A művész Facebook-oldalán még az aukció kezdete előtt megjelent egy poszt „Vegyen Batykó Róbert-festményt 15 évvel ezelőtti áron” címmel. Batykó az alacsonyra belőtt becsérték ellen szólalt fel, majd a kommentek közt több művész, művészettörténész és galerista is kifejtette az álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, leginkább amellett érvelve, hogy az alátaksált becsérték rosszat tesz a művész gondosan felépített árainak, elbizonytalanítja a gyűjtőket, valamint megkérdőjelezi az elsődleges piacon működő rendszert és struktúrákat. Batykó Róberttel és galeristájával, Pados Gáborral, az acb Galéria igazgatójával, illetve Törő Istvánnal, a Virág Judit Galéria ügyvezető igazgatójával beszélgettünk a kialakult helyzetről.
„A Lemezjátszókar című kép egy 2006 és 2008 között készült sorozat darabja. Már akkoriban is a szűk környezetemben lévő hétköznapi látványok festői átiratai foglalkoztattak. Édesapám építőipari gépeiről készítettem tárgyportrékat. Leginkább olyan eszközök és munkagépek jelentek meg a vásznakon, melyek formailag erősen geometrikusak és redukáltak. A folyatott hátterek, a szürke különféle árnyalatai a miskolci élmények lenyomatai, visszautalások az iparvárosi jellegre, a sok betonfelületre.” Fenyvesi Áron Batykó Róbert 2022-ben megjelent katalógusában írja, hogy a művész „védjegyének számít ekkoriban a változatosan szürke, de mégis egyneműnek ható hátterek előtt lebegő, erős és éles kontúrokkal felvázolt tárgyportré”, amely hideg és objektív ábrázolást sejtet, ugyanakkor „Batykó elképesztő festőiséget is sugárzó” kompozícióinak „leglényegesebb elemei a festék által létrehozott különféle textúrák”. Az említett kép 2007-ben az acb Galériában, a Pop, tárgyak, satöbbi című kiállításon szerepelt, utána vásárolta meg Hoffmann István.
A festmény a Hoffmann-gyűjtemény részeként került be a Virág Judit Galéria aukciójára. A kikiáltási ár a mű piaci értékének kb. 20 %-a, a becsérték pedig a harmada volt.
Hoffmann István komoly gyűjtőnek számított a kilencvenes évektől. Csak kortárs műveket vásárolt. Nemrég bekövetkezett halála után örökösei úgy döntöttek, a kollekció egy részét – több mint hetven műtárgyat – az aukciósházon keresztül értékesítik. Ezek közt szerepelt az említett Batykó-kép is. „Ilyen esetben mindig az történik, és ez most sem volt másképp, hogy az örökösökkel leülünk megbeszélni a kikiáltási árakat és a becsértékeket. Ők tettek javaslatot a képek árára, ezeket, amennyiben nem voltak túl magasak, és nem közelítették még a piaci árakat, elfogadtuk.” Törő István hangsúlyozza, hogy nekik elsősorban a beadó igényeinek és elvárásainak kell megfelelniük, hiszen az üzlet köztük és az aukciósház között jön létre.
„Ezzel két gond is van – teszi hozzá Pados Gábor. – Egyrészt nem várható el, hogy a beadó tájékozott legyen az árakkal kapcsolatban, így az alacsonyra lőtt becsértékkel ő is átverve érezheti magát. Másrészt a becsérték tulajdonképpen a műtárgy szakértők által megbecsült értékét jelenti, ami az adott alkotás valódi értéke. Ezzel szemben a Virág Judit Galéria azt tünteti fel becsértéknek, amennyit az aukciót követően szeretne kapni a képért: így ez valójában nem becsérték, hanem egy elvárt leütési ár.”
Előfordul, hogy az aukciósház az elsődleges piacon meghatározott összegekhez képest alacsonyabbra állapítja meg a becsértéket. „Még ha tudjuk is, hogy alacsony, az aukciósház számára ez gyakran előnyt jelent, hiszen a tapasztalataink azt mutatják, hogy sok licitet generál, ami jót tesz az árverés hangulatának, s a gyűjtők egymással versengve végül magasra verik fel az árakat – mutat rá Törő István. – Amikor Batykó Róbert gyűjtői megérkeztek az aukcióra, úgy érezték, jó üzletet tudnak kötni, ezért sokkal lelkesebben emelték a tárcsákat, így végül sikerült jó árat meghatározniuk.”
„Én másképp látom – kapcsolódik Pados Gábor ehhez a gondolathoz. – Az egyszeri vásárló, akinek pusztán tetszik a kép, a becsérték körül leteszi a kezét, mert azt gondolja, hogy a mű nem ér többet. A gyűjtő pedig felháborodhat, hogy a galériától túlárazottan szerzett műveket az adott művésztől. Így azok a gyűjtők, akik tisztában vannak az árakkal, és egyébként potens vevők lennének, az aukciósházra lesznek dühösek. A rosszul belőtt becsérték az aukciósház hitelét is rontja a gyűjtők szemében.” „De nem tehetjük meg, hogy bármilyen galéria érdekében fölverjük az árakat, hogy azon a szinten legyenek, amelyen ők áraznak” – reflektál Törő István, majd kiemeli, hogy azok a gyűjtők, akik pár éve vettek kortárs képeket, és szeretnék eladni őket, ezt a leghamarabb aukciókon tudják megtenni.
Két külön univerzumról beszélünk, és működésük nincs összehangolva. Míg a galériás világban létezik megállapodás a művész és a galéria között az árképzésről, a profit elosztásáról, az emelés mértékéről és gyakoriságáról, addig az aukciós piacon a végső árak kevéssé határozhatók meg előre, lényegében kiszámíthatatlanok. Törő így gondolkodik erről: „A galéria által meghatározott árak nagyjából-egészében fikciós árak, amelyek vagy jól tükrözik a realitást, vagy nem. Lehetnek a valóságos kereslet alatt is, felett is, vagy éppen eltalálhatják. A galériás árképzés sok esetben virtuális valóság, a miénk ezzel szemben létező piaci valóság.”
Az aukciósház ügyvezető igazgatója szerint az aukciók kontrollt és szűrőt jelentenek a galériák számára, mivel egy árverésen az általuk felépített árak érvényessége nyer igazolást vagy dől meg.
„Lehet érvelni a kapitalista piaci szemlélettel, viszont a becsérték pontos meghatározása a beadó és a potenciális vevő hiteles tájékoztatását szolgálná, valamint referenciapontot jelentene a későbbi esetekhez” – teszi hozzá Pados Gábor.
Kérdés, hogy az aukciósház miért nem egyeztet a galériással az árverés előtt, hiszen ezzel meg lehetne találni a két világ árazási stratégiájának metszéspontját. „Bizonyos esetekben szoktunk segítséget kérni a galériáktól, sőt vannak, akikkel rendszeresen együttműködünk, de erre nem mindig van kapacitásunk, főleg ha ennyi műről van szó. A jelen aukción két Batykó-kép szerepelt, ha több lett volna, biztosan megkeressük Pados Gábort. Viszont most, hogy látjuk az aukciós árat, a későbbiekben ezt az adatot viszonyítási pontként tudjuk használni az árazásnál” – mondja Törő István, majd hozzáteszi: nem jogtalan elvárás, hogy egyes esetekben egyeztessenek a galériákkal, és figyelembe vegyék az igényeiket. Sokszor az aukciósháznak is nehézséget okoz az árazás, ha nincsenek viszonyítási pontok.
„Számomra egyáltalán nem komfortos, hogy egy nyilvános bejegyzésben beszéljek a műveim értékéről, de ebben az esetben olyan mértékű aránytévesztéssel találkoztam, hogy úgy éreztem, meg kell szólalnom – idézi fel Batykó a Facebook-poszt megszületését. – A hozzászólásokból és a kollégákkal folytatott magánbeszélgetésekből kiderült, hogy sok művész küzd ezzel a problémával, életkortól függetlenül.” A fiatalabb vagy középgenerációs alkotók csak most kezdenek szembesülni a kérdéssel. Batykó Róbert Pados Gáborral egyetértésben úgy látja, hogy ez a generáció határozottabban lép fel az ilyen jellegű érdeksérelmekkel szemben, így lehet esély arra, hogy az aukciósházak körültekintőbben alakítsák ki árazási stratégiájukat.
Ellenérdekek vannak, összegzi az aukciósház ügyvezető igazgatója. „De hát ez normális piaci verseny. Mi csak a munkánkat végezzük, szándékosan nem akarunk kárt okozni senkinek.”
Batykó Róbert festménye végül izgalmas licitálás után (jutalékkal együtt) valós piaci értékén talált új tulajdonosra.
