Bereznai Péter: Vissza kell nézni ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat

Ha fel kellene idézned egy korai élményt, amely ma is meghatározza az alkotáshoz való viszonyodat, mi jutna először eszedbe?

Nem egyetlen helyzetet emelnék ki, hanem az alföldi tanyavilágot. A nagyszüleim tanyán éltek, az ikertestvéremmel pedig gyakran kivittek bennünket hozzájuk. Gyerekként a tanya a szabadságot és a természettel való közvetlen együttélést jelentette. Ott szabadon rosszalkodhattunk, miközben észrevétlenül megtanultuk, milyen ritmus szerint működik a körülöttünk lévő világ.

A természetélményből következik a képeiden megjelenő geometria és absztrakció?

Nálam a geometria nem egy táj vagy konkrét látvány leegyszerűsítéséből születik. A metafizikai-geometrikus szimbolizmusból indulok ki: a forma eleve szellemi tartalom hordozójaként jelenik meg.

Nyomdászcsaládból származol. Mit adott neked ez a háttér?

A nyomdászat a nagyapámtól kezdve átszőtte a család életét. Rengeteg könyv között nőttünk fel, ami önmagában is óriási erőt jelentett. A művészi inspirációim jelentős része ma is az olvasmányaimból érkezik.

Autodidakta művészként két korai mestered, Gazsi Endre és Mokos József egymástól eltérő szemléletet képviselt. Hogyan hatottak rád?

Gazsi Endre az általános iskolában volt a rajztanárom, és művészettörténeti előadásokat is tartott. A modernizmus megszállottja volt, tulajdonképpen ő táplálta belém a modern művészet iránti érdeklődést. Akkoriban az iskolai rajzszakkörökből a tehetségesebb vagy elkötelezettebb gyerekek megpróbálhattak bekerülni a városi képzőművészeti körbe. Ezt Mokos József vezette, egy nagy tudású, idős mester. Igazi humanista és rendkívül erős erkölcsi személyiség volt. Nemcsak rajzolni tanított, hanem emberségre is.

Mikor találkoztál először a modern, avantgárd művészettel?

A hetvenes évek elején a zebegényi Szőnyi István Nyári Szabadiskolába jártam. Ott találkoztam először Galántai György műveivel. Ledöbbentett, mennyire egyéniek: egy tisztán és következetesen megélt avantgárd gondolkodás jelent meg bennük. Később Balatonboglárra is eljutottam, és 1973-ban, a kápolnatárlatok utolsó évében a helyszínen láttam, mi történik ott. Galántai tehát az első lökést adta, noha később egyértelműen a szentendrei művészet mellett köteleződtem el.

1975-ben költöztél Szentendrére, és bekapcsolódtál a Vajda Lajos Stúdió munkájába. Mit jelentett akkor a kívülállás?

Nem lázadásként éltem meg. Nem akartuk felforgatni a világot, csak azt szerettük volna, hogy hagyjanak bennünket békén.

Eredetileg nem volt politikai felhangja annak, ahogyan éltünk és dolgoztunk; a hatalom tette politikai üggyé.

Hogyan hatott rád maga Szentendre?

Az első pillanattól különleges városnak éreztem. Nemcsak az építészete hatott rám, hanem mindaz, ami hozzá tartozott: az ortodox világ és a szerb közösség jelenléte. A templomok belső hangulata, az épített környezet és a kisváros akkori létezésmódja mélyen belém épült. 

A szakralitás kezdettől jelen volt a művészetedben?

Nem ugyanilyen tudatossággal. Az életemben és a művészi gondolkodásomban 1990 körül következett be egy nagy fordulat: a modernizmus felől a tradíció felé fordultam.

Az első meghatározó inspiráció Hamvas Béla volt. Nála újra és újra találkoztam René Guénon nevével. Guénon és általában a metafizikai-tradicionális gondolkodás ettől kezdve alapvetővé vált számomra, és a művészetet is ennek fényében gondoltam újra.

Miért érezted úgy, hogy a modernizmus helyett a tradícióban találod meg önmagad?

Elkezdtem komolyan gondolkodni a múlt, a jelen és a jövő viszonyán, azon, hogy egyáltalán hol tudom elhelyezni magam. A jelen csak egy pillanat, ilyen értelemben szinte káprázat. A jövő pedig kifürkészhetetlen, nincs a birtokunkban. Én arra jutottam, hogy vissza kell nézni ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat. Innen indult a tradicionális gondolkodás felé vezető utam.

Ez a fordulat a modern technika elutasítását is jelenti?

Nem. Tradicionálisan gondolkodom, de modern világban élek, ezért sok mindent el kell fogadnom és használnom kell. Hosszú ideig szabadúszó alkalmazott grafikusként, könyvtervezőként dolgoztam, ezen a területen pedig nem lehetett elkerülni a digitális eszközöket. Nem a modern világ felszíni jelenségeivel van bajom; a problémáim mélyebbek, világszemléleti természetűek.

Három szentendrei elődöt különösen fontos igazodási pontnak tartasz: Vajda Lajost, Barcsay Jenőt és Deim Pált. Milyen szerepet töltenek be számodra?

Vajda Lajos számomra a próféta. Időben olyan távol volt tőlem, hogy személyes kapcsolatom nem lehetett vele, de az a fajta avantgárd létezés, amelyben Szentendrén éltünk, egyértelműen hozzá kötött bennünket.

Barcsay Jenőt személyesen is ismertem. A szentendrei jelenlét és a grafikai műhely révén több kapcsolódási pontunk volt, ezért őt a mesternek tekintettem. Idős és meglehetősen zárkózott ember volt, de a jelenléte rendkívül fontosnak bizonyult.

Deim Pál volt az apafigura. Vele volt a legszorosabb személyes kapcsolatom; valóban apámként gondoltam rá. Ez a három alkotó annyira meghatározó számomra, hogy nélkülük szinte nem is tudok a saját művészetemről gondolkodni.

Hogyan vezetett a belső fordulat a kilencvenes évek fekete képeihez?

A korábbi, nyilvánvalóan modernista, nagyon színes és gesztusos festészetemben egyszer csak zsákutcába kerültem. Nem láttam, merre lehetne továbbmenni, ezért úgy döntöttem, egy időre abbahagyom a művészetet. Közben azt tapasztaltam, hogy a fiatalok már jól kezelték a számítógépeket, de nem ismerték a tipográfia alapjait, ezért gyakran nagyon csúnya dolgokat készítettek. Elhatároztam, hogy összeállítok számukra egy egyszerű grafikai-tipográfiai kézikönyvet.

Harmincéves fejjel azonban hirtelen más jelentést kapott. Gondolkodni kezdtem az isteni teremtés mindenben való jelenlétéről, az arányokról és az aranymetszésről mint az emberhez és a teremtett világhoz kötődő rendről. Ebből született meg 1990 és 1995 között az első nagy fekete korszakom. Nagy méretű, több részből álló képeket készítettem, amelyeknél az egyes elemek egymáshoz való viszonya vált meghatározóvá.

Miért éppen a feketét választottad?

Azt akartam, hogy a képet elsősorban intellektuálisan, a formán keresztül lehessen megközelíteni, ne pedig a színek által kiváltott érzelmek felől. Úgy gondolkodtam: a fehér minden szín összessége, a fekete pedig minden szín hiánya, a teljes színtelenség, tehát a feketét választottam. 

A képeid mégsem hatnak steril, egynemű fekete felületeknek. Hogyan alakult ki az erőteljes anyagszerűségük?

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy attól még nem történik semmi, ha egyszerűen feketére festek egy felületet. Fontossá vált, hogy maga a képtest organikus legyen, akár a bőr. Eleinte egy ipari festéket csurgattam sok rétegben egymásra; ebből alakult ki a sajátos felszín. Újabban inkább olajfestéket használok. Festőkéssel hordom fel, így tudom vastagon alakítani, és az anyagszerűség közvetlenül megjelenik.

Nem akartam sem a hard-edge festészet kimért konstruktivizmusát, sem a konkretikus művészet túlságosan steril, letisztult szemléletét követni. Életet szeretnék vinni a képbe. Fontos, hogy emberi maradjon, ne gépi, és hogy lelke legyen.

A fekete mellett a fehér és a vörös is rendszeresen visszatér. Mit jelentenek ezek a színek?

A munkáimon általában három alapszín jelenik meg: a fehér, a fekete és a vörös. Abban a hagyományos szimbolikai rendszerben, amelyre támaszkodom, ezek az anyagi világ alapvető minőségeihez kapcsolódnak. Ebben a szűk palettában számomra egy teljes világrend sűrűsödik össze.

A Szentendrei Régi Művésztelep századik évfordulóján miért közös kiállítás mellett döntöttetek Aknay Jánossal, Baksai Józseffel és Martin Henrikkel?

Az alapgondolat nagyon egyszerű volt: miért kellene egy százéves évfordulót mindenkinek külön-külön megünnepelnie, ha néhányan közösen is meg tudjuk tenni? Szebbnek éreztük, ha együtt állunk ki. Aknay János halála azonban tragikusan komoly jelentést adott ennek az elhatározásnak.

Hogyan vált az emlékezés a négy különböző életmű közös pontjává?

Ahogy elkezdtük felfejteni a fogalmat, kiderült, hogy valójában mind a négyünk művészetében régóta jelen van.  Az emlékezet mélysége az ember életének gazdagságát is meghatározza. Akinek valódi, mély múltja van, az sokkal teljesebben élhet.

A százéves évforduló ünnep, de ünnep minden istentisztelet és mise is; ezekben az emlékezés és a szertartás szintén összekapcsolódik. Végül arra jutottunk, hogy ne legyen a cím túlságosan közvetlen, inkább ezt a tágabb közös gondolkodást fejezze ki. Így született meg Az ünnepről magunk közt szólva cím.

A pályád elején a kívülállás volt meghatározó, most pedig a közösség jelentőségéről beszélsz. Hogyan fér össze a kettő?

A kívülállást annak idején a politikai rendszerhez képest értettük. Szentendrén viszont éppen egy befogadó közeggel találkoztam. Aknay János és a többiek akkor már néhány éve működtették a Vajda Lajos Stúdiót, és rögtön befogadtak. Ma is azt gondolom, hogy létezik szentendrei művészet. A megjelenési formái időről időre változnak, de a lényege nem tűnt el.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu