Dobszay-Meskó Ilona: Elvettük a gyerekektől a zenét

Ön karmester és zeneszerző is, de zongoristaként is föllép. Melyiket tartja most a legfontosabbnak?  

A felvételin a zeneszerzést jelöltem meg első helyen – számomra ez volt az origó. A zongorát kötelező tárgyként tanultam a Zeneakadémián Prunyi Ilona osztályában, olyan színvonalon, hogy nem éreztem szükségét külön zongora szaknak, annak ellenére, hogy bekerültem. A karvezetésre is felvettek, de később a zeneszerzés után a karmesterképzőt végeztem el.

Diplomám zeneszerzésből, karmesterségből és tanításból van – mindhárom meghatároz. Nincs köztük rangsor. A zeneszerző, a karmester és a tanár ugyanannak a gondolkodásnak három arca.

Hogyan használja a karmesteri és a zeneszerzői tudását a munkája során?

Amikor komponálok, gyakorlati fejjel is gondolkodom. Nem írok be egy tubát kilenc ütem kedvéért, ha tudom, hogy emiatt egy teljes szolgálatot kell kifizetni. Nem kisstílűségből, hanem felelősségtudatból. Hosszú ideig fenntartottam a Ventoscala nevű zenekart, pontosan tudom, mit jelent egy próba a költségvetésben.

Azt is mérlegelem, megér-e egy zenei ötlet fél próbaidőt. Ha igen, marad. Ha nem, elengedem. A zene nem laboratóriumban születik, hanem emberek között, és ennek az együttműködésnek vannak praktikus szempontjai is.

Sokat koncertezem, gyerekeknek is írok. Tudom, milyen figyelmi ívvel lehet számolni, mitől él egy mesejáték negyvenöt perc után is. Ha a közönség nem kapcsolódik, nem a közönséget kell hibáztatni. A zeneszerző dolga hidat építeni.

A karmester énje mit köszönhet a zeneszerzőnek?

Másképp látom át a struktúrát. Ha vezénylek, belülről hallom a darabot, le is tudom zongorázni. Nagy az igény bennem arra, hogy megértsem a hangok mögött az embert, a szerzői szándékot, az üzenetet. Fiatalon lettem karmester, alapos mesterségbeli képzést kaptam. Ma már én tanítok: a Bartók-konzervatóriumban és nemzetközi kurzusokon zeneszerzőket és karmestereket képzek.

Ön szerint mi egy kortárs zeneszerző dolga a 21. században?

Már maga a „kortárs zene” kifejezés is problematikus. Inkább 21. századi zenéről beszélnék. Amikor valaki azt mondja, hogy nem szereti a kortárs zenét, gyakran valójában azt mondja: nem tudom, mire számítsak. A félelem az ismeretlentől szól, nem a hangoktól. De felvetődhet egy kérdés: a kortársaimtól is tartok? Azok az emberek, akikkel egy korban élek, esetleg távol állnak tőlem, sőt idegenek?

Zeneszerzőként mi erre a megoldása?

Vissza kell adni a zenének a kommunikáció természetét. A zene eredendően az volt. Amikor az ember még nem beszélt artikuláltan, már hangokkal jelzett: altatott, hívott, riasztott. Ha jött a veszély, nem dúdolva szólt. A zene az érzelmi jelentés egyik legősibb formája – sokszor közvetlenebb, mint a nyelv. A probléma ott kezdődik, amikor a zene elveszíti ezt a kapcsolatot, és önmagáért való játékká válik. Engem az érdekel, hogy amit leírok, az valóban eljut-e valakihez.

Ma is le tudják fordítani az emberek saját maguk számára azt, amit közölni szeretne velük?

Részben igen, részben nem. Nemrég operaelemző napot tartottam a konziban. A darabban megszólal egy postakürt, ami a postakocsi érkezését jelzi. A diákok nem tudták megfejteni – számukra ez már nem élő jel. A mű keletkezésekor viszont mindenki értette, mint ma a mentő- vagy rendőrszirénát. A konkrét kulturális utalások elhalványulhatnak.

Az ember idegrendszere nem változott meg gyökeresen néhány évszázad alatt. Egy disszonancia ma is feszültséget kelt, egy feloldás ma is megkönnyebbülést hoz. Erre még lehet építeni.

Ön milyen szerző?

Olyan, aki tudatosan használja a nyelvét. Tanultam a zenét, értem a szerkezetét, és ezen a nyelven kommunikálok. Ez az anyanyelvem. Amikor zenét írok, nem magyarázok, inkább érzékeltetek.

Nem várom el, hogy a hallgató szavakba tudja önteni, mit él át. Elég, ha történik benne valami. Egy érzésből előbb-utóbb gondolat lesz. Hiszem, hogy a zene beavatkozás.

A jó zenével indukált érzés jó gondolatokat szül?  

Az biztos, hogy nem mindegy, mit hallgatunk. A zene hat. Nem véletlen, hogy agysérültek rehabilitációjában is alkalmaznak zeneterápiát. A hangok képesek új idegi kapcsolatokat mozgósítani. Ha a zene a testre hat, miért ne hatna a gondolkodásra is?

Miben segít még a zene?

Fegyelmet ad a figyelemnek. Aki zenél, az nem tud félgőzzel jelen lenni. Egy hangszer azonnal lebuktat: ha nem vagy ott fejben, szétesik a hang, szétesik a ritmus. A zene nem tűri a szétszórtságot. A zene megtanít tartósan koncentrálni, meghallani a másikat, alkalmazkodni, egyszerre vezetni és követni. Ez nem csupán esztétikai kérdés, hanem idegrendszeri tréning is.

Régen az emberek monoton munkát végeztek órákon át – és énekeltek. A munkadal nem romantikus folklór, hanem konkrétan idegrendszeri szabályozás is volt: ritmust adott, összehangolta a közösséget, csökkentette a fáradtságérzetet. A közös éneklés biológiai eszköz arra, hogy együtt maradjunk. Nem állítom, hogy a zene mindenre gyógyír. De azt igen, hogy az ember nem változott meg annyira, hogy ez ma ne működne.

Zenével térjünk vissza a természethez?

Igen. És ezt nem lehet megspórolni. Elvettük a gyerekektől a zenét. Ha van is énekóra, sokszor lexikális számonkérés történik. Mintha a zene elsősorban adat lenne, nem tapasztalat.

Olyan közös nyelvnek, amelyben minden gyerek kompetens lehet. Énekelni nem kiváltság. Ritmust érezni nem elitképzés.

A zene az univerzális nyelv?

Ha a zene nem élő gyakorlat, hanem elméleti ismeret marad, akkor idegen nyelvvé válik. De ha visszaadjuk a használatát – az éneklést, a közös zenélést –, akkor újra természetes közeg lesz. A kérdés nem az, hogy van-e rá idő. Hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne legyen.

Már elektronikus eszközökkel, akár egy telefonnal is zenét lehet készíteni, és a mesterséges intelligenciáról még nem is beszéltünk.

Attól, hogy egy eszközzel hangot lehet előállítani, még nem biztos, hogy zenélünk. Nézzük meg, mit jelent zongorázni tanulni: a jobb és bal kéz függetlenítése, a kotta dekódolása, a pedálhasználat koordinációja. Ez komplex idegrendszeri munka. Egyszerre motorikus, értelmi és érzelmi tevékenység. Ezt valóban „receptre kellene felírni”. De legalább az éneklést. A hangunkkal való közvetlen megszólalás élménye pótolhatatlan – nem lehet helyettesíteni eszközökkel.

Zeneszerzőként mit gondol arról, hogy mindent megírtak már?

A témákat igen. A szerelem, a halál, a veszteség, az öröm nem új. De azt, ahogyan én élem meg őket, még senki nem írta meg. Nincs két egyforma ember. Isten akaratából mindannyian egyszeriek vagyunk – ez tény. Én nem új témát keresek, hanem hiteles hangot.

Miért ír zenét?

Mert kommunikálni akarok. Hiszek abban, hogy a világ eleve kapcsolatok hálózata. A zene számomra ennek az egyik legősibb nyelve. Nem mindenki ugyanazon a szinten fogja fel, de ha valaki odaadja magát az élménynek, történik benne valami. Nem kell tudnia, milyen hangszer szól. Nem kell elemeznie. Elég, ha jelen van.

Bármilyen befogadó közeg esetében?

Alapvetően igen.

Ahogy több mint tízmillió ember beszél magyarul, mégsem egyezik a mondandójuk, úgy a zenei nyelv is közös alap, de a megszólalás egyedi. Engem nem zavar, ha hallatszik a hagyomány a zenémben. Sőt. Nem a hátat fordításban látom az egyediséget, hanem abban, hogy vállalom, honnan jövök – és abból szólalok meg.

A legújabb fejlemény önnel kapcsolatban a KÓD kulturális ösztöndíjprogram, ahol ön az első ösztöndíjas. Ez mit jelent?

A KÓD a Magyar Civil Háló kezdeményezése – egy több mint száztíz civil szervezetet összefogó ernyőszervezeté. Az volt a céljuk, hogy ne „egyperces hírnevet”, hanem valós, hosszú távú teljesítményt támogassanak.

Sok helyen segítik a pályakezdőket is – a Zeneakadémián, az Operaházban, kárpátaljai gimnazistákat. A KÓD viszont nem induló tehetségeket, hanem már bizonyított, érett művészeket támogat, akik nem feltétlenül láthatók a szélesebb közönség számára.

A kiválasztást a Magyar Művészeti Akadémiára bízták, teljes szakmai autonómiával. Az akadémia mintegy 800 korábbi ösztöndíjas közül választott ki, ami számomra nagy megtiszteltetés. Az MMA a Magyar Civil Háló egymillió forintos támogatását további egymillió forinttal egészítette ki.

Hol tart a saját útján zeneszerzőként?

Azt érzem, jó úton haladok. Tudatosan építettem a pályámat. Mindig tudtam, hogy hova szeretnék eljutni – de azt is, hogy nem lehet lépcsőfokokat kihagyni. Amikor konzisként elkezdtem zeneszerzést tanulni Kocsár Miklósnál, közöltem vele, hogy zongoraversenyt fogok írni. Azt mondta: először írjak egy kéthangos darabot. Aztán néhány háromhangosat. Megértettem, hogy a mesterség építkezés. Lehet nagy műről álmodni, de ha nincs mögötte tudás, üres marad. Inkább írjak jövő szerdára egy jó nyolc ütemet. Ezt az elvet követtem később is. Mindig azt írtam meg, amire valóban készen álltam.

Mik az állomások?

Szólódarabokkal kezdtem, duókkal, triókkal, rövid kórusművekkel. Huszonhárom éves koromra megszülettek az első zenekari darabok. Jöttek a nagyobb kórusművek, versenyművek. Negyvenévesen írtam meg a Missa „Da Pacem” – „Adj békét” misét, egy nagy oratóriumot, amelyre az MMA ösztöndíját kaptam. Ez már másfél órás mű – addig körülbelül félórás formákat láttam át biztonsággal. Ezután következett egy egész estés opera, most pedig írom a másodikat. Ma már a nagy formákban is otthonosan mozgok. Ugyanolyan természetességgel írok egy oratóriumot, mint tizenévesen egy háromhangos gyakorlatot – mert a gondolkodásmód ugyanaz maradt: építkezni, átlátni, felelősen formát adni. És megyek tovább. A mondanivaló nem fogy el. Csak rajtam múlik, hogy méltó formát adjak neki, és egyre tisztább legyen.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu