Egészen más hangulata van a derkós beszámoló kiállításnak, mióta nemcsak egymás mellé helyezik a műveket, hanem azokat egy kurátori koncepció mentén párbeszédbe állítják egymással, mert így létrejön egy kohézió, ami egyben tartja az anyagot, ugyanakkor rá is ébreszt minket arra, hogy tulajdonképpen a velünk egy időben és térben élő alkotókkal közös buborékban lélegzünk, ezáltal a kérdésfelvetéseink vagy bizonyos jelenségekre adott reflexióink is hasonlók.
Az idei tárlat Jusztusz Noémi és Sipos Tünde közös kurátori koncepciója mentén a HAB-ban valósult meg, ami sok szempontból üdítő, a Derkó és a múzeum progresszív szemlélete izgalmasan rímel egymásra, a két kurátor értő válogatásának köszönhetően pedig nemcsak arról kapunk képet, hogy mely művészekre érdemes ma odafigyelni, hanem arról is, hogy milyen trendek zajlanak épp a kortárs művészeti szcénában. Az pedig már tényleg csak HAB a tortán, hogy a rendezés egy narratív útvonalat is bejár, innen a cím is: a Tibeti halottaskönyvből ismert bardo fogalmából kiindulva az egyes egységek az emberi lét különböző stációit jelenítik meg, az élettől indulva egészen a halálig, valamint a halál utáni állapotig.
A tárlatban haladva az is eszembe jut, hogy mennyire kihívásos lehet huszonegy alkotói hangot egy ernyő alá rendezni, miközben mégis ez az egyetlen út ahhoz, hogy ezek az egyéni nyelvek kapcsolatba kerüljenek egymással. Unnám, ha másképp lenne, most meg élvezem, hogy az egyes tematikák erősebben hangsúlyozzák az egyéniséget is, segítik az olvasatot, miközben vezetik is a nézőt. Kapaszkodót adnak.
A tárlat a nőiség felől indul, a születés témájával nyit, itt van például Gallai Judit Ágnes az anyai és női létezéssel foglalkozó olajvászon képe, valamint az akvarelljei, de kifejezetten érdekes Üveges Móni szobrait is itt látni, amelyek ebben a térben a sejtes létezés érzékenysége, valamint a törékenység és sérülékenység fogalmai mentén olvashatók.
Az emeleten folytatódó kiállítás következő témája az ember és a természet organikus viszonyának hiánya vagy az ahhoz való visszatérés vágya. Az egészséges, harmonikus életről, a szimbiózisról szólnak ezek a munkák, többek között itt láthatók Korossy-Khayll Levente olajképei, amelyek a fennmaradásról és a felemelkedésről szólnak, de Enyedi Zsolt István finom linómetszetei előtt is sok időt el lehet tölteni.
Az elme kiüresedésének, megtisztulásának pontján szerepelnek a precízen megtervezett munkák, a platonikus szépség ideáját hirdető alkotások, például Papp Sándor Dávid két műve, amelyek a korabeli számítógépes esztétikából éppúgy inspirálódnak, mint az Iparterv-generáció absztrakt geometrikus hagyományából. Vagy itt vannak Varga Ádám egészen elképesztő művei: a monokróm munkákon szövegek futnak végig, amelyek azonban csak egy bizonyos szögből válnak láthatóvá.
Gresa Márton művei izgalmas átmenetet jelentenek ezen a ponton: a digitálisan megtervezett, plotterezéssel kivitelezett művek letisztultságukban az Egészséges dinamika egység részei, ugyanakkor reflektálnak az elgépiesedett világunkra, a mindent kilúgozó technológia túlkapásaira is, így szépen átívelnek a következő témára, ahol szerepel Lázár Kristóf AI-generált képekből kollázsszerűen felépített kompozíciója is, amely a transzhumanizmus fogalma felől is olvasható.
A tárlat legérdekesebb egysége a brutalitás, nyers erő témáját járja körül, és azért kiemelkedő, mert nem a világban eluralkodó káoszról és agresszióról szól, hanem a bennünk jelen levő nyerseségről. Pap Gabi formázott táblái durvának, faragatlannak és tapintatlannak mutatják magukat, valójában azonban a változatos felületképzés, az apró motívumok poétikussá teszik ezt a festői nyelvet. Széll Ádám indigóval megfogalmazott kompozíciói egyszerre szólnak a képdömping okozta káoszról, ugyanakkor a bennünk tobzódó erőről, annak a lehetséges felvállalásáról. Drabik Tamás durván megmunkált, vertikálisan elmetszett szobra a humánum válságát vetíti elő, Takács Ádám monumentális műve pedig olyan, mint egy apokaliptikus vízió, miközben a kép barlangszerűsége folytán a bennünk lobogó vagy felemésztő tűz erejéről is szólhat.
A kiállítás az elmúlás témájával éri el a tetőpontját, ugyanakkor felteszi azt a kérdést is, hogy mi lesz a halál után. Kádár Emese objektekből és szőttesekből felépülő fali installációja például azt hangosítja ki, hogy mi történik a digitális lábnyomunkkal, ha fizikailag már nem létezünk, Stohl Alíz Mentális frontátvonulás műve pedig a mennyország egy lehetséges képét adja.
A tárlat műfajilag és tematikailag is változatos, és kellően szellősen van ahhoz rendezve, hogy befogadható legyen, miközben folyamatosan arra gondolok, hogy milyen szuper, hogy ennyi izgalmas hang van a magyar művészeti szcénában.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
A kiállítás március 30-ig látogatható.
