Hogy a művészet nemcsak – a kanti értelemben vett – „érdek nélkül tetsző szépség”, hanem a legföldhözragadtabb, „mocskos” pénzzel mérhető árucikk is, azt a műveikből megélni kívánó alkotók maguk is sokszor hangsúlyozzák; hogy csak két Munkácsy-kortársat idézzünk, Moritz von Schwind (1804–1872) osztrák festő például a 19. század derekán azt írta: „Én csak kétféle képet ismerek: eladottat és el nem adottat. És a legjobban azokat a képeket szeretem, amelyek el vannak adva. Ez az én esztétikám”; nagyjából ötven évvel később pedig a francia Pierre Auguste Renoir (1841–1919) mondta a következő bonmot-t:
Hogy Munkácsy (1844–1900) ebben a kérdésben maga is mennyire hasonlóan gondolkozott, arra Rippl-Rónai Józsefnek (1861–1927) a visszaemlékezései adnak bizonyítékot; a később az egyik legjelentősebb modern magyar festővé lett művész, aki 1887-től két évig tanult-dolgozott segédként Munkácsy mellett Párizsban – részben éppen a sikeres témák minél több eladható példányában való „sokszorosításába” történő besegítéssel –, így írt erről hazatérte után: „Az bizonyos, hogy ha nem vagyok egy kissé éber, és nem gondolkodok előre, végzetes is lehetett volna rám nézve a jómód látszata, és a képkereskedőkkel való sűrűbb érintkezés, a gazdag amerikai hentesek műszeretete… (…) Emlékszem világosan, hogy nem csak Munkácsynak volt az a kívánsága, hogy »eladható képeket« kell festeni, hanem abban a művészi körben aszerint volt valaki taksálva, hogy milyen üzleteket bonyolítanak le velük a képkereskedők.”
A branding nagymestere
Márpedig Munkácsy már akkor is jó üzleteket kötött, amikor még nem is volt képkereskedője: első igazán komoly, a szakma által is elismert sikerét, a Siralomház című festménye első változatát (merthogy később, éppen a további jó üzletek reményében, még legalább hármat festett) 1869 szeptemberében egyenesen párizsi műterméből adta el egy „gazdag amerikai hentesnek” – konkrétan egy tengerentúli milliomos vasgyárosnak – tízezer frankért.
Később, miután már neki is lett saját műkereskedője, a jó üzletek még gyakoribbak – és még jobbak – lettek. Charles Sedelmeyer (1837–1925) ugyanis, miközben az akkori világban szokatlan tehetséggel „brandelte” és menedzselte a művészt, ugyancsak nem akármilyen anyagi sikerrel közvetítette Munkácsy munkáit. Az 1878-ban festett A vak Milton diktálja leányainak az Elveszett paradicsom című művét című, nagy méretű (210 × 300 centiméteres) vásznát például ő maga 30 ezer frankért vásárolta meg a festőtől – miközben mindjárt egy kisebb méretű „reprodukciót” is rendelt belőle tőle –, bemutató körúton utaztatta körbe Európa számos városában, majd (nyilván némi hasznot is bezsebelve) eladta Robert Lenox Kennedy (1822–1887) amerikai bankárnak, a New York-i Nemzeti Kereskedelmi Bank elnökének. (A kép ma is Amerikában van.)
Sedelmeyer még nagyobb üzleteket hozott tető alá Munkácsy ma talán leghíresebb munkáival, a Krisztus-trilógia hatalmas vásznaival. Az 1881-es Krisztus Pilátus előtt és az 1884-es Golgota című képeket amerikai bemutató körútjukon John Wanamaker (1838–1922) amerikai üzletember például 175 ezer, illetve 185 ezer dollárért vásárolta meg.
Wanamaker egyébként a képeket minden év húsvétján philadelphiai nagyáruházában állította ki, hogy növelje az üzlet forgalmát, majd a képek a halála után végleg ott is maradtak. Örökösei 1988-ban (miután előző évben bezárták az áruházat) mind a két képet beadták a Sotheby’s New York-i árverésére: a Krisztus Pilátus előtt-et 60 ezer dolláros kikiáltási árán – vagyis nem volt rá más licit – (és természetesen az erre rakódó jutalékokért) Joseph Tannenbaum (1906–1992) kanadai iparmágnás és műgyűjtő vásárolta meg, majd később különböző adókedvezményekért cserébe a kanadai Hamilton Galériának adományozta. Az eredetileg százezer dollárral drágábban megvett Golgota akkor még olcsóbb volt: 47 500 dolláros kikiáltási áron kínálták, de egyáltalán nem érkezett rá licit, végül az árverés végén ennyiért mégis megvette Julian Beck, vagyis a magyar származású Bereczki Csaba Gyula műkereskedő. Ő 1998-ban egymillió dollárért felajánlotta megvételre a magyar államnak, de az akkor csak 300 ezer dollárt adott volna érte, így az üzlet kútba esett. Beck végül 2003-ban a hírek szerint hétmillió dollárért eladta a festményt Pákh Imrének, aki a világ legnagyobb magánkézben lévő Munkácsy-gyűjteményének a tulajdonosa.
Így aztán előbb valamikor 2015 február-márciusában egy magánüzlet keretében a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja keretében 5,7 millió dollárért (akkori árfolyamon 1,6 milliárd forint) megvásárolták a Hamilton Galériától a Krisztus Pilátus előtt című vásznat (ez az összeg akkor több mint hat és félszer volt nagyobb a hazai aukciókon mindaddig legdrágábban elkelt magyar festmény leütési áránál), majd – hosszas jogi viták és helyenként krimibe illő oda-vissza zajlott „zsarolásokat” követően – 2019 januárjában hárommilliárd forintért (akkori árfolyamon 10,755 millió dollár) a Golgotát is megszerezték Pákhtól (amivel a Seuso-kincsek 13,5 milliárd forintja után a mai napig ez a második legmagasabb összeg, amennyit Magyarországon valaha műtárgyért kifizettek).
És csak közbevetőleg, ha már szóba került: az 1896-ban festett Ecce homót elkészülte után ugyancsak felajánlották megvételre Wanamakernak, ám az neki nem kellett, sőt a már nála lévő két másik Krisztus-képet is szívesen eladta volna Magyarországnak, csakhogy akkor arra a haza nem volt vevő. Az Ecce homót így végül az 1910-es évek közepén Déri (eredetileg Deutsch) Frigyes (1852–1924) textilgyáros vásárolta meg 76 ezer koronáért, és ajándékozta a ma az ő nevét viselő debreceni múzeumnak. Az ehhez a festményhez készített nagy méretű (1,5 × 2 méteresnél is nagyobb) Munkácsy-színvázlatot 1958-ban 55 ezer forintért vásárolta meg Latabár Kálmán (1902–1870) színművész; 1994-ben a Blitz Galéria árverésén 1,3 millió forint volt a kikiáltási ára, végül a Kieselbach Galéria 2020-as eladásos kiállításán már 290 millió forintért kínálták. Mivel ez utóbbi nem nyilvános árverés volt, így nem tudható, hogy a képet akkor megvette-e valaki; ha igen, akkor abban az időben az volt a legdrágábban elkelt magyar műalkotás – már persze az állami vásárlásokat leszámítva.
Merthogy – visszatérve a Trilógia végül mégiscsak hazakerült két darabjához – az állam persze más „pályán focizik”, azaz más kondíciókkal és főleg más szempontokkal lép(het) be egy piacra, mint az ott amúgy rendszeresen megforduló átlagszereplők; úgyhogy a továbbiakban néhány olyan – elsősorban nemzetközi – kiemelkedő Munkácsy-sikert mutatunk meg, amelyeket az elmúlt években hétköznapi gyűjtők hoztak össze.
Nemzetközi sztár
Kezdjük azzal: az Artprice, a világ egyik legnagyobb műkereskedelmi adatbázisa az 1984 és 2024 közötti elmúlt negyven évben Munkácsynak több mint félezer árverésen megfordult tételét tartja számon (persze ebben minden van, ami az ő nevéhez kapcsolódik). Ha a legnagyobb összegű külföldi eladásokat tekintjük, akkor például a Christie’s 1999. májusi árverésén a Virágrendezés című 1882-es kép 431 500 dollárért kelt el (és akkor ez volt a legmagasabb ár, amit Magyarországon kívül valaha is egy Munkácsy-képért adtak). Az azt megelőző években ugyanis különböző Munkácsykért például „csak” 34 ezer dollárt (Mézeshetek 1995, Christie’s, New York), 29 500 dollárt (Piknik, 1997, Sotheby’s, London), 10 270 dollárt (Csirkék etetése a tanyán, 1998, Christie’s, London), vagy éppen hétezer dollárt (Hölgy asztalnál, 1998, Christie’s, London) adtak a gyűjtők. (Itt jegyzem meg, hogy a könnyebb összehasonlítás kedvéért a külföldi eladások árait szinte mindenhol a napi árfolyamon dollárba átszámítva adom meg.)
2002 októberében aztán a Merengő nő, kutyával című 1885-ben készült képéért a Christie’snél megint csak 130 ezer dollárt fizettek (pedig ennek a kikiáltási ára „mindössze” 35 ezer dollár volt), 2003 júniusában pedig a Sotheby’s londoni árverésén, ahol a 19. és 20. századi magyar festészet félszáz alkotását kínálták eladásra (amelyek közül végül huszonnyolc kelt el, összesen 620 ezer font értékben) a festő Doboló fiú című képe érte el a legmagasabb, 90 ezer fontos leütési árat (ez a kép korábban a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény része volt). Négy hónappal később, 2003 októberében a Christie’snél A két család című képért – 300 ezer–400 ezer dolláros becsérték után – 670 ezer dollárt (akkori árfolyamon 144 millió forint) fizetett ki Pákh Imre (ez a kép pedig a 19. században még az amerikai Wanderbilt család gyűjteményének volt a darabja).
A két család címen megörökített, kiskutyákat szemlélő gyermekeket először például 1877-ben egy szegényes falusi konyhai életképen mutatta meg (ezt 2004 áprilisában a Mű-Terem – ma Virág Judit – Galéria árverésén 75 millió forinton ütötték le), majd három évvel később ugyanezt a témát festette újra már egy elegáns, nagypolgári szalonba helyezve (és ezt vásárolta meg Pákh a Christie’snél). De Munkácsy ezeken kívül 1880 körül több további változatot is festett Kölyökkutyák etetése címmel (ráadásul ezek között biztosan tudható, hogy olyanok is vannak, amelyeket részben az őáltala adott ösztöndíjjal nála tanuló, Magyarországról érkezett fiatal művésznövendékek készítettek); ezek egyikét 1990-ben a bécsi Kunstpalais-ban 11 800 dollárért adták el, egy másikat 2013 decemberében a Kieselbach Galéria aukcióján 11 millió forinton ütöttek le.
Bevált recepten ne változtass!
Mindezek kapcsán pedig még az is megfigyelhető, hogy a sikert hajszoló művész hányszor festette meg szinte ugyanazt az „egyszer már bevált” enteriőrt, ahol hol éppen kiskutyákat nézegetnek, hol újszülött babát, az egyikben virágot rendeznek a szoba közepén álló asztal vázájában, a másikon a szinte ugyanabban a szobában szundikáló nagypapa mellől tessékelik ki éppen a gyermekeket. Máskor meg csak a helyszín, a „körítés” változik, a kép témája - néha szinte majdnem tökéletes „másolatként” – azonos marad: elegánsan felöltözött fiatal hölgyek hol egy szalonban, hol egy pálmaházban, hol egy park sétányának padjain ülve beszélgetnek.
De a rövid kitérő után nézzünk még néhány további külföldi Munkácsy-eladást. 2004 júniusában a Sotheby’s londoni árverésén a magyar anyagból megint csak egy Munkácsyért fizették a legtöbbet: A pataknál című 1885-ös vászon 525 ezer fontot (akkori árfolyamon kereken 200 millió forint) is megért valakinek, pedig előzetesen „csak” 120 ezer–180 ezer fontra (azaz 45–68 millió forintra) becsülték. Egy évvel később ugyanott az 1869-es A lusta inas a 40 ezer–60 ezer fontos becsérték, valamint 30 ezer fontos kikiáltás és 85 ezer fontos leütés (ez akkor 31,5 millió forint volt) után a jutalékokkal együtt 102 ezer fontért került Pákh Imre birtokába. 2007 áprilisában a Christie’s árverésén 611 ezer dollárt adtak A kis cukortolvaj című 1883-as vászonért, 2008 júliusában a Christie’s londoni aukcióján 337 ezer fontot (99,3 millió forint) a Délután a parkban című festményért (ezt is Pákh vásárolta meg), 2009 januárjában ugyanott 133 ezer fontot (41 millió forint; előzetesen 30 ezer–40 ezer fontra becsülték) az Elveszve az erdőben című képért, 2016 áprilisában pedig ugyancsak a Christie’snél, de New Yorkban 245 ezer dollárt (67 millió forint) az 1887-es Szófán ülő nőért.
2020 októberében a Long Island-i Bridgehamptonban működő Julian Beck Fine Paintings Galleryben a hírek szerint (amely hírek, ezt azért tegyük hozzá, kizárólag a galéria tulajdonosától, a korábban is már emlegetett Bereczki Csaba Gyulától származtak) 5,4 millió dollárért (1,683 milliárd forint) adták el A dajka című festményt; 2021 márciusában pedig arról szóltak a hírek, hogy New Yorkban egy zárt körű árverésen valaki 3,5 millió dollárt (1,071 milliárd forint) adott Munkácsynak az 1880-as évek végén festett Soutzo hercegnő című, egy fiatal japán hölgyet megörökítő portréjáért. A hír kapcsán Pákh Imre is megszólalt: elmondta, hogy nem ő vásárolta meg a képet, ő „csak” hárommillió dollárig licitált rá.
Magyarországon is az egekben
És akkor végül még pár szót Munkácsy itthoni árairól. Hogy egy régebbi esettel kezdjük: 1934 februárjában, csődbe menése után báró Kohner Adolf (1866–1937) bankár szó szerint világraszóló remekműveket is tartalmazó műgyűjteményét Budapesten, az Ernst Múzeumban „az évszázad árverésé”-nek nevezett aukción vitték kalapács alá. Az eseményen a legmagasabb összeget, 12 500 pengős leütési árat – a jutalékokkal együtt 14 500 pengőt – Munkácsy Vajköpülés című zsánerképéért adták; annyit, amennyiért ugyanabból a gyűjteményből akár több Sisley- (leütési ár: 3400 pengő), Matisse- (2250 pengő) vagy Corot-festményt (5950 pengő) is meg lehetett volna szerezni. A nemzetközi anyagból egyébként Courbet tájképéért, az Étretat sziklás partja címűért fizettek a legtöbbet, a 9400 pengős leütésre még rájövő jutalékkal együtt 10 904 pengőt.
2003 áprilisában aztán nem akármilyen „szintugrás” történt, és persze megint csak egy Munkácsyval: az 1879-ben festett A baba látogatói című szalonzsáner a Mű-Terem Galéria aukcióján 160 millió forintos licitgyőzelmet hozott. És még ugyanebben az évben, decemberben a következő „bűvös”, a kétszáz milliós árhatár is megdőlt: ugyancsak a Mű-Terem Galériában egy másik Munkácsy-kép, a Poros út I. ára a licitek során egészen a 220 millió forintos leütésig emelkedett. (2018 végén ezt a festményt a Magyar Nemzeti Bank az Értéktár program keretében már 500 millió forintért vásárolta vissza Magyarországra egy Antoine Pierre Guth nevű svájci műgyűjtőtől.) Ezzel a 220 millióval egyébként Munkácsy ma az itthoni nyilvános árveréseken legdrágábban eladott munkák toplistáján a hatodik helyen áll, és összesen 23 munkája szerepel a 30 millió feletti leütések ár-tartományában.
Ezek között a képek között van az idei év hazai árveréseinek eddigi legmagasabb összegért leütött alkotása is: a Rendezvous az ablaknál című, 1880–90 körül festett Munkácsy-szalonjelenetért októberben a Virág Judit Galéria árverésén 40 milliós kikiáltásól indítva végül 155 millió forint lett a leütési ár. És akkor megint csak a korábban is már említett „variációkról”: Munkácsy „természetesen” ebből a képből sem csak egyet festett; a Társalgás című „változaton” – amelyik 2006 májusában a Kieselbach Galéria aukcióján 70 millió forintos leütéssel cserélt gazdát – csak annyi a különbség a Randevúhoz képest, hogy ezen a férfi az ablakon belül van, míg a másikon kívülről behajolva beszélget a bent ülő fiatal nővel, de amúgy a helyszín, a nő alakja, a ruhák és minden más részlet ugyanaz (sőt, ebből a benti változatból még egy másik, kicsit eltérő kompozíciójú is született). De hát ha egyszer ez kellett a népeknek…
