Rendesen felfedezett magának téged a kamera! Rögtön egy olyan történelmi kosztümös sorozat főszerepét zsebelted be, amelyet egy egész ország kíváncsian vár és a Megafilm a kiemelt projektjeként kezel.

A koromhoz, a pályafutásomhoz és a kortársaimhoz képest viszonylag sok mozgóképes feladatban vettem már részt. Az első a 2006-ban Sziréna címmel, Novák András által rendezett kisfilm volt, aminek a forgatása egybeesett az akkori pesti zavargásokkal. Tisztán emlékszem arra, amikor a tüntetők elkötöttek egy tankot. Ezt követően jó ideig nem volt filmes munkám, majd amikor felköltöztem Budapestre, először könyvtrélert forgattam Márfi Márkkal, aztán a színművészeti egyetemen egy-két vizsgafilmben játszottam kisebb-nagyobb szerepeket.

Az első komolyabb forgatásba az osztálytársaimmal együtt A tanár című sorozat révén kerültem. Ezután szépen, fokozatosan elkezdtek beindulni a filmes felkérések. Kurta Nikével – akit rendkívül különleges színésznőnek tartok – Dávid Attila kisjátékfilmjében forgattam, majd jött egy másik sorozat, később pedig egy kisebb szerep Fésős András nagyjátékfilmjében. De a non plus ultra nyilvánvalóan a Tündérkert. Soha ekkora filmes szerepet nem kaptam még.

Báthoryt csak a történelemkönyvekből ismerjük, de nagyon izgalmasnak tartom, hogy egy olyan összetett karakterű színész formálja meg, amilyen te vagy.

Sok helyzetben látom magamat kívülről. Édesanyám szokta mondogatni, hogy androgün kinézetem van: férfias, de viszonylag sok feminin vonás is jellemző a külsőmre. Leginkább ebből a kettősségből adódik, hogy aránylag sok szerepre kezdenek el használni az éppen identitását kereső tinédzser fiútól Báthory Gáborig. Úgy érzem, ez a skála most nyílt ki igazán. Eddig többnyire kék szemű, göndör hajú, fiatal srácokat kellett játszanom. Az egyetlen ember, aki ebből tudatosan próbált kimozdítani, az Zsámbéki Gábor volt az egyetemen.

Mostanra azonban más színházi alkotók is rájöttek erre. Báthory Gábor is ilyen feladat. Az erdélyi Tündérkert-trilógia első része alapján hatalmas kettősség jellemzi. Én sem tudom, milyen volt, de sok mindent olvastam róla. Egyszerre lehetett hős férfi és gyengéd ember, akit az érzelmei irányítanak. Madarász Istivel, a rendezővel arról beszéltünk, hogy valójában korának rocksztárja volt. Ezzel minden pozitív és negatív dolgot elmondtam, azt hiszem.

Hogyan kerültél filmközelbe az egyetem előtt?

Szegeden születtem és ott éltem tízéves koromig. Azután elváltak a szüleim, és anyukámmal meg a húgommal Miskolcra költöztünk. Értelmiségi családból származom, szociológusok a szüleim, apukám a szegedi egyetemen adjunktus, anyukám a miskolci egyetemen tanít, a húgom a Corvinuson tanul nemzetközi tanulmányokat. Édesanyám húga Szirbik Bernadett színésznő, aki az ottani színházban játszott, amikor Szegeden éltünk. Korognai Károly néhai igazgató, rendező kisfiúkat keresett az Üvegcipőbe, én lettem az egyik.

Azt láttam, és emlékszem is a gyerekekre!

Hát ekkor kerültem színházközelbe, bár nem emlékszem rá, hogy ezt én akkor annyira akartam volna. Azt tudom, hogy még olvasni sem tudtam, de sokat és szívesen tanultam verseket az anyukámtól, szóval innen fakadhat nálam a színészet szeretete. A 2006-os film castingját is Berni nézte ki nekem, én pedig szívesen elmentem a válogatásra. Egyszer kihallgattam anyukám és a nagymamám beszélgetését, amikor azt találgatták, mi lesz belőlünk a húgommal. Anyukám azt mondta, hogy „Peti úgyis feltalálja magát”. Nem mondta ki, hogy színész leszek, de érezhető volt, hogy szerinte ilyesmi irányba fogok menni. Nem nagyon akartam más lenni, mint színész. A kamionsofőr meg a hangmérnök jött még szóba, de azok csak fellángolások voltak.

Na és Peti valóban feltalálja magát az életben?

Abszolút! Kifejezetten céltudatosan élem az életem. A gimnázium óta teljesen tisztában vagyok vele, hogy mit akarok csinálni, és így is végeztem az iskoláimat. Ami hátráltatott, azzal nem foglalkoztam. Csak arra szántam időt, ami érdekelt, és olyan „szűrőberendezésem” van, hogy tudat alatt 99 százalékos pontossággal érzem, mire van szükségem. Ebből volt és van a legtöbb konfliktusom az oktatóimmal. Például matekból évet is ismételtem egyszer: kétszer jártam a kilencediket.

Melyek az életedben meghatározó művek?

Nincs kedvenc könyvem, íróm, zeném. Egy-egy alkotás meg szokott találni, nagy hatással van rám. Általában azért, mert egy bizonyos életszakaszban ér el. Az irodalmi művek közül most ilyen a Holtverseny, Totth Benedek regénye, de azért, mert ez a monodráma-előadásomhoz kapcsolódik, ami életem egyik legnagyobb kihívása volt. Maga a történet és a regény valószínűleg csak annyit jelentett volna, mint egy jó könyv. Azért vált számomra meghatározóvá, mert sokat dolgoztam vele, és hozzá kötöm a színészi pályám indulását.

Ennyire fiatalon nem szoktak monodrámára vállalkozni.

Nem terveztem monodrámát csinálni. Zsámbéki elsőben mondta nekünk, hogy azt szeretné, ha ötödév végére mindenkinek lenne egy ilyenje. Rögtön arra gondoltam, hogyan tudnék kibújni a feladat alól. A pandémia idején Kovács Máté felhívott, hogy szeretné a Holtversenyt színpadra vinni, és miközben olvasta, végig az én arcom lebegett előtte. Egyáltalán nem ismertem Mátét, csak köszönőviszonyban voltunk a kollégiumban. Az volt a kérdésem, hogy ez „monodráma monodráma” lesz? Egyedül leszek a színpadon? Igen, válaszolta: a monodrámáknak az a sajátossága, hogy a színész egyedül van a színpadon. Nem tudtam mire vélni, hogy engem kért fel, de akkor is az szerepelt az első gondolataim között, hogy Zsámbéki kérését ezzel legalább ki tudom pipálni.

Azóta már sokkal több mindent jelent számomra, és már a próbafolyamat alatt is máshogy álltam a kérdéshez: a részem lett az előadás. Monodrámát csinálni nagyon nehéz. Máshogy nehéz, mint többszereplős darabot készíteni vagy filmet forgatni. Azok is komoly munkák, de nekem eddig az a tapasztalatom, hogy ez a legnehezebb műfaj. A legkellemesebb része az, amikor játszom az előadást. Viszont a szöveget megtanulni és egyedül, azaz úgy próbálni, hogy csak a rendező és a segédrendező voltak ott, borzalmas volt. Amikor az előadást játszom, már a nézők is a részei, és az energiák, amelyeket a színpadon felhasználok, szinte kivétel nélkül tőlük származnak. 

Visszatérve a Tündérkerthez: úgy tudom, egy az egyben a Móricz-regényt viszitek képernyőre. A történetpár hónapot ölel fel.

Igen. A történet arról szól, hogy Báthory Gábor fejedelem miként próbálja Erdélyt visszacsatolni Magyarországhoz, ezen belül pedig az ő és Bethlen párharcairól, valamint a fejedelem magánéletéről, a nőkhöz és a társaihoz fűződő viszonyáról, politikai játszmákról. Nehezen tudom eltartani magamtól ezt a dolgot, muszáj a saját ambícióimat is belefogalmaznom. Engem az izgat a legjobban, hogyan lehetett ezt az embert fejedelemmé választani, és hogyan tudta túlélni azt az időszakot.

Hogyan lehet kialakítani olyan emberi kapcsolatokat, amelyek teljesen az alá- és fölérendeltségen alapulnak? Hogyan lehet egy ilyen embert hosszú távon elviselni, és hogyan lehet a bizalmasának lenni? Mi magyarázza, hogy ezt az embert nem ölte meg valaki a nulladik másodpercben? Melyek azok a mögöttes szálak, amik Báthoryt összekapcsolták Imreffyvel, Géczyvel, és a bizalmasukká tették? Politikai érdekek nyilván közrejátszottak, de mindenkinek nagyon sokat kellett nyelnie, aki a fejedelem közelében volt. Az izgat, hogy miként lehet egy ilyen emberhez viszonyulni. Ez a fickó egy huszonéves hedonista volt, miközben országot irányított, csatákat tervelt ki és hajtott végre. Nem tudom, hogy ha a helyében lennék, ennyi idősen képes lennék-e hasonlókra.

Hát nem tűnsz olyannak.

