Aktuális emberi viszonyokról, problémákról írsz, legtöbbször történelmi kulisszák között. Miért?
Nagyon szeretem a történelmet, a magyar történelem különösen izgat. Gyakran megesik, hogy történelmi könyvek olvasgatása közben jön az a bizonyos szikra, ami egy színpadi mű alapja lesz. Megfog egy hangulat, vagy felkelti az érdeklődésemet valamilyen tisztázatlan részlet, amit szeretnék világgá kiabálni, és ennek remek eszköze a dráma.
Gyakran foglalkoztatnak a marginális vagy kevésbé ismert történelmi események.
Mindig izgató, ami kevéssé köztudott, vagy egy jól ismert történet alig ismert szegmense. A tavaly befejezett Mohács-drámám éppen aktuális is lehetne a közelgő évforduló miatt – már most tartok tőle, milyen aktuálpolitikai fénytörésbe kerül a téma –, de ebből engem leginkább II. Lajos és a Jagelló-ház története érdekel. II. Ulászló megítélését nagyon erősen meghatározza az egykori romantikus emlékezetpolitika: a nagy király után jött a szerencsétlen lengyel-cseh Jagelló, akinek a fiatal gyerekéről szinte semmit nem tudunk. Ez teljesen hamis kép. Mohácsról sorra jelennek meg az újabb kiadványok, és a kutatók írásaiból kiderül, hogy a Jagellókról egészen torz kép él bennünk.
Azt hittem, hogy a színpadon a történelmi hitelesség másodlagos tényező.
Az is, de ha ez adja a kezdő lökést, és egy történelmi szituációban vélek felfedezni egy izgalmas emberi történetet, akkor már nehéz megszabadítani a történelmi háttértől.
A Radnóti Színházban bemutatott Kályha Kati Nagybányán játszódik a múlt század elején. Miért választottad ezt a helyszínt a román bevonulást megelőző időszakot felölelő történethez?
Nagybánya valóban nem egy emblematikus csomópont; Kolozsvár vagy egy székelyföldi város történelme talán közelebb áll az érdeklődésünkhöz, mint egy marginálisnak tartott, közepes méretű város. Az összeomlás folyamata foglalkoztatott, amit a korabeli sajtót olvasva tökéletesen végig lehet követni. Három hetilapot adtak ki akkoriban Nagybányán, mindhárom olvasható az interneten, ezek rántottak be ebbe a történetbe. Hajmeresztő volt látni, ahogyan egymás alatt szerepel az apróhirdetés rovatban Róka Pál zongoratanár hirdetése, alatta pedig a bevonulás híre.
A történelem alulnézetből. Hiszen az emberek – mindemellett – akkor is ugyanazért aggódtak: lesz-e hol aludnom, akit szeretek, viszontszeret-e…
… vagy milyen lesz a bor? Ez természetes. Pár évvel ezelőtt a járvány éppen ugyanúgy szorongatott minket, ahogyan most a háború, de közben azon pörgünk, hogy hánykor zár a gyógyszertár, és időben odaérünk-e.
A Deák Ferencről szóló darabodat félre is tetted, s azt mondtad: már inkább a cselédek szemszögéből írnád meg az államférfi történetét.
Volt egy – nagyon elhibázott – koncepcióm: az államférfiak, Csány, Deák, Kossuth stb., azaz az Olümposz szereplői közt játszattam le a történetet. Miközben sokkal érdekesebb a görög lakosság szemszöge, amin néha persze átsétálhatnak az istenek. Majd nekifutok még egyszer. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a nézők nem azért járnak színházba, hogy hivatkozásszerűen tárjuk eléjük a konfliktusokat, hanem a színpadon akarják látni, ahogyan ezek megtörténnek. Az irodalom felől jöttem, nem is hiszem, hogy drámaíró lennék. De vannak történetek, amiket nem érdemes verses epikában megírni, a kutya nem olvassa el.
Volt idő, amikor úgy gondoltad, van értelme.
És még bizonyára lesz is, mert a verses epika, ha az alkotás élvezetét nézzük, a létező legjobb dolog a világon. De ha mondani szeretnék valamit, ahhoz feltételezek valamilyen közönséget, ami a színházban megvan.
Klasszikus felépítésű drámákat írsz, történetet mesélsz.
Amikor sok évvel ezelőtt a Zalai passió című vígeposzt írtam, akkor még hiányzott a műveltségem, hogy tudjam: a verses epika a kortárs irodalomban nem nagyon létezik. Hozzám közelebb állt még az iskolai tananyag. Ugyanez a helyzet a színházzal: nem vagyok annyira képzett, művelt, tájékozott a kortárs színház berkeiben, hogy tudjam, ez a tradicionális történetmesélés már nem létezik. De valójában én nézni is inkább ilyet szeretek.
A Kályha Katiban eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan történhetett a bevonulás egy olyan városban, ahol egy sokszínű, soknemzetiségű közegben korábban jól működött a közösségi élet. Ha megnézzük a korabeli lapok társasági rovatát, akkor látjuk, hogy nem létezett román vagy magyar, a város lakossága egységben létezett. Előfordult, hogy román ügyvéd nevét magyarul tüntették fel, de ennek nem volt „színezete”. A világháború környékén lett. 1914-ben az erdélyi román értelmiség kiáltványokban állt ki a Magyar Királyság mellett – nem azért, mert „fogták őket”, hanem egyszerűen ez volt az országuk. 1916-ban ez már nem volt ilyen egyértelmű, de akkor még kivártak, lapítottak, nem helyezkedtek szembe az állammal. Két évvel később viszont részt vettek a gyulafehérvári román népgyűlés szervezésében. Ez természetes. Nem lettek árulók, rossz emberek, csak változott a történelem.
Sok kritikában párhuzamként a Kurázsi mamát emlegették. Ez szándékos áthallás?
Zsámbékon néhány éve volt egy igazán jól sikerült előadás a Köztársaság című darabomból. Akkor akadt olyan kritika, ami a női szerepek árnyaltságát kérte számon. Abba a történelmi szituációba – mikor Julius Caesar kalózok fogságába kerül – valóban nehéz volt erős női karaktereket illeszteni. Itt, talán éppen az akkori élmény miatt, kifejezetten az erős női karaktereket kerestem. A Kályha Kati címszereplője egy markáns nő, eszméletlenül élveztem, amikor épült bennem. A Kurázsi mama nem is lehet nem előzménye egy ilyennek.
A regényírók szokták mondani, hogy rendszert építenek. Akad, aki fiktív családfát rajzol, vagy felskicceli a házat, ahol a történet játszódik. A drámaírás hasonló?
Néha igen. Amikor a Becsvölgye című vígjátékot írtam, amit Pécsen mutattak be Anger Zsolt rendezésében, gondosan ügyeltem rá, hogy mindenkinek legyen kettőse, és más hasonló vígjátéki alapvetésekre. A Kályha Katinál ez nem így volt, csak jött.
Szerzőként bejársz a próbákra, vagy az alkotókra bízod az egészet, majd otthon a premier után elkönyveled a tanulságokat?
Én a legjobb szerző vagyok, mert nagyon tudok örülni bárminek. Ráadásul húzáspárti vagyok. Ha kérdezik a véleményem, elmondom, de ez általában apró észrevételeket jelent. A színpad rávilágít a szövegbeli fogyatékosságokra, fájó hiányokra.
A Karaffa című Petőfi-drámatöredékből egy pályázatra írtál darabot, a díjazott alkotást február 18-án mutatják be a veszprémi Pannon Várszínházban. Nehezen rágtam át magam az első tizenöt oldalon, amiben Petőfi rengeteg figurát felvonultatva, cirkalmas monológokban vázolja az eperjesi vésztörvényszéket megelőző eseményeket.
Az a gyanúm, hogy a Petőfi-szöveg egy műhelyfázis. Nem gondolhatta komolyan, hogy tizenöt-húsz szereplőt felskiccel néhány oldalon, majd felvonultat harminc hóhért – ez ebben a formában játszhatatlan. Vagy rossz drámaíró volt, ami ugye nem derült ki, vagy az történt, hogy belefogott, ám hamarosan meghalt, így mi egy többlépcsős alkotói folyamat kezdeti fázisát olvashatjuk. Rendezői döntés kérdése, hogy mennyit tartunk meg belőle.
Egészen szélsőséges vígjátéki kavarodást írtál ebből a véres történetből.
Szeszélyes évszakok-szerű, és mégis morbid bohózatot akartam írni, ezért vittem egészen szélsőségekig a levelek összecserélését. Túlzásba is estem, mert múlt héten hívott Vándorfi László, az előadás rendezője, hogy baj van, összekeveredtek a levelek, és nem tudják kibogozni, mi hogy van. Gondoltam, a csudába, akkor készítek egy rajzos változatot, filctollal kiszínezve, hogy ez a levél ide, a másik oda… Akkor jöttem rá, hogy igazuk van: ugyanaz a levél két különböző szereplő zsebéből is előkerül. Pedig amikor írtam, a gyerek Lego-figuráival eljátszottam az egészet a szőnyegen.
