Amikor krónikus betegségekről, elhízásról vagy akár függőségekről beszélünk, nagyon gyakran előhúzzuk a genetikakártyát. A WHO szerint viszont hiba lenne a nagymamánkat hibáztatni a magas vérnyomásunkért, hozott génjeink ugyanis csak az egészségünk körülbelül tíz százalékát határozzák meg. Az igazi főszereplő a díszlet: életünk színpadát, vagyis a fizikai és társadalmi környezetet okolhatjuk az állapotunk 55 százalékáért. Az épített környezet tehát nemcsak falakat és tetőt ad, hanem azt is rendesen befolyásolja, hogy milyen az életminőségünk, de azt is, hogy hogyan viselkedünk.
Akinek forrt már fel az agya a légkondimentes metróban, üvöltött már rá egy kánikulában megvadult autós, vagy egyszerűen csak próbálta túlélni a trópusi éjszakákat (amikor a minimum-hőmérséklet nem ment húsz fok alá – a szerk.) egy panel hetedik emeletén, az tudja, hogy mennyire nem mindegy, milyen épített környezet vesz minket körül.
Nem kell szakembernek lenni ahhoz sem, hogy tudjuk, a városokban a klímaváltozás hatásai még erőteljesebbek, mint vidéken.
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja szerint a globális szén-dioxid-kibocsátás 75 százalékáért a városok felelősek, ebből 55–60 százalék az épületek, 15–20 százalék pedig a közlekedés számlájára írható. Vagyis, ha komolyan gondoljuk a klímavédelmet, nem elég csak a kibocsátást visszafogni (mitigáció), hanem túlélési stratégiákat is kell(ene) gyártani (adaptáció), hogy ki lehessen bírni a városi létet.
A rezsi csak a jéghegy csúcsa
A fenti számokkal indítottam a beszélgetést Beleznay Éva fenntarthatósági tanácsadóval, építésszel és urbanistával, rákérdezve arra, hogy vajon miért van az, hogy amikor fenntarthatóságról beszélünk, valahogy mindig a repülés, az autózás vagy a húsfogyasztás jut eszünkbe. Pedig az épületek – szó szerint – körülvesznek minket: lakunk, dolgozunk, tanulunk, szórakozunk bennük, mégis kevesen gondolunk rájuk úgy, mint főbűnösökre a klímaválságban.
Szerinte ennek oka részben az időlépték. Egy autót le lehet cserélni pár év alatt, egy épület viszont több évtizedre készül. A nagyobb, rendszerszintű felújítások pedig nemcsak költségesek, de hosszadalmasak is, és gyakran közös döntést igényelnek, ami a társasházak esetében például külön akadály. Az emberek ugyanakkor nem teljesen passzívak: a statisztikák szerint a kazán- és nyílászárócserék népszerűek, főleg, ha az energiahatékonyság mellett egy kis pluszkomfort is jár velük: egy jól záródó ablak például nemcsak a meleget fogja meg, de kint tartja a városi zajokat is.
Csakhogy ezek a döntések gyakran nem tudatos zöld stratégiák, sokkal inkább a kényelmi szempontok hajtják őket.
Ráadásul a rezsi – azaz az épületek használatához kapcsolódó energia: fűtés, hűtés, világítás, elektromos gépek működtetése – mellett szinte soha nincs szó a mindennapi közbeszédben az úgynevezett beépített karbonról, vagyis az építőanyagok előállításából, szállításából, építéséből és lebontásából származó kibocsátásról. Holott ha egy épület teljes életciklusát nézzük, az energiafelhasználás fele a rezsire, 35 százaléka az építkezésre, a maradék 15 százaléka pedig a későbbi karbantartásokra és felújításokra megy el.
Az Európai Unió – és vele Magyarország – 2030-ra szigorú energiahatékonysági és anyaghasználati célokat tűzött ki, csakhogy ezek még így is messze vannak attól, ami valóban szükséges lenne. A szabályozások szerint egy új építésű épület hazánkban kétszer annyi energiát fogyaszthat, mint amennyi a klímacélok teljesítéséhez elfogadható volna. Pedig nem lehetetlen változtatni: például Londonban új épület már csak akkor kaphat engedélyt, ha legalább annyi energiát termel, mint amennyit fogyaszt. Ez ösztönzi a felújítást is: ha valaki nem akar vagy nem tud nulla energiás házat építeni, inkább egy régit újít fel. Itthon viszont épp az ellenkező tendencia érvényesül: felújítás helyett inkább bontunk, hogy aztán a Duna partján vagy a történelmi városrészekben vadonatúj, energiahatékonyság szempontjából viszont gyenge lakóparkokat húzzunk fel. Amíg nincs elég erős ösztönző a meglévő épületek felújítására, marad a könnyebb út, az új építése.
Minden út burkolatra vezet
Pedig a számok alapján nagyon is lenne mit helyrepofozni. A hazai lakásállomány körülbelül hetven százaléka jelenleg nem felel meg a hőtechnikai követelményeknek. Éva szerint ugyan egyre többen tudják, hogy a szigetelés fontosabb lenne, mint a napelem, mégis utóbbi kapja a nagyobb figyelmet és támogatást. Nem mintha ne lenne értelme a megújuló energiának, csakhogy a napelem egy rosszul szigetelt házon olyan, mint esernyőt bontani a csöpögő plafon alatt: látványos, de nem oldja meg a problémát.
A Magyar Energiahatékonysági Intézet (MEHI) számításai szerint ahhoz, hogy a hazai épületfelújítási ráta a kívánt évi három százalékot elérje, 15–30 százalékos vissza nem térítendő támogatásra lenne szükség, ami hatalmas költségvetési kiadást jelentene.
De még a lakott ingatlanok esetében is sokban csak egyetlen ember él – például egy száz négyzetméteres vidéki Kádár-kockában –, és próbálja kifűteni azt. Sikertelenül.
De nemcsak a lakásokról van szó: irodaházakból is túl sok épül. Bár azt gondolhatnánk, hogy a távmunka elterjedésével valójában jóval kevesebb iroda kell, mégis újabb és újabb épületek nőnek ki a földből. A kereskedelmi ingatlanépítés továbbra is „jó biznisz”, függetlenül attól, hogy valóban szükség van-e rájuk – vagy hogy beleférnek-e a klímacélokba.
Az egyik irodaházas mintaprojektnél, a Graphisoft Parkban beszélgettünk, ami jó példa arra, hogy lehet másként csinálni: míg egy átlagos irodaparkban nyolcvan százalék körüli a burkolt felület aránya, ott ez mindössze negyven százalék, a többi pedig zöldfelület, ami természetes módon hűti a környezetet. És nincs magasház sem, csak háromszintes épületek, amelyek így utat engednek a természetes légmozgásnak. Persze ott is lenne mit javítani: Éva szerint például ma már nem szabadna árnyékolás nélküli irodaházakat építeni, hiszen ezeknél több energiát kell fordítani a hűtésre, mint a fűtésre.
Arra is felhívja a figyelmet, hogy a burkolatok kérdése mennyire nem elhanyagolható – ez igaz a lakó-, iroda- és ipari területekre is –, a nem áteresztő felszínek ugyanis nemcsak a hőmérsékletet emelik, de a vízelvezetést is rontják. A hirtelen lezúduló csapadék nem marad meg a talajban, nem hűt, nem táplál, hanem elfolyik a csatornába, rosszabb esetben az aluljárókba vagy a pincékbe. Ennek ellenére mintha nem lenne holnap, mindent leburkolunk, nemcsak egyéni szinten, de az önkormányzatoknál is ez az évtizedes rutin.
Van azért néhány szép mintaprojekt, például a Blaha felújításánál vagy a pünkösdfürdői ökopark kialakításánál is figyelembe vették ezeket a szempontokat. Most is egy olyan 18. kerületi, Upsurge névre keresztelt EU-s projekten dolgozik, amelyben többek között lakossági és önkormányzati esőkertek kialakítását tűzték ki célul.
Tanácsadói minőségében azt látja, hogy sokszor nem az anyagiak, hanem a megfelelő szemlélet hiányzik, hiszen a zöld átállás sokszor nem drágább, csak másképp kellene gondolkodni: például talajtömörítő megoldások helyett talajt lazítani, szárazságtűrő növényeket ültetni és persze kevesebb felületet leburkolni. Szerinte a legnagyobb gond a naprakész tudás és gyakorlat hiánya azoknál, akiknek a napi munkája kötődik a közterületek, parkok tervezéséhez, kivitelezéséhez, fenntartásához, pedig a települések klímaadaptációja nélkülük elképzelhetetlen. További problémának látja, hogy a különböző szakterületek között alig van valódi párbeszéd, és a szakpolitikai javaslatok is túlságosan ágazatiak maradnak.
A fánk belsejében fenntartható az élet
Amikor arról kérdezem, hogy szerinte milyen lenne egy ideális magyar város 2050-ben, akkor elsősorban nem Budapestre, sokkal inkább a középvárosokra mutat rá: Gyula, Székesfehérvár, Szombathely, Győr. Ezek a városok élhetőbbek, és méretükből adódóan megvan a lehetőségük a jó irányba mozdulni: nem túl kicsik, hogy elnéptelenedjenek, de nem is túl nagyok, hogy kezelhetetlenné váljanak. Ezeken a településeken a kerékpáros közlekedés is alapvető – bár az is tény, hogy Éva húsz éve biciklizik Budapesten, az interjúnkra is azzal érkezett –, és a belvárosi rehabilitáció is jól működik.
A jó élet egyik mércéje – jegyzi meg Éva – éppen az, hogy egy város hogyan szolgálja a benne élők életminőségét, nem pedig az, hogy milyen grandiózus projektek készülnek el benne. Egy ideális város nem csupán műszaki döntésekre alapozódik, hanem az emberekre és a bolygóra van optimalizálva. Ezen a ponton megemlíti Kate Raworth brit közgazdász fánkmodelljét, ami különösen közel áll hozzá.
Egyébként Budapest jelenleg éppen egy ilyen modell szerint készít új klímastratégiát.
Nincs ellene az új épületek építésének sem, de azokat úgy kellene létrehozni, hogy ne csak 50-60 évig szolgálják az ott élőket, hanem akár 200 évig – ez például az új oslói középületeknél alapelvárás. Szerinte a jövő épített örökségei ma készülnek, de közben az is fontos, hogy mihez kezdünk azokkal az épületekkel, amelyek már most sem kellenek senkinek.
Arra a kérdésre, mi lenne a három legfontosabb intézkedése, ha ő lenne Budapest főépítésze (2007–2010 között volt a főváros főépítésze – a szerk.), ráadásul végtelen költségvetéssel, először felnevet. De aztán gyorsan összeállt egy határozott lista: először is a Duna-partot adná vissza az embereknek, hiszen ma sokszor csak nézni lehet a Dunát, megközelíteni annál kevésbé. Második pontként a levegő-, víz- és hőmérséklet-javító zöld hálózatot említette, amelynek bizonyos elemei már ma is léteznek, csak épp nincsenek megfelelően összekötve.
Harmadikként pedig az épületfelújítást mondta. Szerinte teljesen nonszensz, hogy a fővárosban 10–12 százalék az üres ingatlanok aránya, miközben egyre újabb és újabb lakóparkok épülnek.
Mert ha új épületeket húzunk fel, az önmagában még nem csökkenti a kibocsátást, csak akkor, ha ezek nulla energiás házak.
Ilyenekből viszont ma még kevés van. Egyes kerületek ugyan kötelezővé tették a zöldtetőket bizonyos típusú épületeknél, de az országos szabályozás gyakran gátat szab a radikálisabb lépéseknek. Egy érdi projektje kapcsán például kiderült, hogy helyi szinten nem lehet szigorúbb energiakövetelményt előírni, mint amit az országos jogszabály megenged. Így hiába szeretne valaki zéró karbon övezetet, kötelezővé nem teheti.
Ugyanakkor be kell látni, hogy hiába zöldítünk ki minden irodaházat, hiába szigetelünk, teszünk napelemet a tetőkre, és számoljuk boldogan a megtakarított kilowattórákat – ez önmagában még nem menti meg a városainkat a klímakatasztrófától. Beleznay Éva szerint szükség van az egyéni megoldásokra is, de érdemes kicsit hátrébb lépni, és megnézni a városi léptékű összefüggéseket is. A zöld átállás korántsem csak elméleti vagy technológiai kérdés, hanem egyeztetések, pilot projektek és sokszor egészen aprónak tűnő szabályváltoztatások kérdése. Egy asztalhoz kell ültetni a politikaformálókat és a végrehajtókat, és meg kell hozni azokat a – kezdetben akár keménynek tűnő – döntéseket, hogy hogyan lehetne a hagyományos városi működést úgy átalakítani, új alapokra helyezni, hogy az már a klímaváltozás szempontjait is figyelembe vegye.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
