A valóság lehető legpontosabb megfigyelése izgat

Hogy indultál el művészi utadon?

Sosem voltam a szavak embere, mindig is az alkotáson keresztül tudtam kifejezni magam. Szerencsém is volt, jó tanárok vettek körül, akik tereltek ebbe az irányba, valamint a szüleim is támogattak. Gyerekként azonban megfogalmaztam, hogy festő biztosan nem leszek, inkább a grafika iránt érdeklődtem, de ez a kijelentés talán abból fakadt, hogy akkor még nem tudtam megfelelően használni a festészeti technikákat.

Milyenek voltak a Képzőművészeti Egyetemen töltött éveid?

Nagy Gábor volt a mesterem, majd az ő nyugdíjba vonulását követően Gaál Józsefhez kerültem, de talán még náluk is fontosabb volt az a közösség, amelynek része voltam: olyan közegbe kerültem, amelyben szakmai és támogató párbeszédeken keresztül segítettük egymást, és figyelemmel kísértük a munkák alakulását.

Hogyan találtad meg a saját hangod?

Alapvetően nem gondolkodtam ezen nagyon tudatosan, mindig festettem, ami érdekelt, aztán utólag raktam össze, hogy az adott helyzet milyen irányban változtatott vagy alakított a stílusomon. Fél évet Prágában töltöttem Erasmussal, és akkor kezdtem el az otthon témájával foglalkozni. Miután hazajöttem, a környezetükből kiragadott házakat különböző kapcsolatokban, helyzetekben festettem meg: az épületek homogén háttér előtt tűntek fel. Ez a projekt lett a diplomamunkám. Már itt is jellemző volt, hogy szimbólumként használtam a tárgyakat.

Azóta sokkal személyesebbé vált a narratívád.

A diplomát követően kimaradt másfél év, mert hazaköltöztem, hogy részt vegyek apukám ápolásában. A fizikai, téri adottságok következtében kis méretű, intim temperaképeket kezdtem festeni, amelyek a közvetlen környezetem lehető legpontosabb megfigyeléséből születtek meg. Ezekből az aprólékos képekből körülbelül negyven készült. A folyamat közben vált világossá, hogy e képek tulajdonképpen a gyászmunka szakaszait követik le. Ezekhez a festményekhez kapcsolódtak az apukámnak címzett naplójegyzeteim. Egy ponton pedig összeállt, hogy az írások és a képek egyetlen szövetet alkotnak, amely az első kiállításom anyaga lett, kiegészítve családi fotók alapján készült festményekkel, melyeken apukám és én üres, fehér foltként, hiányként jelenünk meg.

Hogyan nézett ki ez a tárlat?

Egy héthetes törökországi rezidenciaprogram során állt össze, hogy a naplójegyzetek kapcsolódnak a képekhez, ezért úgy döntöttem, bevállalom, hogy ennyire személyes lesz ez a kiállítás. Az egyes fragmentumok egy nagy installációvá álltak össze, a néző pedig e mozaikokból megalkothatta a saját narratíváját. Igyekeztem úgy válogatni a megfestett szövegekből is, hogy ne csak a személyes megéléseimről, hanem egyfajta univerzális folyamatról szóljanak, amihez bárki kapcsolódhat a saját tapasztalatain keresztül.

Hogyan kötődsz a realizmushoz?

Fotók alapján festek, de sosem viszem el a képeket hiperrealista irányba, viszont igyekszem a különféle alkotóelemeket minél alaposabban megragadni festészetileg is. A valóság lehető legpontosabb megfigyelése izgat, igyekszem a részleteket nagyon aprólékosan és körültekintően rögzíteni a vásznon, ami talán új nézőpontot és látásmódot kínál a befogadónak.

Sokféle diskurzus mentén olvashatók a műveid: a klímaválság, az ökokatasztrófa, a transzhumanizmus vagy az antropocén világkép válsága, valamint a természet iránti vágy felől is közelíthetünk hozzájuk.

