Égen – föld alatt. Lovak a magyar filmben

A szabadságharc leverése után indít Herendi Gábor romantikus kalandfilmje, a Kincsem (2017), ami napjainkig tartja az NFI égisze alatt készült filmek nézőrekordját.

Otto von Oettingen osztrák báró (Gáspár Tibor) Blaskovich Bertalant a fia, Ernő (Nagy Ervin) szeme láttára végzi ki, majd beköltözik a kastélyába, a kisemmizett fiút pedig elkergeti. Huszonöt év múlva Ernő még gyászolja apját, úgyszólván nincstelen, s a nőkön kívül semmi nem érdekli. A báróék lova, Kincsem rokonlélek: öntörvényű, a világ szerint csakúgy semmirekellő. A férfi mindent megtesz, hogy megszerezze, s bajnokot faragjon belőle. Bosszú és remény egyszerre vezeti, hiszen tönkretevője lányával, az eszes és makrancos Klarával (Petrik Andrea) egymásba szerettek. A Vajna-korszak hárommilliárdba került presztizsalkotását számos kritika érte, elsőként amiatt, hogy túl könnyű kézzel kezelte a történelmi tényeket (forgatókönyv: Hegedűs Bálint). Abban azonban egyetértés volt, hogy a produkciónak szíve és lelke van; még azokat a szkeptikusokat is magával ragadta, akik fölfigyeltek rá, hogy az 54 versenyéből ugyanannyit megnyert sárga telivér csodakancát alakító öt ló – az operatőr, Szatmári Péter óriási teljesítménye dacára – láthatóan nem mindegyike volt telivér, kanca vagy épp sárga.

„Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar” – összegez a címszereplő belsőmonológban a film vége felé (Szindbád, 1971). A 2011-es felújítás óta ismét teljes szépségében látható Huszárik-remekmű vizuális indítása (operatőr: Sára Sándor) és zenei alapmotívuma (Jeney Zoltán) a film koncentrátuma. A preparált zongora esőcsöpögést imitál, a pengetett cselló rezignáltsága veszteséget előlegez. Közelképen kis fehér lovacska, totálplánban fehérre meszelt ház világos ablakkal, a ló könnyű bricskát húz, rajta alvó? halott? férfi. Női hang bocsátja útjára, s a tájnak nekivágó ló mögött bereteszelik a kaput. Úttalan utakon, borús ég alatt vándorol a jó állat. Újabb ház, újabb nő: „Hát, ennek már, úgy látszik, vége” – élelmesen elveszi a bundát a testről, megfordítja a lovat, továbbküldi a halott férfi szeretőjéhez. A kicsattanó életöröm is lovakhoz kötött, ugyanazokon a tájakon, varázslatos hópompában barna, vaskos lovak húzzák a szánt, földhözragadtan repülnek a száncsengő vidám ütemére. Szindbád a kicsi kordé szamárkáját is megsimogatja, ám a filmvégi, épp csak észrevehetően elsuhanó vörös postakocsi lovait már nem láthatja.

Huszárik BBS-ben készült Elégiája (1965) vizuális kísérlet (operatőr: Tóth János), a civilizációs haszonelv fölötti döbbenet.

A szép és szabad lovat addig használják, amíg minden erejét ki nem sajtolják. Ekkor álszent módon szemkötőt raknak rá, s lebunkózzák. A Városliget lovas körhintájának figurái a rémület, a gyász, a bosszúállás néma nemeziseiként nyerítenek hangtalanul a vidámpark zsivajába.

A ló a gyerekfilmekben is jellemzően civilizációkritika hordozója. Támasz a bajban, mint a vágóhídra szánt, kizsigerelt, már-már antropomorf állat a Mándy Iván írásából (forgatókönyv: Kézdi Kovács Zsolt) fekete-fehérben forgatott Csutak és a szürke lóban (Várkonyi Zoltán, 1961, operatőr: Hildebrand István). Az első, gyerekfilmnek megfelelő szemlélettel készült alkotásként számon tartott film nem csak azt mutatja be, hogyan élik meg a gyerekek a (mai szemmel nézve elképesztő) elhanyagoltságot, de azt is, hogyan tudják létrehozni azt a csodát, ami a hétköznapok bántó történéseit élményszerűvé, sérülésmentesen megélhetővé transzformálja. Az ugyancsak Mándy-írásból adaptált A locsolókocsiban (1973) csupán rövid időre tűnik föl ló, hátán a tananyagból előrukkolt Edward királlyal, aki nemcsak az iskola folyosóján, de a vadállatok képzelt társaságában is otthonosan mozog. Kézdi Kovács ekkor már rendezőként francia újhullámon művelődött látványvilággal (operatőr: Kende János) viszi filmre a gyerekkori veszteslét hullámzásának kínjait, s takarítja el a napok hordalékát a „címszereplővel”. A robusztus sofőr (Bujtor István) a szülőkkel ellentétben olyan megbízható apafigura, akinek a világ összes baját széles vállára lehet helyezni, ő tudni fogja a megoldást. Katartikus képsora újra- és újraindul, Bródy A város dala szól, az utca megtisztul – előleg a klipkorszakból.

Macskássy Gyula, a magyar animáció atyja a Tíz deka halhatatlanság (1966) mindössze kilenc percében a modern világ vs művészlét paradoxonát vicceli el keserűen.

A pegazust a lovak a szárnyai, a madarak lóalakja miatt vetik ki, az embernek sincs hasznára, hiszen nem tud cirkuszi ló vagy igavonó lenni. Lókolbászként is leárazzák, hisz csak pegazus, ám így végre beteljesítheti küldetését: szárnyakat ad az alkotói válsággal küzdő dilettánsnak, aki alig győzi lejegyezni a jobbnál jobb sorokat.

A pegazusmotívumot az alkalmazott, cirkuszi lóábrázolásokban is föllelhetjük: az Aglaja (Deák Krisztina, 2012) angyalszárnyas pónija az ihlet ostorképzeteket generáló imitációja. A cirkusz, ami fanfárok, dobpergés, csinnadratta közepette az állatok királyaként hirdeti a ketrecbe zárt, vedlett, letargikus oroszlánt, törvényszerűen változtatja az okos, egykor szabad, elegáns lovat porondon poroszkáló, körbe-körbe járó nyomtató rabszolgává.

Ló és lovasa eggyé válása a Jókai-adaptációk közül talán a Szegény gazdagok (Bán Frigyes, 1959) Fatia Negrája (Benkő Gyula) emblematikus képével illusztrálható leghatásosabban a magyar film történetében.

Csepreghy Jenő korábbi, 1938-as változatában ismét csak a melodramatikus szerelmi háromszög – báró Hátszegi (Uray Tivadar) és felesége, Henriette (Szeleczky Zita) konfliktusos viszonya, s az asszony érzései Vámhidy (Szilassy László) iránt – uralja a történetet. Nála Fatia Negra javarészt ló nélkül, a földön jár. Bán változatában Fatia Negra inverz Zorro, a gonosz legyőzhetetlen, földöntúli fekete lovasa. E karakter emblematikus ellensúlya az, ami miatt Hátszegi (Benkő Gyula) és Henriette (Krencsey Marianne) lassan bontakozó házastársi szerelme a hétköznapok kedves, apró részletei révén az elérhető, földi boldogság vonzó színeit mutatja. Vámhidy (Láng József) ebben az erős indulatokkal elegy érzelmi térben erőtlennek, színtelennek hat, dacára annak, hogy szívós nyomozói aprómunkával (a kor racionalitást kívánó vágyálmának megfelelően) ő deríti ki az igazságot.

A magyar haza megtalálásának (spekulatívan megállapított) 1100 éves évfordulóján Koltay Gábor tett kísérletet arra, hogy a Honfoglalást (1996) filmre vigye.

Nemeskürty István forgatókönyvének középpontjában az összefogás, a hazatalálás ideája állt, s a csodaszarvasra vadászó Hunor és Magor összetett, az évszázadok során számos széttartó elemet ötvöző legendájából a keresztény komponens vált hangsúlyossá. A jelmezeket illetően a forrásokat autentikusan követték, a honfoglalás gyakorlati alapját jelentő lovaknak azonban nem csak jelentős szerepük, fajtájuk is homályban maradt. A korabeli kritika nem csupán azt rótta föl a filmnek, hogy – egyoldalúan, László Gyula kutatásaira alapozott – ismeretterjesztő képeskönyv lett, de azt is, hogy adós maradt a honfoglaló magyarok emberi arcával. A rendszerváltást követő nemzeti identitásválságot és az újradefiniálás igényének erősségét jól mutatja, hogy Koltay filmjét szűk egy év alatt hétszázezren látták nagyvásznon, s az 1997. augusztus 20-i televíziópremiert három és fél millió ember követte.

Szigorúan véve spekulatív a lovasíjászat is, melynek hazai létrehozójáról, Kassai Lajosról nagy sikerű portréfilm készült (A lovasíjász, Kaszás Géza, 2016), a filmet vetítése négy hónapja alatt többen látták moziban, mint a többi, ugyanabban az időintervallumban bemutatott magyar filmet összesen. „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek” – vallja Kassai, aki az 1980-as évek végén kezdte kidolgozni a lovasíjászat szabályrendszerét. 1994-ben megszervezte az első lovasíjász versenyt, 2011-ben pedig a sportág része lett az egyetemi oktatásnak is.

Ló és lovasa társadalmi emelkedést tükröző viszonyát mutatja be a talán a legtöbbször filmre vitt irodalmi alkotás, Petőfi János vitéze, s az abból a Bakonyi Károly-Kacsóh Pongrác írta daljáték.

Illés Jenő 1916-os alkotása, melynek sikerével a rendező az egyik legnagyobb és legproduktívabb magyar filmgyár, a Star megalapításának feltételeit is megteremtette, sajnos nem maradt ránk. A másodikat az általa felfedezett Deésy Alfréd készítette (1924), s csak töredékben maradt fenn.

Gaál Béla 1938-as adaptációja sztárszereposztással kényezteti a nézőt: Iluska Dajka Margit, Jancsi Palló Imre, a gonosz mostoha Peéry Piri, Simor Erzsi a burkus királylány, a burkus király Csortos Gyula. Mozgó kamerák veszik a kor színvonalát messze meghaladó csatajeleneteket, s ezekben a fehérnép is harcol a törökök ellen, csakúgy lóháton, égnek emelt karddal ront az ellenre, mint a hős huszárok.

A Bakonyi–Kacsóh-univerzumban Kukorica Jancsi és mátkája még Tündérországból is hazatér kis falujukba, ami a második világháború előtt és idején magától értetődően többletjelentéssel telítődik.

Jankovics Marcell Petőfi születésének 150. évfordulójára készített első magyar egészestés rajzanimációs János vitéze (1973) arra is bizonyíték, hogy hangban is mekkorát lehet alakítani.

A főbb szerepeket adó Cserhalmi György (Jancsi), Nagy Anikó (Iluska) mellett Pártos Erzsi (mostoha) vagy Körmendi János (francia király) fémjelezte történet visszatér Petőfi pesszimistább változatához. A két szerelmes csak Tündérországban lehet boldog, pedig ironikus, vicces vagy meseelemekben ez a változat is bővelkedik. A hétmérföldes csizmájú János huszár látványa után nem lepődünk meg azon, hogy a Taljánország örök teléről szóló dal alatt a velencei hordhintókat korcsolyázó cicák cipelik, s csak természetes, hogy a derék huszárok a hátukon viszik szeretett lovukat e síkos terepen, vagy hogy a kinccsel bővelkedő mátka tengeren érkezik a poros faluba.

A Filmhíradók Online valóságos tárháza gyönyörű lovasképeknek. A ránk maradt tekercseken megnézhetünk egy 1913-as lóversenyt, követhetjük, hogyan komfortosodott az évek során az 1930-ban létrehozott örkénytábori lovastanárképző. Filmhíradó tudósított az 1918-as lóversenytéri rablógyilkosságról is, s megörökítették azt is, amikor 1919 áprilisában beszántották a lóversenypályát, lerombolták a tribünöket. Ám ezekről, ahogy a velük kapcsolatos tragédiákról, a legkevésbé a lovak tehette

Boronyák Rita teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2022/9. számában olvasható.

Nyitókép: Petrik Andrea Herendi Gábor Kincsem című filmjében. Fotó: Fórum Hungary/Szabó Adrienn

Képek forrása: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum/Hungart © 2022