Augusztus 8-án, a legendás északmacedón énekes, Esma Redžepova születésnapján harmadik alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Cigány Dal Napját. Az eseménysorozatban idén hat ország 15 helyszínén 50 zenekar lép fel, de a koncertek mellett egyéb programok kísérik a rendezvényt. Ilyen volt augusztus 7-én a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában az a kerekasztal-beszélgetés is, amelyen nem csupán a magyarországi cigány tánc eredetéről, de annak jelenéről és jövőjéről is szó esett. A beszélgetésben Balogh Zsolt, Balogh Katesz, Táncos Zsuzsika, Fitos Dezső és Rostás Csaba vett részt, a moderátor Rosonczy-Kovács Mihály volt.
Már a beszélgetés első blokkja is több témát ölelt fel, így nem csupán a cigány tánc eredetéről kaphatott gyorstalpalót az avatatlan – a hallgatóság körében egy-két ilyen akadt csupán –, hanem arról is, ezek a táncok hogyan érkeztek meg a táncházmozgalomba, és mit jelentenek ma Magyarországon az identitás megerősítésében.
A 17. századtól vannak írásos feljegyzések a cigány táncokról. A vándorló nép megtartotta a figurakészletet, de a letelepedést követően mindig alkalmazkodtak a befogadó vidékek zenéjéhez és táncához, és azok archaikusabb formáit alakítják át a sajátos előadásmódjuk szerint, miközben minden új táncdivatot is integrálnak. Azt lehet mondani, hogy
Mint azt Balogh Katesz magyarázta, Somogyban az arrafelé domináns ugrósok épültek be a cigány táncba, a Felső-Tisza vidékén a botos és eszközös táncok, illetve a csárdás hagyott nyomot a cigány táncon. A folkloristák érdeklődésének középpontjába is ez a vidék került először Martin György nagyecsedi gyűjtései nyomán, így a táncházmozgalmat is először ez a tánckultúra gazdagította.
Gyűjtések vannak bőven, húzta alá Fitos Dezső, ám a cigány táncok még nincsenek rendszerbe helyezve, és azon dolgoznak, hogy ez elkészüljön, a táncokat leírják, közkinccsé tegyék, megjelentessék. Nagy vonalakban Fitos három cigánytánc-stílust különböztetett meg: a kis-magyarországit, az erdélyit és a balkánit, megjegyezve, hogy a dallamvilág egészen a Balkánig terjed. Motivikailag és strukturálisan van közöttük hasonlóság, szögezte le, de az adott közeg átalakítja a tempót és a figurát.
A táncművész-koreográfus vonzónak és megtartónak nevezte a cigány kultúrát. „Irigylünk benneteket, mert a kultúra még él a családokban” – fogalmazott, hozzátéve, ez a kultúra él, és mivel reagál a körülöttünk levő világra, nem állandó, hanem változik. A 2000-es évek elején azonban kijelölt egy határt, amikor elkezdődött egyfajta mintakövetés és egységesedés, napjaink felé haladva pedig a hétköznapok tempójához igazodva a táncok is felgyorsultak.
A tradicionális mellett többek között Szakcsi Lakatos Béla jazzformációiból is ismert zenész, Rostás Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy minél fejlettebb egy civilizáció és minél nyitottabb az életforma, annál inkább elvesznek a tradicionális kulturális értékeik, példaként a zárt közösségekben élő erdélyi cigány csoportokat említette, akik a nyelvet és a táncot is erősen megőrizték. Ő is a 2000-es évek elejét jelölte meg vízválasztóként, és aggodalommal szólt arról, ha a hagyományt nem adják át a következő generációknak, félő, hogy az eltűnik. A muzsikus megjegyezte, hálás a nagy hivatásos néptáncegyütteseknek, hogy színpadra viszik a cigány táncokat, de ezentúl van még tennivaló. Több irányt jelölt meg: iskolai nyelvtanulást, táncházak szervezését, a meglevő anyagok digitalizálását, további kutatást és adatgyűjtést, illetve azt a rendszerezést, amit Fitos Dezső is említett. „Azért csodálatos ez a kultúra, mert nem egységes” – szögezte le, és hozzátette, nem szabad, hogy eltűnjön a sokszínűség, a „felismerhető különbségek”. Összességében Rostás Csaba az intézményi háttérben látja a megoldást, és erre úgy tűnik, az Országos Roma Önkormányzaton belül van is esély.
A táncot oktatók megosztották azt a sokféle tapasztalatot, amelyeket rákospalotai nevelőintézettől táncházakon át cigány táncra dedikált táborokig, kis- és nagyvárosi fiatal lányoktól a csereháti mélyszegénységben élő gyerekeken át a többségi társadalomból érkezőkig terjedt, és megegyeztek abban, hogy a pedagógiai módszereket minden esetben egyéníteni kell.
Balogh Zsolt úgy fogalmazott: „a táncon keresztül könnyebb egyenes derékkal járó embereket nevelni.”
Balogh Katesz 14-16 tábort szervezett már Nagyecseden azzal a céllal, hogy a nem cigány közösség lásson bele abba a kultúrába. Az eredmény pedig az, hogy a résztvevők számára kinyílik a világ. „Megtisztelnek azzal, hogy kíváncsiak a kultúrámra” – a hatás azonban kölcsönös, hiszen nem csupán a többségi társadalom válik befogadóbbá, de a másik oldal is elfogadóbb lesz. Balogh Zsolt hozzáfűzte, „az egész többségi társadalmat nem tudjuk befogadóvá tenni, de mindenki a maga területén tud befogadóbbá válni”.
Bár a kerekasztal résztvevői sok dologban megegyeztek – például abban, hogy a hagyományos és a közösségi médiába is inkább a felhígult, mint az autentikus tánc és zene jut el –, úgy tűnt, több dologban eltérő a véleményük. Volt, akinek az intézményi formával és az abból következő kultúrpolitikai felhangokkal voltak fenntartásai. Volt, aki úgy vélte, olyan régóta van a pályán, tett már le annyit az asztalra, hogy aki igazán akarja, meg fogja találni, az online önmenedzselésre pedig nem akar és nem tud extra energiákat fordítani, más viszont azt próbálta nyomatékosítani, ez is ma már alapkövetelmény, még egy hiteles embertől is nehezen fogadnak el ajánlást, ha az adott zenekarról vagy táncosról semmi nincs az interneten. Volt, aki puristaként tört lándzsát, más ennél megengedőbbnek mutatkozott. Volt, aki szerint a jelen állapot rögzítése is elengedhetetlen, más az utánpótlás-nevelésre helyezné hangsúlyt.
És az is világossá vált, ami tulajdonképpen bármilyen szakmai közösségre vonatkozik: akik ezt művelik, ismerik egymást, tudnak egymásról, de valós szakmai beszélgetés nincs közöttük. Ez az önreflexív mondat kimondódott a jó háromórás esemény utolsó etapjában, ami nagyon komoly tett, és akár egy új érát is jelenthet. Ami mi mással kezdődhetett volna, mint egy elképesztő energiájú közös muzsikálással és tánccal.
