Decemberi áhítat

A csuda tudja, hogyan van ez, de a pesti közönség megérzi, ha valami egyszeri, különleges, megismételhetetlen - vagy majdnem megismételhetetlen - és minőségi bukkan fel a színházi műsoráradatban. Így volt ez, amikor Peter Brook Szentivánéji álomja járt nálunk (1972), vagy Ascher Tamás kaposvári Állami áruháza szerepelt a Vígszínházban (1975). De így volt ez tizenhat évvel ezelőtt is, 1992. október végén, amikor Parti Nagy Lajosnak ezt az ál- és valódi dokumentumokból és levelekből készített "ollózat"-át, (hogy az eredeti kézirat műfaj-meghatározását idézzem), a Gézcsókot egyetlen alkalommal műsorára tűzte a Petőfi Irodalmi Múzeum. Korabeli szemtanúk szerint a bejutásban reménykedők sora az Egyetemi Könyvtárig kígyózott, s a siker óriási volt.

Búvópatakként azóta is hol halkabban, hol hangosabban felbukkan a hír, hogy na most akkor Parti Nagy előlép a darabbal, a Kosztolányi Dezső utolsó, nagy szerelmének (dokumentum)drámává írt történetével, amelyen eredetileg a Vígszínház ösztöndíjasaként 1991-1992-ben dolgozott, s amely Radnóti Zsuzsa, a színház dramaturgja segítségével nyerte el a végül felolvasószínházi bemutatóra készült formáját. Annak idején remek rádiójáték is született a Gézcsókból, majd számos színház jelentkezett a bemutatás jogáért, ám Parti Nagy mindenkit elutasított, mondván, hogy "nincs még kész a szöveg", azt még "meg kellene írni". Most, tizenhat év elteltével, ezen a decemberi estén megmagyarázhatatlan feszültség, egy "csak" felolvasó-színházi előadás esetében szokatlan, határozottan ünnepélyes várakozás lengi be a Petőfi Irodalmi Múzeum "színházzá" alakított termét már jó fél órával a kezdés előtt.

Mint az az előadást indító, az 1992-es előadásról készült videórészlet bejátszásából ellenőrizhető, minden tárgy pontosan ugyanott áll ma is, mint akkor, ugyanazok a színészek - Máté Gábor és Vallai Péter, a zongoránál pedig Faragó Béla - tűnnek fel a filmen, akikkel mindjárt élőben is találkozunk, s tudjuk, hogy a két színésznő - Bodnár Erika és Vándor Éva - is ott volt a tizenhat évvel ezelőtti előadásban. A felvezető képsorokon pedig, amikor a gyülekező nézőkön pásztáz végig a kamera, örömmel ismerjük fel többek között a tizenhat évvel ezelőtti Esterházy Pétert, Réz Pált, Szoboszlai Margitot...

Itt is most minden Parti Nagy Lajos kívánsága szerint történt: az ő kikötése volt, hogy vagy így lehet újra eljátszani - az eredeti, egyszeri bemutató csapatával, Magos György rendezésében -, vagy sehogy. Tempora mutantur et nos mutamur in illis..., nos, ez esetben a mondás a fellépő színészekre biztosan nem igaz. Olyan izzás, elmélyült, szép-elegáns, hibátlan és koncentrált jelenlét jellemzi a csapatot, amilyet bármelyik, "szabályos" produkció megirigyelhetne. Egyszerűen súlya van a szövegnek: a benne rejlő tragédia, humor, szeretet és fájdalom minden szereplő esetében más és más árnyalatokkal bomlik ki.

Bodnár Erika a Kosztolányi feleségét - az egyébként nem is jelentéktelen, a Nyugat-ban is publikáló írónőt, Harmos Ilonát - alig néhány gesztussal, mindössze hangszínének változtatásával ábrázolja: a lelkében lezajló tragikus folyamat a bölcs megértéstől a halálosan beteg férfiért való szeretetteljes aggódáson és a megcsalt feleség fájdalmán át a bosszúszomjas nő kegyetlenségéig terjed, s alakításában minden pontosan a helyén van. S ahogy a szeme játszik, azt tanítani kellene; némán, felvetett fejjel hallgatja Kosztolányi - az ebben a szerepben is remeklő Máté Gábor - önsajnálkozásból, szerelmi nyűglődésből és a betegség következtében egyre jobban elhatalmasodó fizikai fájdalomból és halál-előérzetből vegyített sirámait, s ez a szem teljes, női-emberi sorsot mond el. Máté Gábor éppen annyira önző, aljas, esendő és sajnálatra méltó, amennyire azt ezekről a "szent szörnyetegekről", a környezetüket, szeretteiket tönkretevő nagy alkotókról tudjuk Rubenstől Thomas Mannig és tovább, mind a mai napig, nemzetiségtől és művészeti ágtól függetlenül. Ugyanakkor egy-egy hangsúllyal, félbeszakított mozdulattal érzékeltetni tudja a történet tragikomikus árnyalatait is, a nagy ember magányosságát, érzelmi és fizikai kiszolgáltatottságát. És a végén - talán az egykori rádiójátékból átemelten? - hangfelvételről elmondja a Szeptemberi áhitatot, oly fájdalmasan-gyönyörűen, hogy abba tényleg belesajdul az ember szíve. Nagy alakítás.

Vallai Péter előbb kívülálló narrátor, majd "besegít" a költő és Radákovich Mária szerelmes leveleinek felidézésébe, hogy azután Kosztolányi betegségének elhatalmasodása után, a gégemetszést követő hangvesztés miatt teljesen átvegye szövegeit. Intenzív színészi jelenlét egy hangsúlyosan történet-aláfestő, kiegészítő szerepben. Vándor Éva Kosztolányi utolsó nagy szerelmének szerepében egy őszintén szerelmes asszony érzelmeit hozza színre - tisztán Parti Nagy Lajos-os leveleinek nyelvezete finoman-érzékenyen reagál Kosztolányi emelkedetten költői szerelmes hangjára. Az igazi dráma természetesen a halál és Kosztolányi találkozása, ami a szöveg - az igenis színházi szöveg, mert a Gézcsók már ebben a formájában is az! - többi síkjával, a szerelmes levelekével és a kommentárokéval együtt alkot teljes történetet. Parti Nagy Lajos azt mondta egyszer egy interjúban, hogy amikor rákérdeznek a Gézcsókra, akkor mindig kedve támad dolgozni vele. Most az előadás után azt mondta, körülbelül egy hónap alatt el tudna készülni a színházi bemutató változatával. Szívem szerint én most mindenféle eszközt - kérést, fenyegetést, nyájas ígéreteket, hisztérikus sikolyokat stb. - bevetnék, hogy erre az egy hónapra valahogy rávegyük Parti Nagyot. Mert ez bizonyosan a magyar színház érdeke. A mi érdekünk.