Egyáltalán nem vagyok olyan, sőt Madarász Istivel is beszéltük, hogy Báthory Gábor konkrétan a szöges ellentétem. De nagyon jó érzés eljátszani! Ezért gondolom a színjátszást terápiának: mert olyan dolgokat csinálhat az ember, amilyeneket amúgy nem. Mi több, képtelen lenne hasonlóakat művelni, viszont ki tudja próbálni, milyen volna, ha… És nálam például bebizonyosodik, hogy egyáltalán nem lenne jó.

Báthory gyakran mérges, és olyankor tör-zúz. Én akkor sem ordítozom vagy csapkodok, ha mérges vagyok. Ő tükröket tör, kupákat vág a földhöz, csapkodja az asztalt. Én ilyeneket soha nem csináltam, és szerintem nem is fogok, de ennek ellenére jó érzés volt kupával bedobni egy tükröt. Ezt sehol máshol nem tudnám megtenni. Az egyik kedvenc jelenetem is az volt, amikor többen ültünk a vacsoraasztalnál, az egyik szereplővel konfliktusom volt, és annyira vertem az asztalt, hogy az ételekkel együtt az egész remegett. Élveztem.

Na és a nőkhöz fűződő viszonya?

Több nője jóval idősebb nála, és Báthory lubickol ebben, amíg az ő életében is el nem jön a szerelem, vagyis valami arra hasonlító. Akkor egy pillanatra megenyhül, és úgy tűnik, mintha kezes bárány is tudna lenni. Van egy intimkoordinátor a csapatban, ami zseniális húzás. Ez itthon nem megszokott, pedig nagyban segíti a közös munkát. Az itthoni metoo-botrányok, az alá- és fölérendeltségi helyzetek, a nők helyzete a magyar színházi világban számomra amúgy is megfejtendő jelenségek. Érdekel, hogy miként alakult a nők szerepe a színházban, és miként kezelik őket a különféle művészeti területeken. Az intimkoordinátor nemcsak azoknak segít, akiknek valamilyen erotikus jelenetük van, hanem úgy is foglalkozik velünk mint érző lényekkel, akik negyvenfős stáb előtt esetleg szégyellik mutogatni magukat.

Feszélyeznek az ilyen jelenetek?

Engem egyáltalán nem, az viszont annál inkább zavar, ha a partneremet feszélyezik. Ma például egy kisfiúval forgattunk, és Isti megkért, hogy simogassam meg a fejét. Odamentem, és megkérdeztem tőle, hogy zavarja-e, ha hozzáérek a fejéhez. Nem nyúlok hozzá úgy egy emberhez, hogy ezt előtte nem beszélem meg vele. Mindig hasznosnak tartottam, hogy az adott partnerrel egyeztessem, hol foghatom meg, és ha például csókolózunk, az milyen mennyiségű és intenzitású legyen. A színészek ahhoz vannak szokva, hogy ezt nem beszéljük meg, holott egymás testéhez nyúlkálunk, és egyáltalán nem komfortos helyzet az, hogy valakivel életében először találkozik az ember, és másfél óra múlva már fogdossák egymást.

Mi jön a Tündérkert után?

A terv szerint először az Átriumban próbálok, aztán januárban a Radnótiban, majd pedig reményeim szerint lediplomázom. Nagyon szeretnék filmezni és színházban is játszani. A kőszínházi létforma sokáig teljesen idegen volt számomra, röghöz kötöttségként éltem meg, de amilyen jelenleg a színházi helyzet, muszáj lesz magammal kompromisszumot kötnöm. Ez nem jelenti azt, hogy lesz is munkám kőszínházakban.

Mi fér be a színház mellé?

Ha nem színész lennék, akkor is színész lennék. A zene meghatározó pontja az életemnek: dobolok, ami szintén kreatív tevékenység; nem merőben más, mint a színházcsinálás. Az utóbbi két évben az időm 95 százalékát szerencsére a színház teszi ki. Szinkronizálni is szeretek: ez az egyik olyan dolog az életemben, hogy ha reggel fél nyolcra kell menni, nem az az első gondolatom, hogy ehhez most semmi kedvem sincs.

Vígan kelek fel, és vígan megyek be. Kikapcsol az agyam, csinálom és élvezem. Nem gondoltam, hogy valaha alkalmas leszek a szinkronizálásra. Meg szokták dicsérni az orgánumomat, amit én teljesen másmilyennek hallok. Mindig nagy vágyam volt, hogy szépen beszéljek, és egy kicsit zavarba ejtő, hogy olyan sokat és nagy szerepeket szinkronizálhatok. Megtisztelő, hogy a rendezők, a szinkronrendezők és a színházrendezők annyi bizalmat szavaznak nekem. Próbálok ennek megfelelni.

Fotók: Megafilm/Dombóvári Tamás