„Egy igen mulatságos víg játékˮ – magyar nyelvű színjátszás Petőfi korában

A Bajor Gizi Színészmúzeum legújabb tárlatán a reformkori magyar nyelvű színjátszás neves személyiségével, a vándortársulatok életével, az első kőszínházak születésével és Petőfi színészi ambícióival ismerkedhetünk meg.

1826. március 5-én Komáromban láthatta a nagyérdemű publikum húsz, harminc, vagy zártszék esetén ötven krajcár ellenében a Doktor Snildifadifilifix, avagy A savanyúvízre jött két róka című igen mulatságos víg játékot, amelyet Ujfalusyné, Hetényiné, Telepiné, Telepi és Megyeri játszottak, „kellemes estvéli időtöltést” biztosítva közönségük számára. A hirdetmény nyomán igazán izgalmas kora tavaszi estében bízhatott az egykori publikum. A Bajor Gizi Színészmúzeum legújabb tárlatán a reformkori magyar nyelvű színjátszás neves személyiségével, a vándortársulatok életével, az első kőszínházak születésével és Petőfi színészi ambícióival ismerkedhetünk meg.

„Miénk a hatalom/Az emberszív felett:/ Idézni egyaránt/ Mosolyt vagy könnyeket./ Mi szép, mi szép, mi szép/ A mi föladatunk!/ Legyünk büszkék reá,/Hogy színészek vagyunk.” – írja Színészdal című költeményében Petőfi Sándor. Soraival a színjátszás lényegét ragadja meg: szórakoztatás és erkölcsnemesítés. A kor színjátszásának harmadik feladata pedig a magyar nyelv fejlesztése volt. Az első színjátékok ugyanis német nyelven folytak hazánkban, az első hivatásos magyar színtársulat csupán 1790. október 25-én mutatkozott be.

A magyar értelmiségiek már az 1770-es évektől sürgették magyar nyelvű színtársulat alapítását és színházépület felépítését. 1790 szeptemberében Kazinczy Ferenc és Ráday Pál magyar nyelvű újságokban toboroztak színtársulatot, akik aztán Alois Friedrich Brühl egy darabját, az Igazházi, egy kegyes jó atya címűt adták elő elsőként a Várszínházban, majd a pesti városfal egyik bástyájában, a Rondellában. A társulatot, a Pesti Magyar Játékszíni Társaságot Kelemen László vezette; száznegyvennégy bemutatót és majdnem ötszáz előadást tartottak. Saját épület, megfelelő számú közönség híján azonban nem tudtak versenyezni a német nyelvű vetélytársakkal, 1796-ban szűntek meg végleg. Ezután három évtizedig kis- és nagy vándortársulatok járták be az országot. Egyik városban sem volt állandó, saját játszóhelyük. Működésükkel fokozatosan teremtették meg és fogadtatták el a közönséggel az egységesített magyar köznyelvet, de a német nyelvű társulatokkal végig versenyben álltak.

Az első színházépület hazánkban a német nyelvű színjátszást szolgálta.

1812 és 1847 között, a jelenlegi Vörösmarty tér helyén állt a Pesti Német Színház háromezer-ötszáz néző befogadására alkalmas hatalmas épülete.

Alkalmi színjátszóterek, mint a pesti Reischl-ház vagy a budai Hacker Szála segítették a színi társulatokat, elsősorban nyári színházi előadásokat rendeztek ezeken a helyszíneken. A Dunántúli Színjátszó Társaság első igazgatója, Kisfaludy Sándor Balatonfüreden építtetett és nyitott meg 1831-ben egy négyszáz néző befogadására alkalmas színházépületet, amely sok technikai problémával küzdött. A társulat népszerű előadásainak záloga azonban inkább a látványban rejlett: herceg Batthyány Fülöp körmendi kastélyszínházának jelmezeit kapták meg. Az elegáns kosztümök látványa megelégedettséggel töltötte el a nézők többségét.

A magyar nyelvű színjátszás elsőként 1833-ban költözhetett kőépületbe. II. József 1786-ban, budai látogatása alkalmával személyesen intézkedett, hogy a kormányhivatalok tisztviselői karának rangos szórakoztatására a karmelita templomból színházat alakítsanak ki. A Kempelen Farkas által tervezett színházat 1833 és 1837 között a Kassáról érkezett legerősebb magyar vándortársulat vette birtokába: jelképes összegért bérelték Buda városától. A társulat tagjai Déryné, Lendvay Márton, Egressy Gábor, Megyeri Károly, Szentpétery Zsigmond voltak – ők lettek később a magyar Nemzeti Színház alapítói. Megyeri Károly neve ismerős lehet, róla írta Petőfi A tintásüveg című gúnyos versét: „Vándorszínész korában Megyeri/ (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)” Déryné pedig korának legünnepeltebb színésznője volt, a mai napig megemlékeznek róla a tankönyvek. Egy 1839-ben, Kolozsváron kiadott szórólapon olvasható róla: „Hol te ragyogsz, a művészet örök rózsái teremnek”.

1837. augusztus 22-én, a Kerepesi úton (jelenleg a Rákóczi út Múzeum körút sarkán) nyílt meg a Pesti Magyar Színház Grassalkovich Antal herceg által Pest vármegyének színházépítés céljából adományozott telkén. Első igazgatója Bajza József volt, tagjai a várszínházi társulatból érkeztek. 1840-ben Pest vármegye színháza országos intézménnyé vált, ekkortól nevezik Nemzeti Színháznak.

„Belőle még nagy költő válhatik, ámbár ő csak színész óhajt lenni” – írta a költőről naplójában Szuper Károly, Petőfi vándorszínész társa 1843 februárjában. Petőfi aszódi diákévei alatt érkezett a városba Balog István vándortársulata, a vendégfogadó nagytermében kilenc előadást is tartottak. Az ifjú Petőfi egyből a színház szerelmese lett, jelentkezett a társulathoz, a társulatvezető azonban végbizonyítványt és szülői engedélyt is kért a lelkes ifjútól. Az iskolaigazgató pedig – felismerve 14 éves diákjának lelkesedését – inkább bezáratta az iskolaépületbe, nehogy megszökjön és csatlakozzon a társulathoz. 1839-ben rövid ideig a Pesti Magyar Színházba kerül mindenesként: hol a díszleteket tologatta, hol a kocsmába szaladt szomjoltóért. 1841 és 1844 között jó néhány társulatnál próbált szerencsét, Tolna megyében, Kecskeméten, Székesfehérváron és Debrecenben is színpadra állhatott, de színészi tehetségéről nem tudta meggyőzni a társulatvezetőket és a publikumot. A költő végül 1844 áprilisában írta barátjának, Pákh Albertnek: „lelépek a színészi pályáról.” Ezután sem szakadt el a színháztól: a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként szabadjegyet kapott a Nemzeti Színház előadásaira, kritikáiban leginkább kedves barátját, Egressy Gábort éltette. Egressy a korai magyar színjátszás egyik legsokoldalúbb alakja volt: színész, rendező, szakíró, lapszerkesztő, színészpedagógus és drámafordító, személyes, jó barátság fűzte a költőhöz.

A kiállításon bárki Petőfi és a korszak legendás színészei nyomába léphet: jelmezbe bújhat, felülhet az ekhós szekérre, felléphet az alkalmi színpad deszkáira. A magyar színjátszás hőskorszakának tárgyi emlékei is a tárlat részei: korabeli plakátok, portrék mellett többek között Szerdahelyi Kálmán teáscsészéje, Lendvay Márton sarkantyúja és Katona József hajtincse is megtekinthető. A csodálatos színésznők felejthetetlen emléke is tovább él: Laborfalvi Róza főkötője, Prielle Kornélia pruszlikja is tudna Petőfi rajongásáról mesélni: „Ha te tudnád... ah, ha tudnád./ Elbájoltál véghetetlen!” – vallotta a költő Színházban című költeményében.