Alapvetően az urbánus lét abszurditásait szeretném felmutatni, azt, ahogyan az ember a burjánzó, organikus természetet mindenáron megpróbálja struktúrába rendezni és kontrollálni. A festményeim reflexiók az emberi viselkedésre. Mind valós szituációkat ábrázolnak. Sokszor sétálás közben látok olyan helyzeteket, amiket lefotózok, majd megfestek: a formára nyírt fák, a virágbolt kirakatába beszorított vágott virágok, a mesterségesen nevelt növények mind ilyenek lehetnek.

Idén Vető Orsolya Lia festőművész és Kovács Zoltán szobrászművész mellett te kaptad a Barcsay-díjat. Hogyan viszonyulsz ehhez a rangos elismeréshez?

Nagyon örülök neki. Barcsay fontos forrás, szellemisége áthatja a képzőművészeti oktatást. Számomra talán a képi strukturáltság szempontjából is komoly inspirációt jelent. Alapvetően szeretem megkonstruálni a műveimet. Előszeretettel használom az axonometrikus perspektívát, ez ad egyfajta szerkezetet a kompozícióimnak.

Mostani képeiden végigtekintve látszik, hogy az ecsetkezelésed is folytonosan formálódik.

Szeretek játszani a felületekkel, és kísérletezni textúrákkal. A különböző tárgyak, felületek más-más módon vannak megfestve. A mostani képeknél megjelentek a lazúrosabban megfogalmazott felületek, amelyek expresszívebb ecsetvonásokból állnak össze, de nagy előszeretettel használok a nyomhagyáshoz szórófejes flakonokat vagy akár folpackot is.

Hogy érzed magad alkotás közben?

Nagyon szeretek belefeledkezni az apró részletekbe, és csak arra fókuszálni, hogy minél több momentumot pontosan meg tudjak ragadni. A képeim lassan készülnek, szeretem azt a fajta elmélyültséget, ami a festés során jelen van, s a végső kompozíció sűrűségéhez, böngésző jellegéhez is hozzájárul. Nagyon szeretek címet adni, ez nálam fontos, mindig van benne valamilyen csavar, ami rámutat az ábrázolt helyzet abszurditására.

Vázlatolsz?

Ha nem fotóból indulok ki, akkor igen. Van egy füzetem, amibe rajzolgatom az ötleteim. Sokszor erős struktúrájuk van a képeknek, amit meg szoktam szerkeszteni papíron, mielőtt nekikezdek a festésnek. Van, hogy régebbi vázlatok évekkel később lesznek fontosak, de nálam is jellemző, hogy egyik képből nő ki a következő. Még egy adott művön dolgozom, de fejben már formálódik a következő ötletem. 

Milyen műveidet láthatjuk a Barcsay-díjazottak kiállításán?

Tíz festményem szerepel, főként olyanok, amelyek a vidéki lét abszurd helyzeteit láttatják. Például a Baba vagy szalmabálákból megalkotott, kedves és groteszk figurákat ábrázol, amelyek mindenki számára ismertek lehetnek. A Hierarchia a cserépbe ültetett muskátli, a kivágott fa és a vadon növő pitypang közötti hatalmi helyzetet használja szimbólumként. Az Összekapcsolt pedig azt a szituációt mutatja be, amikor a fatörzsek körbenövik a drótkerítést, és újra birtokba veszik a területet.

Min dolgozol most?

Projektekben gondolkodom, és az új anyagnak talán a felénél tartok. Most épp nincs konkrét határidő, így több időt hagyok a kísérletezésre, új médiumok megismerésére. Hamarosan lesz egy csoportos kiállítás Antwerpenben, arra is készülök, miközben folytatom a nagy méretű képek festését. Ezek mellett a bensőséges kis képek is újra megjelentek, ezeknél a kéz motívuma érdekel. Két éve teljesen leégettem a jobb kezem, azután vált fontossá a téma. Egyik kedvenc festményemen az elmúlt évből nagymamám sokat átélt keze látható egy „bajnoki gyűrűvel”, ez szerintem meghatározó kép lesz a folytatáshoz.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu