusz-átvonulás megfigyeléséhez. Egy olyan helyen, ahol a statisztikák szerint szinte mindig felhős az ég. Nemcsak tudósok voltak, hanem csodára váró emberek is.
A Nordske helter című könyved írás után sok kritikát kaptál a valóság és a fikció elegyítése miatt. Mi az, ami érdekel a valóságban? És mi az, ami a fikcióban?
Amikor írok, mindig a nagy történeteket keresem. Nem szeretnék kisvárosi válásokról írni. Azok a történetek érdekelnek, amelyekben van külső cselekvés, kaland, ugyanakkor belső feszültség és súrlódás is. Ezek inspirálnak. Ugyanakkor a számoknak, a logisztikának, a történelmi kereteknek pontosnak kell lenniük. Tudósokkal, botanikusokkal, szakemberekkel dolgozom egy-egy könyv írásakor. De egy ponton el kell engednem az anyagot, és történetet kell csinálnom belőle. Ez a legfontosabb: hogy jó történet szülessen.
A beszélgetésünkben többször felmerült, hogy mennyi kapcsolatot látsz Norvégia és Magyarország között.
Magyarország és Norvégia között szerintem sok a hasonlóság, olyanok is, amikről kevesebbet beszélünk. Mi négyszáz évig Dánia fennhatósága alatt éltünk: Koppenhága volt a fővárosunk, valahol a gyarmat és az önálló állam közötti állapotban léteztünk. A magyaroknak pedig ott volt erre Ausztria. Mi azt szeretjük gondolni magunkról, hogy a vikingektől származunk; a magyaroknak ott van Attila mítosza. Mindkét ország kicsi, sajátos nyelvvel, erős függetlenségvággyal és büszkeséggel. De az egri bikavérhez semmi sem hasonlítható, mondhatni azon nőttem fel.
Ha egy magyar olvasó most veszi kézbe először a könyvedet, mit szeretnél, mivel maradjon a végén?
Azzal, hogy ezek az emberek nem távoli történelmi figurák, hanem hozzánk nagyon közel álló emberek. Ambiciózusak, esendők, hiúak, bátrak, néha nevetségesek, néha nagyszerűek. Mint mi. És talán azzal is, hogy a tudomány története nem hideg és elvont dolog. Emberek története, akik félnek, versengenek, reménykednek, és közben megpróbálnak megérteni valamit a világból. Ezért érdemes velük tartani erre a távoli, északi útra. Nemcsak azért, mert messzire visz, hanem mert közben nagyon közel hoz minket saját magunkhoz.
